Somogyi Hírlap, 1993. június (4. évfolyam, 125-150. szám)
1993-06-19 / 141. szám
22 SOMOGYI HÍRLAP — MŰVELŐDÉS 1993. június 19., szombat Egy magyar költő Andorrában A Pireneusok magas hegyláncai és szűk völgyei között terült el a francia-spanyol határon az andorrai autonóm fejedelemség, itt él 1987 óta az 1992. évi Berzsenyi-díjas költő, Csokits János. Első kötete Amerikában jelent meg, itthon most kezdjük megismerni nevét, írásait. — 1949. május 31-én hagytam el az országot. Négykézláb menekültem. Nagyon nehéz volt átjutni a határon. Bé- csig tíz napig tartott az utam Csehszlovákián keresztül. — Miért menekült Budapestről a joghallgató egyetemista? — A házbizalmi kíméletesen közölte velem: a Mind- szenty-per idején behívatták az Andrássy út 60. alá az ávóra, és ott megkérdezték tőle, miféle ember vagyok. Addigra már hét feljelentés érkezett ellenem. Részben az egyetemről és a presszókból, ahová esténként jártam. Huszonegy éves voltam. A hét feljelentés azt jelentette, hogy előbb vagy utóbb elvisznek. — Mi volt a vád ön ellen? — Vádak nem voltak. Nem tudtam befogni a számat. A házbizalmi sem tudta meg, hogy miért érdeklődnek irántam. Írtam szatirikus verseket. Ezeket megmutattam egy-egy embernek, ők pedig lemásolták. Nem tudom, kiknek a kezébe jutottak. — Mióta foglalkozik a költészettel? — 1946 táján kezdtem el verset írni, tizenhat éves koromban. Húszévesen már olyanokat is írtam, amelyeket nem kellett a szemétkosárba dobnom. A Magyarországon most megjelent kötetemben közülük közlök is egyet, hogy lássák, honnan indultam. A többit megsemmisítettem vagy nem akarom kiadni. — Hogyan él Andorrában egy magyar költő? — Egyedüli magyar költő vagyok Andorrában, ahol egyébként is nagyon kevés hazámfia él. A könyveim a barátaim, velük élek. Belőlük jegyzetelek készülő esszéimhez. Elhatároztam, hogy végigolvasom a klasszikusokat, a római történészeket. Római tárgyú történelmi tanulmányokat írok. — Mennyire ismerik itthon az ön munkásságát? — Negyven évig a nevemet sem volt szabad itthon kiejteni, mivel dolgoztam a Szabad Európa és az angol rádió számára is. Ez nem volt jó ajánlólevél. Nemrégiben megjelent itthon a verseskötetem és a 32 Pilinszky-levelet tartalmazó munkám. Azt is Andorrában írtam. A kritikák általában kedvezőek, de két támadásban is volt részem. Valakinek a tyúkszemére léptem a Pilinszky-kö- tettel... — Melyik magyar költőkkel tartotta a kapcsolatot kintről? — Pilinszkyvel természetesen, Nemes Nagy Ágnessel, Ottlik Gézával leveleztem, két alkalommal találkoztam személyesen Nyugaton Weöres Sándorral. — Most végre magyar költőnek érezheti magát? — Szerintem nincs nyugati magyar irodalom, mint ahogy nincs se keleti, se északi, déli. Egy és oszthatatlan a magyar irodalom. Ebbe vagy beletartozik az ember, vagy sem, attól függetlenül, hogy hol él. Horányi Barna Csokits János: Honvágy oda-vissza A kedves arcot eltörli a szél, a régi várost elzárja a hegy, álmában már nem mindenki fél, és van olyan, ki csellel hazamegy. Otthon beszívja, amit egyszer látott, habzsol, ujjong, teszi, amit tenne, aztán elhagyná a képzelt világot és könyörög: inkább egér lenne. Csapdát sejt, bújna minden áron, üldözik, zihál, szorul a hurok, vinnyogva ébred az országhatáron, izzadt csontjáról félelem csurog, reszkető kézzel keresi a villanyt, megborzong, fölkel, vizet iszik, óráját nézi, tükérbe pillant, és hallja, hogy kinn a tejet viszik. JOLÁNTA HISTÓRIÁJA A boldog házasság emléke Édesapám Inkén született; ma is ezer szállal kötődik So- mogyhoz. Tőle tudom, hogy nagyapám az Inkey bárók birtokán volt alkalmazásban a harmincas években. Dolgozott többek között Jolánta-pusztán is. Inkey Pál báróé volt Iharos, József báróé pedig Iharosbe- rény. Az ő szüléikről szeretnék szólni: Inkey Istvánról és Eötvös Jolánról. Az 1860-as évek végére eladósorba ért Eötvös József báró másodszülött lánya, Jolán, aki 1847-ben született. Eötvös József, aki a 19. századi irodalomnak, publicisztikának egyik ismert alakja volt, tudományos pályáját korán a politikusira cserélte. 1848-ban Batthyány Lajos kormányában vallás- és nevelésügyi miniszter volt, az osztrák-magyar kiegyezés megkötése után, 1867-től 1871-ig, Andrássy Gyula kormányában a vallás- és közoktatási miniszteri tárcát töltötte be. A tudománnyal sosem szakított teljesen, 1835-ben a Magyar Tudományos Akadémia tagja lett, és 1866-tól haláláig, 1871-ig az Akadémia elnöke volt. Lánya jó partinak számított, 1870-ben aztán Eötvös József boldogan állapította meg: „Jo- lánta, úgy látszik, most kegyesebb Inkey iránt, úgy hiszem, lesz valami az egészből, s én azt nagyon óhajtom, mert jó, becsületes fiúnak tartom, és mi észbeli tehetségeit illeti, sem magasabb, sem alantabb nem áll másoknál, kik talán ügyesebben mozognak, de egy eszmével sem gazdagabbak, mint szegény Pista.” (Eötvös József levelei fiához, Eötvös Lorándhoz, Bp. 1988. 109. old.) Az esküvőre még 1870 nyarán sor került, és az ifjú pár Iharosberénybe költözött. Eötvös József Karlsbadba (ma Karlovy Vary, Csehország) ment kúráltatni magát. Fia, Eötvös Loránd, a világhírű fizikus, aki Németországban, He- idelbergben járt egyetemre, 1870 júliusában doktorált. Apa és fia — József Karlsbadból, Loránd Heidelbergből — hazafelé jövet Salzburgban találkoztak, és együtt utaztak vasúton Jolánhoz Iharosberénybe. Itt írta naplójába Eötvös József 1870. szeptember 13-án: „A napot három kedves gyermekemmel töltém, kik mindazt, mit szülők gyermekeikben óhajthatnak, észben és jellemben, teljesítők. Nem gazdagodtunk meg, sőt életem gondok között folyt el, melyek talán még szaporodni fognak, de áldom Istenemet nagy jótéteményeiért, és nem kívánok mást a jövőtől, mint hogy kedveseimet megelégedve, mint eddig, még sokáig lássam magam körül, s tevékenységem által embertársaim javát előmozdítva, azon szerencsére érdemessé tegyem magamat, mellyel a gondviselés családomban elhalmozott.” (Uo. 155. old.) Jolán jó házasságot kötött. Emlékét sokáig őrizte Jo- lánta-puszta, amelyet róla nevezett el szerető férje. Kozári Monika történész Tamási Áron hazaérkezései A 400 éves székelyudvarhelyi Tamási Áron gimnáziumban május 29-én felavatták az író szobrát. Ott hangzott el az itt következő írás, amelyet a Csíkszeredán megjelenő Hargita Népéből vettünk át. Farkaslaka: székelykapu vezet a Tamási Áron emlékműhöz (Fotó: Katona A. Csongor) A tiltások sivár pusztájából indult s jövögetett hazafelé Tamási Áron is, a farkaslaki, s immáron régideje. Véltük már egynéhányszor s hittük is már-már, miszerint: az oly hosszú és kényszerű távoliét után végre ő is megérkezhetett, haza, hozzánk engedték a szellemiséget ügybuzgón felügyelő pandúrok; haza, közénk, hogy itt is maradjon immáron az időnek végezetéig. Először akkor volt ez a hitünk, boldog hiedelmünk, midőn „testi mivoltában” jött és költözött haza a pihentető anyaföldbe, a két cserefa közé, a farkaslaki temetőkertbe. Hazaérkezés volt ez is, nyilván a testé mindenekelőtt. Aztán az újabb hazaérkezés is elkövetkezett egy fáztató, csípős esővel terhes napon, az emlékműavatáskor, ugyancsak Farkaslakán, s ugyancsak a temetőkertben. Ez is hazajövet volt — az előbbitől másfajta; jelesül amián is, hogy ez a hazajövetel egyben már az itthoniak hazavárásának bizonyosságtétele is volt. Csakhát mégsem volt teljesnek mondható a hazajövés e kétszeri megérkezésben sem: gyanakvás fogadta, sunyiság kísérte és méricskélte ki e hazatérést, az itthonlevés „meny- nyiségét” is. Hiányzott még egy utolsó, egy egészen „küsded” lépé- secske ahhoz, hogy Ábel-sorsú atyánkfia ebbe a folytonos hazafelé jövésben, szorgalmatos igyekezésben végre s végérvényesen, a maga teljes-fenséges lelkisé- gében-szellemiségében, csillagos homlokú, szűzmáriás királyfi mivoltában boldog nyugodtan megérkezhessék, s elvegyülvén közénk, végrehajthassa az ő csendes, újólagos honfoglalását bennünk. Bennünk, akik itt próbálunk s akarunk élni és megmaradni, Mondom, egy egészen aprócska, egy „semmi-kis” lépés volt, volna ez az utolsó, a még hiányzó, a gesztus értékű, jelképes mivoltó —, amelyre azonban a zsandár-időkben sehogy sem volt lehetséges sort kerítenünk — de inkább azon, azért kellett titkon örvendeznünk, hogy nem akolbólitot- ták még ki közülünk őt is, miként megesék vala ez a szégyentelenség Kós Károly úrral is. Na, persze, Kós Károly úr is, ha lehetséges, ettől még inkább itthon és belénk „ragadt”, miként Tamási Áron is úgy „eluralkodott” s erőt vett ben- nünk-rajtunk, eme utolsón lé- pésecske híján is, hogy az esetleges kiebrudaltatás is már csak hasznára válhatott volna itthonlevésének, többek között önkéntes janicsárjaink orcát- lansága mián is. Nem neki volt szüksége tehát dérré a kicsiny, de oly nagyon jelképes cselekedetre, küsded lépésre, de nekünk, mindazoknak, akik jóideje a reménytelenség sivár, kiszikkadt mezőjén téblábol- tunk eltájolódva és a végleges feladás-küszöbön., Ilyenkor, ilyen állapotokban egy-egy gesztus értékű, bármilyen apró, de jelképes mozzanatnyi cselekvésnek is hatalmas lehet a lelket erősítő ereje — bizonyítván, hogy mégis, bármilyen körülmények közt is van még merszünk s e méréshez erőnk is véghezvinni bár ezt a jelképes, apró cselekvést. Az idő alakulása 1989 decembere óta ugyancsak furcsa fordulatot vett, s alighanem ott vagyunk ismét szükségessé, lelket és hitet erősítő szükségességé lettek az apró, jelképes értékű cselekvések is. Nos, efféle cselekvésre került volt sor most három éve, midőn Székelyudvarhely anyaszékvárosba, egykori iskolájába, a Szent Miklós-dombra is hazaérkezett Tamási Áron, olyasformán is, hogy neve messzirelátszón odakerült az alma maternek, egykori oskolájának a homlokzatára, s olyasformán is, hogy a ránk bízott kincsek megőrzésére figyelmeztetően az ő szavai kerültek az oskola, iskolánk megszentelt zászlójára. És efféle történt, történik most is, ezen manapi össze- gyűlekezésünk alkalmával, midőn emléktáblát leplezünk le és Tamási-szobrot avatunk. Ma, az Úrjézus győzedelmes napja, pünkösd nagyszombatján, 1993-ban. Jelzése ezen cselekvésünk hitünknek, hozzá való hűségünknek, mindannak, ami a lelkekben, a tudatban s eme négyszáz esztendős iskola falai között is újra végbement. Ezenképpen a város, a vidék s az anyanyelv szentsé- ges ünnepnapjává vált ez a mai nap is, midőn, véljük, s hisszük is: éljünk bármilyen fonák időket, Tamási Áron is végleg, a maga teljes fenséges-gazdag mivoltában hazaérkezett. Az ábeli üzenetet sokszor és sokan mondogattuk, mondogatjuk, hogy tudniillik: azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne. Mondtuk, mondogattuk eleget, csak éppen az nem volt mindig egyértelmű sokunknak, hogy eme üzenetben hová essék a hangsúly, s hogy hol legyen keresendő és megtalálandó az a bizonyos valahol, amelyben otthon kell(ene) lennünk. Értelmezte hát ki-ki a maga módján, a maga hite és reményei szerint e valahol földrajzi hollétét is. Márpedig ez az üzenet — a Tamási-életmű ismeretében is — csak egyféleképpen értelmezhető és fogható fel: parancsoló kérelemként s kérő biztatásként, hogy ez a valahol csakis a szülőföldünkön lehet — s hogy ha már itt van, hát akkor ebben a szívdobbanás- nyi valaholban kell úgy élnünk és akarnunk, úgy hinnünk és törekednünk s cselekednünk érte, hogy valóban otthon legyünk, otthon lehessünk mindétig benne! Ez az itthon-levés eleddig sem volt könnyű, s úgy lehet, jó darabig még nem is lesz. A vallanitól eljutni a vállalniig — nem könnyű lépés, próbára tevő cselekvés. Megtettük-é már vajon? S ha nem, lesz-é erőnk megtenni? Most, e szoborba rejtőn is hazaérkezett Tamási Áron kérdezi ezt tőlünk. Higgyük, hogy az ős segítségével is talán sikerül megtennünk ezt a lépést — s azoknak is, akik még mindig nem tudják pontosan, hogy merre és hol keresendő s található meg az a valahol, ahol a világban otthon is kell lennünk! Kell! Vigyázó tekintetével őrködött mindég is — a templom szomszédságában — ez az iskola, ez a most már az ő nevét viselő hajlék a város, a táj fölött, íme, most ideállt melléje a hajdanvolt diák is, hűséges őriző- nek. Ezután ők vigyázzák sorsunkat, ők őrködik lelkiismeretünket, szétszéledni vágyó seregünket. Hátha sikerül nekik mindannyiunkat itthon tartani! Isten hozott hát, Tamási Áron atyánkifa, Isten hozott haza, hogy legyél eztánra is szigorú, hűséges őrizője leikeinknek! így legyen! Kolozsvár — Székelyudvarhely, 1993. május hava. Molnos Lajos
