Somogyi Hírlap, 1993. június (4. évfolyam, 125-150. szám)
1993-06-18 / 140. szám
8 SOMOGY HÍRLAP — BELPOLITIKA 1993. június 18., péntek A pedagógus színésznő Béres Ilona a tanítás öröméről, a nagy elődökről, az asszonyiság szép szerepéről A repülő bronzmadár esete a kiszáradt fürdőmedencével A várszínház nézőterének sötétjét csak egy lámpa fénye hasítja át. A színpadon színészpalánták próbálják Euripidész Bacchánsnők című drámáját. Az első széksorban a Jászai Mari díjas, érdemes művész, Béres Ilona „tanárnő” figyeli Thália jövendő papjait, a Nemzeti Színház Akadémiájának növendékeit, akik Magács László rendező és az ő segítségével készülnek az év végi vizsgára. — Szélcsendes időszak van mögöttem — mondja a próba szünetében, s rögtön hozzáteszi: szó sincs azonban arról, hogy a tanítás pótcselekvés volna számomra. Remek dolog a szakmával foglalatoskodni és látni ezeknek a gyerekeknek a lelkesedését. Bár... kevésbé naivak, talán kicsit kiábrándultabbak és felvilágosultabbak, mint annak idején mi voltunk. De ugyanúgy hisznek a művészetben, mint mi hittünk. S ha csak annyi lesz a hozam, hogy né- hányan megismerték és megszerették Euripidészt, már nem,volt hiábavaló az első tanév. Igazi boldogság látni, mennyit fejlődtek egy év alatt — persze ebben „benne van” az is, hogy olyan tanáraik vannak, mint Páskándi Géza, Hegedűs Géza, Gombár Judit. —A pedagógus Béres Ilona pályelhagyó lett? — Szó sincs róla. A Warrenné mesterségére készültünk, Mensáros László rendezésében, de beteg lett, s azután... Nem tudok még múlt időben beszélni róla! Nekem ő több volt, mint egy kolléga. Annak idején, amikor Debrecenben játszottam és nagyon magányos voltam, nekem Laci és felesége jelentették a családot, a melegséget... Hozzájuk bármikor beugorhattam, ha másra nem, hát egy karéj zsíros kenyérre. — A Warrenné egy másik nagy művész emlékét is idézi. — Méghozzá azét, aki kislány korom óta ideálom volt: Mezei Máriáét. Emlékszem, filmvásznon láttam, a Janikában, ahol a „nagyvilági nőt” alakította. Bevallom, amikor még csak mocorgott bennem a színésznő, már őt próbáltam utánozni. S hihetetlenül nagy ajándéka a sorsnak, hogy 1967-ben egy színpadra kerültem vele és barátságába fogadott. Ha élete utolsó szakaszának társa, János eljön egy-egy előadásomra, máig is hoz egy szál virágot — Mária nevében is. Művész-óriás volt, meghatározó egyéniség, Warrenné- ként is feledhetetlen. Akkor a lányát, Vivie-t játszottam. Most? Nem, nem akarom le- kopírozni, de amikor elkezdtem a szöveggel foglalkozni, rá kellett ébrednem: kitörölhetetlen bennem az emléke, a hangja, a mondatfűzése, a hangsúlya... Nagy küzdelmet jelentett számomra, hogy kialakítsam a saját Warrenné-fi- gurámat. De van másfél mondat a darabban, azt pontosan ugyanúgy mondom, mint ő. — Megállíthatatlanul múlnak az évek. Nőként, színésznőként meg tud békélni ezzel? — Hál' istennek, nincs ilyen komplexusom. Lehet, hogy azért, mert boldog vagyok: 21 éve élek együtt hitvesemmel, s ez a kapcsolat kipróbált, biztos kötelék. Szeretnek, s ha egy asszony ezt elmondhatja magáról, akkor az évek száma másodlagos. Biztos, hogy ha megérem a 70. évet, s ha férjem akkor is szeretni fog, akkor is igazi asszonynak érzem majd magam. László Zsuzsa Volt egyszer egy önkormányzati óvoda. Csendesfenyves kertecskéjében kilencven egynéhány gyerek főtt a nyári nap hevében. Pedig nem kellett volna, hogy főjje- nek, hiszen ott volt nekik a gyönyörű tópart. Igen ám, de a tavat lármás népek, külhoni nevükön turisták hada lepte el, s kiszorították saját hazájukból a szerencsétlen fenyvesi ovisokat. Azaz, mit nem beszélek, a turistáktól még lemerészkedhettek volna a partra, ám az óvoda három mesebeli dolgozója nem engedte őket a hűsítő habokban megmártózni. Egy gonosz vízimanó lakott ugyanis a tóban, s ha kis- ovist látott egyedül, felügyelet nélkül pancsikálni, máris elragadta őt az iszapos meder mélyén virágzó birodalmába. Nem is merészkedett senki, ovisfia egyedül, de még kísérővel sem a vízbe! Telt-múlt az idő, s a meleg nyári napokban egyre égetőbben szomjúhoztak felüdülés után a csendes-fenyves ker- tecske lakói. Elhatározták hát, hogy házi-medencét csináltatnak maguknak, amiben nem teremnek meg a gonoszkóp vízimanók. El is készült az udvari fürdő a lurkónép nagy-nagy örömére. Most aztán se vége, se hossza nem volt a vidám lubickolásnak! Hétfőtől péntekig, tízóraitól ebédidőig tartott a mulatság: jóízű is volt az alvás a hűvös ovipalota termeiben! Történt egy szép napon, hogy a kerti játékokkal, csúszdával, hintával benépesített kertben árván, kiszáradva találták a féltve őrzött medencét. Vörös borításán sárgás-zöldes foltok éktelenkedtek, valaha csillámló víztükréből egy mák- szemnyi csepp, annyi sem maradt. Nosza, rohantak is fű- höz-fához a kétségbeesett ovisok, mígnem rátaláltak fenyveskirályság önkormányzatának medenceőreire. Jöttek is azok, sebtiben — méricskéltek, számolgattak, hümmögtek igen erősen —, aztán ahogy jöttek, már mentek is. A medencére, szegényre azóta rá se néztek, maguk helyett azonban elküldték vendégségbe kastélyudvaruk legféltettebb kincsét, a bronzmadarat. A mókás madár olyan jól találta érezni magát az ovisbirodalomban, hogy azóta még repülni is elfelejtett. Ott gubbaszt most is — s míg világ a világ —, nagy elégedetten a csendes-fenyves ker- tecske mélyén, és azon tűnődik egyfolytában: hogyan lettek partra vetettek, medence-vesztettek a tarajos hullámú Balatonon innen, s a Kúphegyen túl a vízimádó, vízre vágyó aprószentek. Hogy mikor jön már a királyfi, hófehér paripán, medencecsináló szerszámot forgatva a kezében? Ha már vízisárkánnyal nem is, egy aprócska repedéssel azért még megküzdhetne... csíky Káros rezgések, elszökő energiák Sok a tanítvány — kevés a mester Tanulóból munkanélküli Miközben a parlamentben az oktatási törvényről vitáznak a honatyák, folyik az általános iskolát végzett fiatalok beiratkozása a középiskolába. Illetve csak folyna, mert sokan közülük nem találnak olyan szakmunkásképző iskolát, ahova felvennék őket. Az ok: csak azokat a tanulókat tudják foglalkoztatni, akiknek a gyakorlati képzését valamelyik mester felvállalja. Csakhogy a mesterek egyre kevesebb tanulót fogadnak, sőt a meglevőket is sorra elbocsátják. — Miért nem fogadják szívesen a fiatalokat az iparosok? — kérdezem Szűcs Györgyöt, az IPOSZ-Magyar Kézműves Kamara elnökét. — Egyértelműen gazdasági okok miatt. Erkölcsi érdekünket az szolgálná, ha jó szakembereket képeznénk, nem ritkán éppen saját munkatársunknak. Ám a képzésre rakódó anyagi terhek egyre nehezebb helyzetbe hozzák az iparosokat. Áz iskolák 40 ezer forintot kapnak évente egy-egy gyerek tanítására. Az iparos mindössze havi ezer forinttal csökkentheti adóalapját, miközben sokkal többet fordít a tanítványaira. — Az állami vállalatok megszűntével viszont csak a magánszférában sajátíthatják el a fiatalok választott szakmájuk fortélyait. Ha a mesterek nem képesek továbbadni tudásukat, kihalnak a szakmák, s nő a gyerekmunkanélküliség. A következmények beláthatatlanok! Tehet-e valamit az iparos szövetség a probléma megoldásáért? — Kidolgoztunk egy tervezetet a gazdasági kabinet részére a pénzügyi, a munkaügyi, az oktatási tárca, a Magyar Gazdasági Kamara és a Nemzeti Szakképzési Intézet szakembereinek közreműködésével. E szerint évi tízezer forint adókedvezményt kapnának az iparosok minden tanulójuk után. Kiszámítottuk, hogy ez mindössze 1,5 milliárd forint bevételkiesést okozna az államkasszának, ami elenyésző összeg ahhoz képest, amit munkanélküli-segélyként kell kifizetni az állástalan fiatalok számára. De azokról sem feledkeztünk meg, akik tavaly vagy az idén fejezték be tanulmányaikat és nem találtak munkát. (1992-ben az 55 ezer frissen végzettből 35 ezer járt így, s ez a szám valószínűleg idén sem lesz kisebb!) Javasoljuk, hogy az állam járuljon hozzá a munkahelyek működtetéséhez úgy, hogy a munkabér és a tb-járu- lék 50 százalékának kifizetését vállalja át két évig a munkáltatótól. Gyakorlatilag ez a megoldás az állam részéről nem járna többlet kiadással, csak az elosztás módja más. így a vállalkozóknak nem kellene elküldeniük a náluk végzett tanulókat, hanem továbbra is foglalkoztathatnák őket, alkalmazottként. — Mi lesz a tervezet sorsa? — Mivel az iskolaév hamarosan véget ér, gyorsan kell lépnünk. A tervezetet átadtuk Szabó Iván pénzügyminiszternek, s arra kértük, javasolja a parlamentnek, hogy rendkívüli sürgősséggel tárgyalja meg. így talán szeptemberig sikerül megnyugtatóan rendeznünk ezt a problémát. Domi Zsuzsa A páciens mozdulatlanul fekszik a fehér lepedővel letakart ágyon. Hogy mije fáj, igazából nem is tudja: valójában mindene. Álmos, fáradékony, reggel úgy kel, mintha este volna, migrének gyötrik, életunt, elege van mindenből. Próbált már lazítani, de tartósan nincs türelme hozzá. Idegbaj otthon, stressz a munkahelyen; csönd kéne, nyugtató csönd. Fogalma sincs olyan szakkifejezésekről, mint hétrétegű aura, csakrák, radiesztézia, digitopresszúra, bioenergia. Érdeklődéssel figyeli, ahogy a természetgyógyász „varázsingája” feltérképezi a létfontosságú testrészeit. A kis műszer azonnal jelez, ha az egészséges energiakörforgásban, a meridiánoknak nevezett energiapályákon zavar keletkezik. Az ujjak leheletfi- noman siklanak végig a nyaki, háti tájékon; ott, ahol befészkelte magát a nyavalya, az ember mégis úgy érzi, mintha tűhegyes körmök bökögetnék. A bőr kipiroslik, s a masszázs jótékony hatására elszabadul a szervezet blokád alatt tartott energiája. A lábon és a talpakon elhelyezkedő, kulcsfontosságú pontok egyikére-má- sikára rá sem lehet fogni, a legapróbb érintés is erős fájdalomérzettel jár. Bajok vannak az epével, a szemmel, a csípőízülettel, kitapinthatok a rekeszizom és a keresztcsont elváltozásai. 15-20 perces intenzív masszírozás, energiaátadás után a páciens kellemesen elernyed, a kézrátétes gyógyítás — mint már annyiszor — az energiaszegény szervek segítségére sietett. Az aura, az energiaburok megtisztult a negatív töltésektől, a gyógyító rezgések föloldották az izomgörcsöket, szétoszlatták a letapadásokat. Az életerő visszatért. — Nyilván nem én vagyok az első, akiből spontán kitör a mondat: „ha nem magam látom, nem is hiszem el.” Sok betege ült föl kezelés után hasonlóan csodálkozva, hitetlenkedve? — Ésszel nehéz ezt fölfogni — mosolyog házigazdánk, Vajai Ferencné, a hálás betegek Marcaliban praktizáló Rózsi- kája, akinek vendégkönyve csurig van a gyógyult vagy tünetmentes páciensek köszönő soraival. — Magam is nagybeteg voltam: két csigolyám ösz- szeroppant, műtötték is. Rehabilitációra Budapestre jártam, egy Gergely Pál nevű csontkovácshoz. A kezelés után hazajövet, mondtam a kísérő szomszédasszonyaimnak: „Úgy érzem, ezt én is képes vagyok megcsinálni.” Azután elvégeztem két talp- masszázstanfolyamot, majd 1992-ben a radiesztéziát is. Ez a fölösleges energia, ami bennem van, adottság, hosz- szú ideig fogalmam sem volt róla. Most azonban érzem a másik ember energiáját, azt ami belőle kicsapódik. Volt például egy betegem, akinél néhány perces kezelés után elkezdtem ásítozni, majdnem elaludtam. Bár igényelte volna a folytatást, képtelen voltam tovább masszírozni, mert lekapott rólam minden energiát. — A radiesztéziáról mostanában egyre gyakrabban hallunk. A bioenergiával „dolgozó” masszőr számára miért fontos a káros földsugárzás kiszűrése? — Amikor alszunk, akkor vagyunk a legvédtelenebbek a káros sugárzásokkal, rezgésekkel szemben. Nézze meg ezt! — állít fel a székből, és a „varázsingát” a falba épített konnektor elé tartja. Az inga eszeveszetten kileng, néhány centiméterre a faltól. — Most tartsa alá ezt a tükröt, lapjával fölfelé! Látja? — Az inga szinte azonmód megáll. Nos, ha például a maga ágya fölött vagy mellett konnektor van, az elektromos rezgések egész éjszaka bombázzák azt a testrészét, amely a forráshoz legközelebb esik. A fény viszont megtöri a rezgéshullámokat, ezért fontos körbeszigetelni a fekhelyet. Én itt, helyben hiába gyógyítok bioenergiával, ha odahaza rossz helyen, például egy föld alatti vízér fölött áll az ágya. Vagy amint mutattam, elektromos sugárzásnak van kitéve. Számtalan eset bizonyítja, hogy az embert körülvevő energiaburok így károsodott, s okozott rákot, meddőséget, mozgásszervi megbetegedést, allergiát, szívritmuszavart. A burok ott sérül, ahol a káros földsugárzás éri, a szervezet pedig ott betegszik meg, ahol károsodott az aura. — Állítólag a vízerek még súlyosabb következményekkel járnak, mint a földsugárzás. De honnan tudhatom én, hogy épp egy ilyen húzódik az ágyam alatt, s ettől leszek, mondjuk, asztmás vagy leukémiás? — A radiesztéták képesek arra, hogy bemérjék és megelőzzék a betegségek kialakítását. — Nem fél nekilátni egy kúrának, hiszen ide komoly ízületi gyulladásokkal, agytrombózissal, lábszárfekéllyel, ge- rincbántalmakkal és még ezerféle bajjal járnak? Veszprémtől Nagykanizsáig, Kaposvártól Keszthelyig. Olyanok, akiken a hagyományos orvosi beavatkozás nem segített. Nem tart attól, hogy a masszírozás — esetleg — káros is lehet? — A krónikus elváltozásoknál ötször is meggondolom, hogy hozzányúljak-e a beteghez. Végigtapogatom: Néni — mondom, — magának gond van a tüdejével. — Hát igen, aranyoskám — feleli —, fél éve rákos vagyok. Jön egy férfi, tiszta ekcéma az egész teste. Nem szabad attól rettegnem, hogy elkaphatom tőle. Nyomom ki a mérget a szervezetéből, ő meg gyógyul, szépen. Saját magam felelek magamért; véd az Úrjézus. Ha agyvérzésest kezelek, lassabban, kicsinyenként adagolom az energiát, amit egyébként sem szabad túlzásba vinni, mert túltöltődik a szervezet. — Hit nélkül tényleg nehéz felfogni — például annak a csontritkulásos néninek az estét, aki már öltözni sem tudott egyedül. Néhány kezelés után viszont már a szőlőben kapál. Vagy az a 36 éves katonatiszt, akinek már a temetését intézték, maga pedig szétoszlatta az agyában levő vérrögöt, megmozdította a béna kezét. Az illető ma is él, seza legfontosabb. — Nézze, ide síró-rívó asz- szonyok, öregek, gyerekek jönnek. Sokukat ingyen gyógyítom, mert már minden pénzük elment a kórházra, a méregdrága külföldi gyógyszerekre. En természetesen nem javasolhatom nekik, hogy ne gyógyszerezzék magukat tovább. Csupán felfedem azt a zónát, ahonnét szökik az éltető energia, ahol szűkület, letapadás, merevedés található. Nyomok, csúsztatok, szétválasztok, pontozok az ujjaim- mal, s ha Isten is segít, helyreáll a természet rendje. Csíky Kiss Erika
