Somogyi Hírlap, 1993. június (4. évfolyam, 125-150. szám)

1993-06-12 / 135. szám

22

SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA

1993. június 12., szombat

A

z óra pontosan déli egyet mutatott. Ez azt jelentette, hogy már négy órája ültünk öcsénk Nissan Sunny- jában. Már minden porci- kánk fájt. Szerencsére az idő nem volt túl meleg, amikor elindultunk. Néha eldördült az ég, mintha dobbal kísérte volna a motor zaját. „Miért nem a sztrádán mész?” — Rie nővérünk hangja hirtelen megtörte a ránk ragadó unalmat. „Siess egy kicsit” — a szemrehányást már csak motyogta. Kérdésére senki nem válaszolt. Bár mind tudtuk, mit rejtettek szavai, lusták voltunk a szánkat kinyitni. Hadd higgyük, hogy mind egy dologra koncentrálunk, az úticélunkra. Öcsénk autója zö- työgve előzte az egyenes kátrányúton kígyózó kocsisort. Gyorsan beugrott két kocsi közé, amikor volt hely.

„Nézd, már torlódás van” — zsörtölődött Rie szándékosan erőltetett hangon. Mi többiek majdnem egyszerre sóhajtottunk.

„A sztráda sem jobb. Nézd, már esik. Nem tudom, hánykor fogunk odaérni” — öcsénk hangja halk volt és beleolvadt a motor zajába. Egyszerre süppedtünk visz- sza az unalomba, ami egyre jobban eluralkodott rajtunk.

Mereven néztünk előre, figyeltük, ahogy a szélvédőre hulló esőcseppek kergetik egymást. A kopogó esőcseppek gyerekkori élményeket idéztek fel bennünk, amiket, ha akarnánk, se tudnánk feledni.

Ilyenkor, az esős évszak idején ugyanígy ömlött az eső a házunk lyukas tetejére. Nagymama kacsái mindenfelé csavarogtak, de az eső elől a ház alá menekültek. Hangos gágogásuktól és az eső dobolásától félig megsüketültünk.

Felhúzott térdekkel ültünk a földön és szarongunkat felhúztuk a nyakunkig. Ilyen esőben hamar megéheztünk, és nagymama gyökereket főzött, amiket sajátkezűig ásott ki a ház mögött. Segítettünk kikaparni a kókuszdió belét, és sóval ösz- szekevertük. A megfőtt gyökereket nagymama egy kis tálcára tette. Vékonyan szállt belőle a gőz felfelé, amíg ki nem kergette a fal repedésein át befújó szél. Körülvettük nagymamát és néztük, hogyan töri össze a főtt gyökereket és keveri hozzá az imént frissen kikapart kókuszdiót.

Ezután nagymama mert két merőkanállal minden tálba és szétosztotta köztünk. Hamar megettük és kértünk még. Valahányszor repetát kértünk, nagymama a következőképpen oktatott minket gyengéd hangon: „Azért eszünk, hogy az

Az elbeszélésben előforduló néhány utalás a tipikus maláj falusi életre rövid magyarázatot igényel:

A maláj parasztház cölöpökön álló faház. Öt-hat lépcsőfok vezet a bejárathoz vagy egy kis verandához. A ház alatt a háziállatok találnak menedéket az eső vagy a tűző nap elől.

A szerényebb házakban egy helyiség van, bútor jóformán semmi. A vendég számára és este gyékényt terítenek a padlóra, ezen ülnek vagy alszanak.

A konyha mögött van egy kis veranda: itt tisztítják a zöldséget, mosogatnak, stb. A vizet a padlóra öntik, a tág rések között a hulladék is leéhünket elverjük, de ha ennél többet eszünk, az a Sátán étele.” — Amikor nagymama így beszélt, nyugton maradtunk és gyorsan elmostuk a tálunkat, mindenki a magáét és a fapolcra tettük lefordítva.

Eső után a ház körül sok tócsa maradt. A kiskacsák kergették egymást és játszottak a vízben. A sok kacsa tollászkodott vagy mohón kapkodta a földből az eső által kimosott gilisztákat.

vittük. Nagypapa óvatosan hajtotta a biciklit és mi, az utasok, boldogan énekeltünk, mint a madarak kora reggel, a nap első sugarát köszöntve. Általában mi hárman lányok hátul ültünk összeszorítva és erősen tartottuk egymást. Öcsénk elöl ült a bicikli vázán. Az ő feladata volt a vízzel és élelemmel tele kosarat tartani. Néha megszólaltatta nagypapa öreg biciklijének a csengőjét, amit hátul„Még mit látsz?” — kérdeztük öcsénket, aki még mindig a falu felé nézett.

Hirtelen felénk fordította a tekintetét, miközben egy ötlete támadt. Kerek szeme pislogva nézett egyikünkről a másikra. Pilantását a távoli, magasabb hegyek elmosódott sziluettje felé irányította. A fák vastag párába burkolóztak és olyanok voltak, mintha le s föl hullámzottak volna.

„Hmmm... látom a mamát!

tál gyökereket és odaadta nekünk. Kezet mostunk, mert evőeszközként az ujjainkat használtuk, és jó étvággyal nekiláttunk az ebédnek.

Közben a nap a falevelek közé lopódzott és onnét bocsátotta ki ezüstös sugarait. Néhány madár a guavafa ágain ült és a túlérett gyümölcsből lakmározott. Kellemes szellő fújt nyugatról, hagymaszagot hozva, mert nagypapa arrafelé ültetett

AZ SYUHADA JA AFAR

Akár egy álom

Néha megkergettük őket és a kacsák szaladtak, felbuktak, gurultak, hogy mentsék a bőrüket. Szívből nevettünk rajtuk.

Más alkalommal, amikor esni kezdett, gyorsan bementünk és leültünk az ablak elé. Figyeltük, ahogy a lépcső aljára állított lábmosó edény megtelik vízzel. Ha még erősebben esett, nagymama szétküldött minket edényeket keresni, hogy felfogjuk a tetőn át becsurgó vizet. Felkaptuk, ami edényt találtunk és a legnagyobb rések alá tettük.

Megvártuk, amíg az edények tele lettek és kiöntöttük a vizet a hátsó verandán. Hangosan zúdult le a víz a deszkák között.

M

ásnap nagymama korán keltett minket fürdeni. Mindig korán keltett minket, hogy felfrissítsük a testünket. Azt szokta mondani, ha egy nő későn kel, senki nem fogja megkérni a kezét. Majd vénlányok maradtok.

„Hú... senki nem akar vénlány maradni” — mondtuk egyszerre. Gyorsan felkeltünk, magunkra kaptuk a szarongot és a kúthoz szaladtunk mosakodni és az ima előtti rituális mosdást elvégezni. Aztán felmentünk a házba és együtt imádkoztunk.. Nagypapa volt az imám.

Reggeli után nagymama adott mindegyikünknek egy üveg vizet, hogy vigyük magunkkal a kertbe, amelyet nagypapa művelt. A rizst nagymama banánlevélbe csomagolta, amit maga vágott nagy darabokra és szárított füstnél, hogy ne törjön olyan könnyen. Ha nagymama utánunk jött a kertbe, ő hozta az ételt, ha nem, bambuszkosárba tette és mi

ról nagy nevetés fogadott. Nagypapa csak mosolygott rajtunk.

Miután megérkeztünk, szétszéledtünk a kertben. A kert tele volt életerős banánfával és egyéb, ehető gyökerű cserjével. Néhány fiatal banáncserje, amit nagypapa előzőleg ültetett, kidőlt. Talán a hegy tetejéről lezúduló eső mosta ki, mert nagypapa szerette a banánfákat a hegy lejtőjére ültetni.

S

egítettünk nagypapának tartani a kis fákat, amíg újra elültette őket. Némelyiket már nem lehetett elültetni, ezeket nagypapa apróra vágta és egy nejlonzacskóba tette, hogy hazavigyük a kacsáknak. Miután eleget segítettünk nagypapának, engedélyt kértünk, hogy játszhassunk a vörös földű domb tetején. Megengedte, azzal a feltétellel, hogy nem megyünk messzire. Utána már nem sokat törődött velünk, mert az új ágyások kapálásával volt elfoglalva, hogy zöldséget ültessen.

Legnagyobb örömünk az volt, ha felmászhattunk a vörös domb tetejére. Versenyeztünk, ki ér föl előbb. Miután felértünk, néztük a buján zöldellő fákat a domb alján. A gyögyörű kilátás álmodozásra csábított. Beszívtuk a tiszta és friss levegőt, miközben tekintetünk messzire, a falu felé kalandozott, ahol még a hajnali köd lebegett.

„Látom a nagymamát” — üvöltötte öcsénk a falu felé mutatva, ami elmosódva látszott a reggeli nap sugaraiban.

„Mit csinál a nagymama?” — öcsénk mosolygott, hogy kilátszottak a nagy fogai és hangosan kiabálta: „A pisis lepedődet mossa!” Válaszát nagy nevetéssel fogadtuk.

Mama!!!... óóó... mama!” Kezéből tölcsért formált és hangosan kiáltozott.

Mi pisszenés nélkül hallgattuk, ahogy öcsénk hangja megtörte a reggeli csendet. Egy közeli bokor ágáról hangosan veszekedve felrepült egy felriasztott madár.

Ezután leszaladtunk a dombról a kert közelében levő patakhoz, miközben gyakran néztünk nagypapa felé. Éppen az egyik banánfa alatt pihent. Felemelte a kezét és integetett nekünk.

A patakhoz érve rögtön beleugrottunk a vízbe, úszkáltunk és kergettük a kis halakat az üde és tiszta vízben. Majd kiültünk a patak fölé hajló ágakra, hintáztunk és rugdaltuk az átlátszó vizet. „Énekelni fogok valamit” — kiáltotta hirtelen Rie. „Jól van” — válaszoltuk majdnem egyszerre és tapsolni kezdtünk Rie énekéhez.

Éneklés után verseket költöttünk, ahogy az iskolában tanultuk. Néha rövid modern verseket is költöttünk kedvünk szerint, tapsolva hozzá. „Gyerekek! Gyertek enni,” — nagypapa hívó hangját elmosódva hallottuk. Nagymama biztos megjött már az ebéddel. Gyorsan leugrottunk az ágakról, felmásztunk a partra és szaladtunk, mit se törődve a mimóza tüskéivel vagy a la- langfű leveleivel, amelyek jól összekarmolták mezítelen lábunkat.

„Aki előbb ér oda, az nyer” — vetette felénk öcsénk hirtelen, mialatt megelőzött minket és teljes erejéből futott.

M

i is szedtük a lábunkat, felijesztve az éppen kinyílt vadrododendron lila virágai körül repdeső lepkéket. A reggeli pára még nem száradt fel a levelükről és a fűszálakról és most nagy cseppek- ben hullott a földre, ahogy sovány kezünkkel megérintettük. Azzal se törődtünk, hogy lábszárunk még oly edzett bőre is fájt, ahogy a mindenfelé vadon nőtt rododendron és gardenia ágai csapkodták.

„Nyertem!” — kiáltotta öcsénk levegő után kapkodva, amikor látta, hogy mi már nem bírunk futni. „Én lettem a hős” — tette hozzá büszkén felemelve a két kezét és lebiggyesztve színtelen alsóajkát, amint ránk nézett, akik a fáradságtól elterültünk.

Nagymama kiporciózta a rizst a magával hozott tányérokra, tett melléje sült halat, köretnek zsírosán főzött fiahagymát. Ebéd után segítettünk nagymamának elmosni a tányérokat a nagypapa által ásott kútnál. Öcsénk és nagypapa a feláztatott ágyá- sokat javította ki vagy a hagymát gyomlálta. Esős évszak idején nagypapa nem használt műtrágyát. Kár lenne, mondta, mert az esővíz úgy is kimosná a földből és elvinné, mivel a kert a domb alján van.

Amíg ők így tevékenykedtek, nagymama hívott minket salátaleveleket, vöröspáfrányt gyűjteni.

Sok volt belőle a kertben és szerettük a belőle készült ételt. Sose felejtettünk el vinni belőle.

Nagymama csilipaprikát tört össze mozsárban és azzal szokta megsütni a vöröspáfrány gyökerét. De amikor a páfrány megzöl- dült, már nem szedtük, mert a szára is kemény lett és az íze sem volt jó megsütve.

A

lig néhány perc és vödrünk tele volt mindenféle levelekkel. Leültünk és vártunk, amíg öcsénk és nagypapa is elkészül a munkával. Amikor a nap magasan állt a fejünk felett, nagypapa hazahívott minket. Ahogy mondta, ilyenkor, esős évszakban az időjárás kiszámíthatatlan. Lassan hajtotta a biciklit és mi hátul se voltunk már olyan elevenek, mint idejövet. Bizonyára fáradtak és elcsigázottak voltunk.

Nagymamát Szi Azman, Lidzsa néni fia szokta hazavinni a motorbiciklijén. Úgy tudtuk, nagymama rokonságban van Lidzsa néni családjával.

Ésténként, fürdés után a korán olvasását szoktuk tanulni. Nagymama mindig tanácsolta nekünk, hogy szorgalmasan olvassuk a koránt és imádkozzunk sokat a papáért és a mamáért. Azt mondta, ha szorgalmasan imádkozunk, Allah minden kérésünket teljesíti. Allah szereti azokat, akik imádkoznak Hozzá.

Akkor Allah nem hagyja a papa sírját beszűkülni és kegyelmet áraszt a lelkére. Nagymama szavain elgondolkodtunk egy darabig. Kis szívünk összeszorult a szomorúságtól, valahányszor elhunyt apánkra gondoltunk, akit sose ismertünk. Csak legyen Allah elégedett az imánkkal, gondoltuk magunkban.

Ima után jó étvággyal nekiláttunk a vacsorának. Lefekvés előtt házi feladatot írtunk és leckét ismételtünk. Általában szerettünk idézeesik — a kacsák, kecskék örömére. A házba csak mezítláb lépnek. Mivel régen kint is mezítláb jártak, a lépcső alján egy edényben vizet tartottak, abból mertek és öblítették le a lábukat.

Öltözékük, a szarong elkészítése nem igényel sok munkát: a szarong egy kb. 1 x 2 méteres anyag, amit a derekuk köré tekernek és betűrnek. Csodálatos módon minden gomb, tű, madzag vagy öv nélkül sem esik le. Ä malájok vallása néhány száz év óta az iszlám.

Több utalás történik a rituális szokásokra: ima előtt bizonyos mosdást kell elvégezni; az imát vezető papot imámnak hívják; minden gyereknek meg kell tanulni a koránt olvasni arabul (hangsúlyozom, olvasni, nem megérteni!) A malájok úgy hiszik, hogy akiért nem imádkoznak, annak a sírgödrének a falai összeszűkülnek és végül összeérnek és a halottat nagyon nyomják. Tehát imádkoznak értük, hogy „legyen nekik könnyű a föld.”

A maláj nép nagyon kötődik a természethez. A hihetetlenül gazdag trópusi növényvilágnak csak néhány képviselőjét említi az elbeszélés, de ezek pontos lefordítása képtelenség: egyrészt, mert nincs rá megfelelő magyar szó, másrészt az olvasó nem ismerné az itt honos növényeket.

teket tanulni hangosan, éneklő hangon deklamálva. Kántálásunk néha elhallatszott Lidzsa néni házáig. Nagyszüleink mosolyogtak rajtunk.

Amikor elfáradtunk, aludni mentünk. Nagymama kicsire csavarta a petróleumlámpa kanócát és a lámpát a szoba közepére állította egy mélytányérba, hogy bizton álljon, ha Tompok, Biah macskája éjjel nekimenne.

Hálóhelyünket a Bading- ban vett új szekrény választotta el a helyiség többi részétől. Itt volt felakasztva a moszkitóháló. A háló alatt persze mind középen akartunk aludni.

Amikor túl hangosan vitáztunk, nagymama gyengéd hangján figyelmeztetett, hogy aki középen alszik, azt a kísértet hídnak fogja használni, ha az alvóhely egyik végéből a másikba akar menni. „Juj!!!...” — kiáltottuk félelmünkben és gyorsan a háló mellé húzódtunk.

Jól emlékszünk, ahogy nagypapa egyik este elgyengülve ült és sovány mellkasát nyomkodta. Ahogy ránéztünk, elakadt a szavunk.

Gyorsan szétgöngyöltük a gyékényt a szoba közepén, párnát tettünk rá és nagymama óvatosan ráfektette nagypapát. Láttuk, hogy nagypapa szeme a mennyezetet figyeli, ahol itt-ott rések voltak. Láttuk, ahogy a nagypapa mellkasa erősen hullámzott. Izzadság

gyöngyözött a homlokán. Nagy-nagy szeretettel töröl- gettük róla.

Körülültük nagypapát, ahogy ott feküdt. Láttuk, hogy nagymama próbálja imádkoztatni őt lassan. Láttuk, hogy nagypapa sápadt ajka remegett és legutoljára azt láttuk, hogy nagypapa sovány mellkasa abbahagyta a hullámzást és akkor nagypapa olyan lett, mint egy mélyen alvó kisbaba. Nagymama felemelte nagypapa két kezét és összekulcsolta a mellkasán, miközben nagymama szája némán mozgott, mintha olvasna valamit. így, ilyen gyorsan teljesedett be az Úr akarata.

Jaj, de gyorsan is szalad az idő; már tizenegy éve, hogy elhagytuk ezt a környéket és most visszajövünk meglátogatni nagypapa hátrahagyott kis házát. Meg a guavafát, aminek a gyümölcsei csoportokban lógtak a nagy levelek között, meg az ananászbokrokat, amelyeket nagymama ültetett a ház körül, meg a tócsákat eső után, és mindent, mindent, ami úgy hozzánk nőtt az itt töltött majd húsz évünk alatt. De szép emlékek is ezek! Ahogy kavarognak bennünk, a régi boldogság tölt el minket.

D

e most, ahogy ide, a szeretett környékre érünk, hosszú, kát- rányozott út fogad a ház mögött, ahol egykor csupa gumifa állt. Amit régen szerettünk itt, minden eltűnt.

Itt van ugyan a szemünk előtt, a lábmosó edény a lépcső alján, de tele vadon burjánzó fűvel, ami időközben mindent benőtt.

Jaj, de gyorsan is szalad az idő. Jaj, de édes is az emlék, de fájó is. Az emlékek jönnek, kavarognak és megzavarják az érzelmeinket. Hirtelen ráébredünk, hogy ami elmúlt, az visszahozha- tatlan és határtalan hiányérzet tölt el minket.

Fordította: Trieb Marianne