Somogyi Hírlap, 1993. május (4. évfolyam, 101-124. szám)
1993-05-08 / 106. szám
1993. május 8., szombat SOMOGY HÍRLAP — KULTÚRA 7 1000-szer is Magyar Szó 1989. december 23-án jelent meg, több évtizedes kényszerű hallgatás után a Romániai Magyar Szó, gyakorlatilag ugyanazzal a fejléccel, amit az ötvenes évek legelején a nemzetiszínbe játszó bukaresti proletárdikatúra egyik napról a másikra leparancsolt a romániai magyarság országos lapjának homlokáról. A Ceausescu-diktatúra bukása utáni 1000. lapszám nemrég látott napvilágot, — továbbra is független arcéllel, a lap belső munkatársai anyagi erőfeszítéseinek a jóvoltából. És mert egyelőre Magyarországon — gazdasági okok miatt — nehezen terjeszthető: néhány jellemző, a RMSZ-ben e három év alatt megjelent publicisztikai és irodalmi mű vall eddigi és további szándékairól. Cs. G. Havasi kaszáló Görbe falu határában Lászlóffy Aladár Sötétedik Acélkéken csörömpöl a fenyves, Alatta, bár halálzavaros, valami a valaminek kedves: élet-halál vize a Maros. Mennyi erdő didereg a földön. Lombjuk népe üzeni nekünk: kalmár szelek túladnak a zöldön s kifosztva elsárgul mindenünk. Sötétedik lelkemen az olvadt gyanakvás: sírva barátkozom. De mielőtt befagynak a falvak, azt a csöpp tüzet még áthozom! Nincsen rém a reményeink ellen! Segíts rajtunk, szent emlékezet! Csuklóit itt meg már a hang, a jellem, emeltek ránk annyiszor kezet. Őszre tél jön, pattognak a zárak, telnek s örülnek a börtönök. De a mi csontvázaink a várak, de a múlt a Múltunkkal tömött. Országszerte áradások voltak, világszerte véreső esett. Mégis várják boldogan a holdat, akik éppen ma szerelmesek. Szappankultúra A mai ember már úgy született, hogy nem tud meglenni írás nélkül. A börtönben talán az étel hiánya sem kínzott annyira, mint a papír hiánya. Hányszor emlegettük a kommunisták boldog börtönéletét, akik komoly és eredményes káderiskolákat rendeztek be a régi börtönökben! De ha véletlenül alkalmunk adódott ezt a hivatalosaknak felemlegetni, gúnyos röhej volt a válasz: Nem vagyunk bolondok ugyanazt a lehetőséget megadni az ellenségeinknek. De hát mikor az ember ráér és nagyon kíván valamit, azt valahogy mégiscsak megszerzi magának. Igen változatos formái alakultak ki odabent a papír pótlásának. Ilyenek, a primitívebb formák közül: Szappanba karcolni az írást. Rossz, gyorsan kopik a szappan, könnyen felfedezi a kutatás. Bakancs talpát bekenni a falról letörölt mészporral, arra írni fapálcikával. Rossz. Nem lehet sokáig mezítláb maradni. Orvosságosüveget megtölteni a reggeli úgynevezett fekete kávéval, az üveg oldalát bekenni nyállal kevert mészporral, hogy az írás fehér alapon fekete betűkkel tűnjön elő. Jobb, de még mindig igen könnyen felfedezhető. Egyik fanatikus társunk széttépett lepedő arasznyi darabjait varrta össze drótból készült tűvel, arra írta az angol nyelvtant hipermangánoldattal. Nagyon nehéz volt rejtegetni, végül el is kapták. Igényes kultúremberek ma- gasabbrendü technikával dolgoztak. Ennek tökéletesített formáját sikerült néhány év alatt kidolgoznom. Leírom, emberbaráti szeretetből, ki tudja, ki veheti még hasznát. Havonta járt egy fél tenyérnyi fekete mosószappan. Néha két hónapra egyszerre adták ki, akkor egy egész tenyér nagyságú és vastagságú darabhoz lehetett jutni. Ha ezt az ember gondosan megőrizte egy-két hónapig, kőkeményre száradt. Akkor a vaságy élén tükörsimára lehetett csiszolni mindkét oldalát, s megvolt a palatábla. Az ételben gyakran kaptunk fejről és lábszárról lefőzött mó- csingot, de szigorúan tilos volt csontot is beadni vele. Szerencsére a konyhán dolgozó boldog közbűntényesek nem voltak mindig elég lelkiismeretesek, s néha az ételben felejtettek valami kemény csontdarabot. Ebből aztán mindent lehetett gyártani, amit csak a legigényesebb ipar megálmodhatott: tűt, kést, kötőtűt stb. így jutottam én egyszer egy valódi gyémánthoz: egy egész kisujj nagyságú kemény lábszár- csontdarabhoz. Ennek az alaktalan, tehát nem is gyanús csontnak az egyik végét gondosan megmunkáltam. Gombostűfej alakú, nagyságú és simaságú hegyet csizoltam rá. Ezek után már az irodalom minden eszköze rendekezé- semre állt. Ha ugyanis a kellőképpen elkészített szappanra rálehelsz és gondosan elsimítod, egységes matt felületet kapsz. Ha erre vigyázva, simán írsz a csont megmunkált végével, az fényes nyomot hagy a matt felületen. S ha kellő szögben fordítod a fény felé a szappantáblát, minden nehézség nélkül olvashatod az írást. Aztán elég rálehelni, elsimítani, s kezdheted elölről az egészet, a végtelenségig. S ami a legfontosabb: ha jön a kutatás, egy óvatlan pillanat elég, hogy nyálas ujjal végigtöröld a táblát a zsebedben, s az őr már csak a leghivatalosabb állami szappant találja nálad. Az én irigyelt, előkelő szappanomra 80 szó fért rá! Mi mindenre lehetett azt felhasználni! 40 angol szót lehetett róla egyetlen alkalommal megtanulni. A nyelvleckét jól ki tudta javítani lelkiismeretes angoltanárom... Verset tanulni, nemcsak emlékezetből. Levelet írni a hazaiaknak, s idejében nyomtalanul letörölni, nehogy valaki elolvassa. A legnagyobb mégis az volt, mikor egyszer Szamosújvárt, egy 80 személyes cellában elhatároztuk, hogy vígestélyt rendezünk. Persze, románul; ők tették ki a cella lakóinak 80 százalékát. Egy hétig mindenki költött, nótát szerzett, volt, aki ruhát varrt, női ruhát zsebkendőkből. S mindezt „titokban”, hogy a szomszéd ágyban lakó ne tudja, mi készül. Volt köztünk egy galaci újságíró, az készítette a prológust, ügyes rigmusokban szellemesen megverselte a cella minden tagját. Ekkor érte csúcstechnológiámat a legnagyobb megtiszteltetés. Igaz, előzménye is volt. Pár héttel azelőtt Emi- nescu-ünnepélyt tarottunk, azon és is elszavaltam a költőnek egy kedves kis versét, s ez a galaci kollégának nagyon megtetszett. De a döntő szempont mégiscsak egyedülálló minőségű szappantáblám volt. Ennek köszönhetően engem méltatott a hosszú prológus elmondására. (Nem volt kis feladat, nyolcvan nevet csatta- nós jellemzésekkel egyszuszra bemutatni.) A legsötétebb sarokban volt az ágya, odahúzódtunk a szappantáblámmal, ő diktálta, én írtam aztán szépen megtanultam, letöröltem, s írtam a folytatást. Öt tábla telt meg vele. A kitűzött estén ösz- szehúztuk az ágyakat a terem végében, mindenki odakuporodott, négy emelet ágymagasságban, s mikor végigszavaltam a verset, gurultak az emberek az ágyakon a kacagástól. Igaz, másnap három szervezőt jól elvertek, de még azok sem bánták. (Én nem voltam köztük.) Hiába, a kultúráért fizetni kell. Még a szappankultúráért is. Varga László Határpatkányok Horrorfilm szinte minden átkelés a határon („minden szinten?”). Tizenhat-, húszórás tétlenkedésről beszél a pe- chesebbje. Ezt kellene kideríteni valahogyan: mikor és milyen hatásokra indul be a mechanizmus, amely megfogja a sort, odaszegezi a flaszterhez és ott tartja naphosszat, anélkül, hogy moccanna. S ha mégis moccan, arasznyit, aztán nagysokára még egyet. Vannak szerencsések, akik röpke három óra teltén átgurulnak minden sorompón; ez is olyasvalami, mint az élet, a család többi, párját ritkító eseménye — amire emlékezni lehet és emlékezni is kell esztendők múlva is. Vagy mint a jószerencse mosolyára a kaparós sorsjegyen, a lottón, vagy mint Tina nagynéni haza- látogatására Amerikából. Egy székelyudvarhelyi asz- szonyság emlékezete éppenséggel nem szelektív; akkor viszont sokáig emlékezni fog a szinte teljes, nagy dangubálásra, a főleg az árokban masírozó patkányarmadára. A nagy és csak a vámosok, a határ őrei szerint hasznos várakozásban leginkább nagy szeméttelepre hasonlít a román-magyar határ innenső oldala. Esznek-isznak (de nem mulatoznak) a sorban. Ha csigalassúsággal is, de valahogy csak átérnek, s marad a szemét. Olyan kövér patkányok tán sehol sincsenek, mint ezen a mozdulatlan terepen. Olyan pofátlanok, hogy ha valakinek dolga támad a vánnyadt kukoricásban, kísérő nélkül nem mehet. A kísérő kezében meg ott a seprű... Minek részletezzük a tömény neorealizmust, a test, a helyzet nyomorát? Ilyenkor a százból (ez két busz közönsége) legalább kilencvennégyen felsóhajtanak: Európa, messze vagy. Pedig Európa európaibb látványa közelebb van azon a határszakaszon, mint gondolnánk. Oláh István • Gál Éva Emese Jelenkor Kedvesem, itt már hullámzik a tér, és véletlen, hogy mi tart fenn, mi süllyeszt, málik a kő, de megüt a kenyér, mert egy az értéke erkölcsnek, bűnnek. Egy szörnyű korszak oszlik, mint a köd, a ködoszlással szétfoszlik a rend is, s az ÍGÉRET nagy fátyolok mögött ijedten ölti arcára a semmit! A világ, mint óriás délibáb, a saját ámítgatásait játssza, és mire elkápráztatja magát, kifut alóla a jövő világa, mert ami valódi itt: tévedés, önmeghatározáshoz is kevés! Szobrok a szárhegyi művésztelep parkjában (Fotó: Katona Csongor) Éltes Enikő Ahol a szabadság... Ahol a szabadság nem vállal közösséget a renddel, s hangja mint veszett állat üvöltése, rettegéssel tölt el, Ahol az isten is politikusok tenyeréből bíráskodik élők és holtak fölött, Ott csak dalolni lehet, kitartón, csendesen.
