Somogyi Hírlap, 1993. május (4. évfolyam, 101-124. szám)

1993-05-22 / 118. szám

1993. május 22., szombat SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 9 Bajor Gizi emlékezete Bajor Gizi a színpadon 1937-ben Nyári László huszonegyedik századi ritmusban Száz évvel ezelőtt született, május 19-én. Beyer Gizellá­nak hívták, így járt a Színiaka­démiára, és a pályát is így kezdte. Aztán _ felcserélt né­hány betűt a névében, és Ba­jor Gizi néven vált minden idők egyik legnagyobb primadon­nájává. Az előtte a Nemzeti Színházban egyeduralkodó Jászai Mari képletesen neki adta át a stafétabotot. Aztán évtizedeken át Bajort tartották a magyar színészet királynő­jének, a közönség bálvá­nyozta, a hatalom megbe­csülte, minden rendszerben a legmagasabb kitüntetésekkel halmozta el. A stafétabot-szindrómát erősíti az a dedikáció, amelyet Jászai egy cintányéros zene­bohócot ábrázoló porcelánfi­gurára írt, s azt Bajornak ajándékozta: „Küldöm Neked emlékül kis pajtásodat a Te nagy jóságodért és megható hűségedért. Szívből ölel sze­rető Jászaid. — 1926. febr. 9.” A figura és felirata ma is meg­csodálható Budán, a Bajor egykori villájában Gobbi Hilda által alapított Színészmúze­umban, amelyet ki másról ne­vezhettek voln^ el, mint Bajor Giziről. A Szentivánéji álom Titániá­jától Rómeó Júliáján át A mak­rancos hölgyig, a Kék róka Ceciljétől az Amerikai Elektra Laviniáján át A néma levente Ziliájáig, Nórától Kleopátrán át A kaméliás hölgyig és — utolsó szerepeként — az Ár­mány és szerelem Lady Mil- fordjáig a világ drámairodal­mának szinte minden álom­szerepét eljátszotta, annyit, hogy egy egész újságoldal is kevés lenne puszta felsorolá­sukhoz, és olyan sikerrel, amelyhez erőtlenek a szavak. Pályatársak csakúgy, mint kri­tikusok sokszor próbálták megfejteni a Bajor Gizi nevű tünemény titkát. Persze akár­hány próbálkozás vázlatos maradt, néhányat hadd idéz­zek mégis. „Mi volt az új Bajor játéká­ban? Nehéz lenne válaszolni. Talán úgy lehetne megfogal­mazni, hogy az emberek, aki­ket életre keltett — embersza­básúak voltak. Nem istenek, nem ördögök, többek és ke­vesebbek, jobbak és rosszab­bak — emberek” — írta egyik legnagyobb tisztelője s leg­kedvesebb barátnője, a szí­nésznek ugyancsak elsőrangú Gobbi Hilda. „Sugárzó intelligenciájával, élénk szellemével és elmélyült drámaiságával a legvarázso- sabb emberi jelenségek egyike. Csupa természetes báj és kedvesség, az életben éppúgy, mint a színpadon. Va­lójában ott a színpadon élt ő igazán, olyan intenzíven, hogy nemegyszer úgy tetszett, az életben is inkább csak ját­szott” — ezt a kor egyik legje­lesebb színikritikusa, Kárpáti Aurél fogalmazta róla. Klabund német író, a Kréta­kör szerzője ezt mondta He­vesi Sándornak Pesten, da­rabja itteni premierje után: „Berlinben Elisabeth Bergnert láttam, Bécsben Sonik Rai- nert. Bergner megrendítő volt, Rainer elragadó, de az önök színésznőjére nincs szavam!” Fiatal festőknek volt mecé­nása, vallási üldözötteknek pártfogója és bújtatója, szí­nészgenerációknak mestere. Tragikus körülmények között halt meg. Férje, dr. Germán Tibor fül-orr-gége professzor rajongásig imádta, és téves diagnózis alapján azt hitte, Gi­zinek rákja van, szenvedve hamarosan elpusztul. Ezért megölte, majd magával vég­zett. A boncolás kiderítette: a művésznő nem volt beteg, vi­szont a professzor szenvedett olyan kórtól, amely az agyát, elméjét támadta meg. Bajor Gizit a temetésén ra­jongó közönségének hatal­mas tábora, negyvenezer em­ber kísérte el utolsó útjára. Barabás Tamás Iróniája olykor húsba vág, főképp amikor olvassuk — az alá-való világ s élet ritmusá­nak tökéletesen alárendelt sorait befogadván vág húsba ön- és minket-marcangolá- sában kedvet és szeretetet lelő világképe — ez egy ilyen játék, ez az isten keresése. és érzem, hogy nem lehet/ nekünk embereknek nem le­het/ ekkora szerencsénk / hogy a dolgok mélyén/ ilyen csodálatos valami/ legyen mint az isten//És nem tudjuk/ — pötyögi papírra a fosztó­képzős érzést, mellyel nin­csen egyedül. A pap a teme­tésen meghatottan/ de mégis örömmel közli/ a megjelen­tekkel hogy a halott/ e romló gazdasági helyzetben/ való­színűleg nem fog hazajárni/ lelke nyugodtan pihen/ az úr­ban a mennyben és egye­bekben/ ámen/ (A vonatok) Ez itt az irónia helye. Ázé az iróniáé, ami a költő szívé­ben valahogy az egyetlen adekvát szólhatássá, a festő palettáján a lehetséges szí­nek egyetlenévé vált, las- san-lassacskán, e förtel­mes-gyönyörű évezred-hal­maz elmúlásával. És most itt vagyunk, nézhetünk, ez itt a Nagy Helyzet: egy kicsit cse­hül állunk világmegóvás dol­gában. Az éden ruhája/ meg­kopott/ és a sok kosz/ mo­csok közé/ egy konok doboz/ egy cigarettacsikk/ egy jó ívű/ köpés még/ éppen belefér/ (Ellenvers) A kép, noha nem éppen idilli, mégis megfesteni és megénekelni való, igaz, a leendő mű, legyen akár zenei vagy képzőművészeti, túlontúl nagy örömünkre igazán nem szolgálhat, és nem arathat nagy tetszést sem. Kell hát a hangszálak meg­erőltetése, kell az ének, hon­nan máshonnan, ha nem ép­pen a XXI. százabdól: agyunk porába átlátszó kézzel/ szár­nyaló galambot rajzolt valaki/ a kép kísértetiesen hasonlí­tott/ egy XX. századi festő raj- zára/ csak a háttér különbö­zött/ elménk hamujában feliz­zott egy szó/ de már nem ma­radt erőnk kimondani/ Világ­vége hangulatot árasztanak e szavak, elvégre világvége van: mi mást is árasztanának manapság egy egész testé­ben receptorrá vált költő hite­lesnek tetsző szavai. Szavak, melyek elvezetnek a lelkiis­meret fölösleges szobrai-hoz: élt tól-ig — vagyunk képesek elolvasni a temetői újságokat, és lehetünk néhány sétáló, aki szeretkezik az elmúlással (Séta) Lehetőség e temetői sétafika, mi mindenkinek megadatik, szükség, mert embereknek adatik meg. Nyári László a betűk sze­relmese. Meg a szavaké, amelyeknek kedveli kéjes egybecsengéseit, a ritmus és a gondolat többnyire tökéle­tes összhangban vezeti-ve- zetgeti írógépe fölé emelt ke­zeit, hol dinamikusan, hol me­lankolikusan, hol talán árnya­latnyi erőlködéssel küzdve meg a témával. De általában oly billentyűket lel meg, me­lyeket leütvén egészen ügye­sen sorakoznak az addig hó­Nos újra költő lettem én meglepetés ugyan de tény balsors e sors tréfa mert nem lett jobb nekem mint ötven éve idelenn nyomor honol e kis hazában éppen úgy élvez ki a költőbe rúg s eképp remél fásult leikébe több hitet pénzt zsebébe s ígéretet adó csaló belőle többé nem lehet mert változik a rendelet megint s megint szín papíron a szavak. És lesznek költemények. Ám nem valószínű, hogy e rímbe szedett gondolatok, a kaposfüredi _ fiatalember, Nyári László Ének a XXI. századból című versesköte­tének ciklusai segítenének hozzá bárkit is a Nagy Felis­meréshez. A cél amúgyis más: az érzékeny lélek for­mába önti a szavakat, ha kell absztrakt összefüggést és mérhetetlen szenvedélyt ke­res bennük, miáltal — vég­eredményként — közelíthet­nek Valami felé. Ezáltal mi, sorokat kibetűzgetők belené­zünk a sivatag jövőbe/az illat- talan szélbe/ a szerelemtelen szívekbe nézünk/ és nem tud­juk merre/ és nem tudjuk miti és nem tudjuk miképpen/ /És nem tudjuk/ De legalább megpróbáltuk. (Orpheusz könyvek 1992) Balassa Tamás türelmetlen te itt ne légy e kibontakozás kemény játék s tán még ki tudja hány tíz év után sem lesz igazi kánaán te élsz s remélsz hogy jön valaki bekopog megkövet és arról motyog jön még oly év mikor majd szól hogy rímeid elkezdheted faragni itt ám jobb az most ha nekilátsz és dolgozol s nem címet rímet foltozol e kor nem oly idő amikor van helye figyelni hogy tollad hegye miként vetél Nyári László A lopott rímek dala BISZTRAY ÁDÁM Boldogfalvi keresztapám E lek apóval — korán őszült, hát kijárt neki ez a megszólítás — még születésem előtt kezdődött a családi barátság. Nemcsak a szájhagyomány, de a buka­resti bejegyzés szerint is az én református keresztapám állott fejemnél, gyertyaláng felett a templomban, hogy he­lyettem mondjon hangos szó­val ellent az ördögnek s min­den cselvetéseinek. Mivel testben és lélekben ő volt ta­núja, miféle nevet kapok, s ezzel sorsot is, ahogy a lati­nok vallották, nőmén est omen, máig azt hiszem, neki tartozom számadással. Mire vittem, mit akartam, mi a ter­més, és mennyi az adóssá­gom. A Szent József véd- szentű bukaresti parókia be­jegyzése törvényszegő is le­hetne. Református gyalog­székely tartson keresztvíz alá katolikus szülöttet? Igen, bib­liai pogány nevemnél egy időben jobban szerettem a keresztényt. A sződligeti nép­iskola diákjaként kibújtam volna az Ádám nevezetből, mint nem-szeretem és szoros ruhából. ÁDÁM BÁTYÁM PÁVÁT LÁTVÁN PÁVÁVÁ VÁLT. Az ember nehezen szokik önmagához, a különc­nek ható név kiközösítő is le­het. A Duna vonalát követő s hosszú Tinódi utcában, ahová kiköltöztünk a szőnyegbom­bázások elől, s az asztalo­sékkal szemben, a homok­domb oldalában óvóhely épült, jó néhány osztálytár­sam hallgatott a József vala­melyik becézett változatára. Közéjük tartoztam, tehát még a lányok kántálta csúfdót is elviseltem. JÓSKA, JÓSKA, KESERŰ A SÓSKA. (m, nincs hová tenni, ha le­hetne is az emléktáblát, itt élt és gyógyított Hippokratész székely utódja. A Homoród felé kanyargó utcában azt a földszintes, hosszú tornácos házat a valószínűtlen mély morgású Liberátor is megkí­mélte, a béke míniumpiros földgyaluja — nem. Ha létezik a fenti világ, keresztapám a szél fehér és mészillatú por­tölcsérei felett lakozik, havas feje ma is városunk fölé hajlik védőn-aggódón és örök kí­váncsian. Azon a délutánon, amikor kulcsom fordítására a gyász- jelentés kihullott a leveleslá­dából, gyanútlanul s a hírre készületlenül ugráltunk lefelé a lépcsőn feleségemmel. Lá­nyosán előrefutott, de nálam volt a kulcs. Keresztapám 1972. január havának 21. napján költözött el. Míg a vil­lamos végigcsusszant a jég­táblákat úsztató Duna-ív men­tén, az járt fejemben, nem le­het igaz, hogy akit én halha­tatlannak hittem, elmúljon a vi­lágból. 74 éves volt, de mintha semmit se változott volna, mióta az eszemet tu­dom. Mindenkoron havas fejű, mackóforma székely, ki­nek töprengőlassú beszédén, de tájszólásán se fogott az idő, amit három-négy fővá­rosban töltött. Az orvos életművéből per­sze legtöbb rész az udvarhe­lyi kórházra jutott. Megkísér­tett a sovány vigasz is, alig néhány hónapja, ősszel, mindketten tudtuk kereszt­apámmal, utolszor találkoz­tunk. Vidámságunk, örömünk az ördög bosszantása lehe­tett. Kifogtunk rajta, hisz ő szeret elválasztani egymás­hoz valókat hirtelen véggel. Kint eső lógott, a felhők alig engedtek kevéske fényt a le­függönyözött szobába, de a tornác is árnyékolt. Emlék­szem, kireteszelte az ajtót, hogy ne kelljen kikászálódni az ágyból. — No, gyere, gyere csak, lelkem! — hallot- tam-hallom semmit se tom­puló hangját. Lehámoztam magamról az esőkabátot, las­san, szokjék szemem az erős homályhoz. Az ágy végébe ál­lítottam az asztalkára, sűrű-tömött írásos térítőre a tokajit. S az ölelés előtt már felülve nyúlt mohón a köny­vért, Németh Lászlóért. Üres volt a ház, és múze­umtiszta. Keresztapám kér- dezetlenül mondta, amit mondott kicsit a maga ment­ségére. — Fiam, vártunk, de Sá- ráék kora reggel indultak sze­kérrel a Madarasra. Rajzot is adtam velük, Áronnak keres­nek valami alkalmas sziklát, hogy kívánsága szerint hargi­tai kő alatt aludjon Farkasla­kán. Jenőke faragja meg, ha vésőkkel s türelemmel bírja, ki a fához szokott. Kemény dió lesz, riolit! (Elek apónak is kéne egyszer igaz s méltó em­léket állítani. Talán a kórház felé vivő utcát róla elnevezni. Ahol gyógyított, ahol nagy­ebéddel s jó szóval várta a betérőt, ahol családot nevelt, és ezüst üstökét a párnára visszaejtette.) Házi főzet szil- vórium kristálylott az üveg­ben, az a fajta ital, amiből a harmadik kupica fejbe üt. Kint a Kossuhtban ért tudatomig, TEGEZZÉL, FIAM! Aztán ebédem után a Fényesben a világosságba húzódva utolsó cikkét böngésztem a Szejke gyógyvizéről. Megírásra való sors az övé. Első emlékem, egyetlen, ami Bukaresthez köt, térdére ültet, kanállal etet, s mesél hozzá. Égszakadás, földindulás, a fe­jemen egy koppanás, szaladj te is, pajtás!... Egyszer kivitt mindkét öcsémmel, legényfi­úkat, falujába, Boldogfalvára. Vénségesvén s szürkére ázott-korhadt székelykapun bújtunk át, lehúzva fejünket. Édesanyja és öregebbik nénje jött elénk, kezét hamar­jában köténybe törölve. Szí- jasbarna és nevetősen ráncolt arcuk kendő árnyékába bújt, fehér vonás mutatta beljebb, meddig ért a mezőn perzselő Nap. Keresztapa a nagyobbik öccsével ebből a puliszkás szegénységből nőtt ki, a kicsit már ők ketten taníttatták. Elek apó a harmincas években in­tézmény lehetett. Ahol meg­fordult, orvosi rendelőjében szegény diákok húzódtak meg éjszakára. Két-három nemzedék székely honorácio- rai végeztek magasabb isko­lát általa. Kollégium volt. Maga erről sose szólt, mástól tudom. A boldogfalvi sétán ballagóra fogva kísérte lépteit a bot. Balra, a vizenyős réten két-három gólya állt fél lábon, a káprázatos forróságban a békák is elbújtak. A költészet­ről okított, a maga kárán. Aranyat. Ady Endrét szerette citálni. N eki köszönhetem, hogy megismerkedtem s ke­zet fogtam Kányádi Sándorral. 1956 Nagyboldo- gasszony-napján együtt vol­tunk hivatalosak a vasárnapi ebédre. Déli harangszókor. — Galambfalvi fiú, és nagy költő lesz, meglásd! Bort töl­tött magának s nekem, mivel leves előtt jár a negyven csepp az emberfiának. Sán­dor, a fővendég csak késett, vitték is a levest vissza a konyhába. Keresztapám a nagy és fehér aragonit hamu­tartónak támasztott egy könyvecskét. Virágzik a cse­resznyefa — olvastam han- gosan-némán a címet, aztán az első verset, ahol magától kinyílt a kötet. Á Küköllőről. Magasak vol­tak a nyár és a remény oszlo­pai felettünk.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents