Somogyi Hírlap, 1993. május (4. évfolyam, 101-124. szám)
1993-05-15 / 112. szám
1993. május 15., szombat SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 9 Szász Endre kiállításáról Szász Endre művészetének és világának ez a kiállítás csak egy keskeny metszete. Az ép most szellemének képeit és mellettük a fizikai-lelki erő a tervező és a kézműves kísérletező és teremtő kedvének kristályait láthatjuk. Tanúdarabjait egy nagy képzelőerővel alkotó művész igen változó kedvű és megjelenésű energiájának, amely a pályakezdése óta a mai napig sok meglepetéssel szolgált. Nekünk is, akik vele megyünk és a honi művészettörténészeknek is, akik bizony hol némán, hol tartózkodó tűnődéssel, de sohase közömbösen figyelik Szász Endre nagy távlatokban kanyargó útját és igen színes életpályáját. ».a \ i % ;: / -V,v.vJih ■■ " Szász Endre Hinta című grafikája Amint kezdtem, e munkák nagyjából a tegnapi ajkai vagy a mai várdai napoké, merthogy nemcsak képletesen, de már közénk épülve itt alkot az igen nagymúltú somogyi festővilágba települve a Kuku- relly, Zichy Mihály, Rónai, Va- szary, Bernáth, Iványi, Rud- nay és Galimberti nevek és légkör festői világába. És vele itt van megint az új és a más stílus, ha néha ez szokatlan is, de amint látjuk, ez — ahogy ismerjük a kedvét és kedélyét — a jelenlétével ez gazdagodást és gazdagítást is jelent, mert a stílus minden élet és minden művészetnek a lényege. De hogy is lenne szokatlan, hiszen a Rippl-Rónai Múzeum már 1965-ben is vendégül látta a volt kaposvári diáknak a müveit. Akkor nekem legjobban „A bolond herceg” képe tetszett. A pávatollas kalap alól egyszerre magába és messze tekintő szemeivel. A nagy szemek. A rajz és festészet, és a forma és a színteremtés, egyszóval azok a szemek, amelyek a szíven túl a festői világ titkainak teremtői, az itt láthatatlan kézzel együtt. Ez a hármas: szív, szem és kéz teremti, segíti minden művészet fizikai lényegét. Ám a fizikai világon túl azt a másik világot is, melyet az ember teremt. Azaz a művész a talpunk alatti világ mellé vagy inkább fölé azt a világot, amelyben a teremtés titkán túl már az emberi erő és akarat és a lélek alkot. Már akkor is „az ecset nélküli festőtechnikával” dolgozott. Lelkesen tanította, mutogatta a múzeumban ő, a fiatal a nála még fiatalabbaknak a nyomdafestéket zsilettel kent és az ujjaival puhított technikát. Tanított és átadott, mert Szász Endre mindig nyitott egyéniség, segíteni kész és a közösséget gazdagító erdélyi egyéniség volt. Sokszor rá is fizetett erre a szónak a tettel egybevágó természetére. De akkor már túl volt nemcsak a tehetségbizonyító, de a legmesteribb európai igényeket is elért tus- és rézmetszeteinek során. Gondolok az 1962-ben készült „Férfifejére, a „Villoni figurára” vagy a „Don Quiote” képeinek lelki vonásaira, szemeire. Akkor még inkább csak férfifejeket festett és rajzolt. És most itt ezen a kiállításon túl, mivel egy ilyen igényű és sokoldalú művésznél szükségesnek tartom kicsiben az egészet is, tehát meg kell hogy emlékezzek a „Rabbi” 1960-ban, vagy a „Tragikus bohóc” 1962-ben alkotott naturálisán reális, a másiknál pedig a képzeleterő groteszk erejével és szépségével festett színes olajképeiről is. És mert képei mindenkor a legkülönbözőbb társadalmi rétegek kézen-kezén mindig gazdára találtak, tehát ajánlanám művészetének vázlatos megismeréséhez a Corvina Kiadó 1983-as Szász Endre című kötetét. Amint mondtam, csak vázlatosan, mert hol vannak szemünk elől az Amerikában, Párizsban és Japánban vagy a Németországban készült alkotásai? Pedig az ott alkotott és a galériákban is gazdag sorozatokban eladott műveinek sokasága és minősége és azok anyagi sikerei is egyre tovább bizonyították a „csak azért is” teremtő Szász Endrei művészet erejét és lényegét. Bizonyították alkotásainak az emberekhez szóló különös titkát, az egyes honi esztéták véleményei fölött. Persze a japán és az amerikai és az európai igények szemelőtt-tar- tása és azok kielégítése a művészet szabványos vagy éppen akkor megkövetelt mércéihez szabva ébreszthetnek és válthatnak vitát. És épp ez a jó egy honi távlaton túl. De ezeken túl az is biztos, hogy Szász Endre mesterségbeli tudása és reneszánsz-ember típusú életkezdése az alkotások anyagának és technikájának egyéni használata és gyakori újításai is mindig az első vonalat képezték és honosították és vitték tovább, lett légyen az vászon, rost, porcelán, fa, üvegkristály, avagy a kedvelt nemesfém, az arany. Művészete mindig a szépet szolgálja, az emberi ízlések és igények is, a művészeti stílusok nagy variációjában. És ahogyan gyakorta mondogatja az emberszeretet indításával teszi ezt, mert vallja, hggy sohasem magának fest. És az a tény, hogy képei, tervei-tár- gyai mindig továbbvándorolnak, ez erőt is ad képességének az egyre tovább kereséshez és az alkotáshoz. És ez parancs is lehet! Mert ha igaz ez a szeretet, akkor ez a művészi minőség egyre inkább csiszolásához vezet, nemcsak a kristályon, de a szellemen is. Szász Endre a művészet sok nyelvén beszél és azt hiszem azért is nézik és hallgatják úgy a világban, mint a hazában is. És mi tagadás, az ecsetje hegyén túl színes mesélő is és előadó. Jó előadó. Hiszen képzeletének és e világi távoli, óperenciákon túli útjainak messzi tájairól is egyszerre tud úgy beszélni, mint János Vitéz vagy mint Garay János híres obsitosa. Mert humora is éltető ereje. Ám a szó, ha most így perdült is ide, de ez csak szó nála és itt nálam is, mert az, ami ebből marad, csak maga a mű lehet, amely most is úgy néz ránk kérdő kíváncsian, mint itt e sokágú képzelet festette sok női fej. Azaz az emberi alkotás öröme a képen és a képről, amely mögött érzékenység, szeretet, érzékiség, lélekkuta- tás, azaz az ember mindig új keresése ébred és ébreszt. Tehát e női arcokról a festő érzésvilága. Az arc fizikai és szellemi ismerete. Az a tudás, amelyet a fej rejt és teremtett ábrája visel. Jó és érthető táblák ezek, amelyeknek stílusa ma nem nagyon divatos. De ezt és az ilyent csak azok engedhetik meg maguknak, akik a mesterségbeli tudásból, anyagismeretből, természet- és világismeretből már a legnagyobbak előtt és között is letették a mestervizsgát. Ahogy a reneszánsz korában .ez kötelező is volt. Akiknek a festői tudás és a realitás is a kisujjukban van. Az ilyen művészek még a ma lenézett romantikát is magukénak vallhatják és élhetnek vele a legmodernebb amerikánizmus és a feszes hideg technika és az egyre szürkítő civilizáció stílusvariációi között is, mert a jó művész velük és köztük így is csak magát bizonyítja, és mindig a képből megszólító hitelességgel. így színesedhet még egyénibbé mű és művész. így születhet a legelvon- tabban is az érthető új és vele a kép az embereknek. És a kép ekként a társadalomban testesülve meg, lesz értelem, lélek és ízlésnevelő. A ma művésze és művészete az urbanizmus, a már-már alig különválasztható ipar és képzőművészet, a konstruktivizmus és szürrealizmus, az absztrakció, azaz Picasso, Vasarelly hatásaival kísérletezve együtt újul és mindig más-más tájakon és körökben házasodva szül mást és mást a művészettörténet folyamatosságában. így lehet és lesz e tájon is a miénk. Ott Dali és Modigliani, itt Barcsay, Martyn és Szalay Lajos rajz- és képjegyeivel és persze a retrográd avantgárddal is együtt jelentkezve. Ekként és velük tágul és így változik a somogyi festők nagymúltú iskolája és jelene is. Annál inkább is, mert közéjük és közénk költözött reményeivel és terveivel Szász Endre is. És talán az itt kiállított absztrakt szürrealizmussal jelzett új képeivel, a „Csenddel” majd mást szólít és a „Madárral” és a „Téli ablakkal” pedig tán valamit tovább is nyit ezen a Balaton-Dráva közti nemcsak festői, de tanító tájon. Ezt reméljük és látjuk is ezen az új kiállításon. Reméljük, mert már itt Várdán tervez tovább építve a régit és az újat az otthonában és a műtermében egyaránt. Takáts Gyula Száz Endre kiállítása a siófoki Kálmán Imre múzeumban látható, július 24-ig. Motívumok egy újságíróhoz Szapudi András elment szerencsét próbálni. Itthagyta a balatoni fröccsöket, a csendes szobát, ahol bolhabetűivel rótta a sorokat s kínlódta meg a mindig frappáns jelzőket. Az írás Szapudinak nem munka, hanem maga az élet: egyfajta létezési mód. Mégis elment, hogy túl a Balatonon — közelebb a Hansághoz, a Kisalföldhöz, ahol gyermek- és ifjúkorát töltötte — lapot szerkesszen. Azzal búcsúzott, hogy küldi majd írásait. Évtizednél hosszabb ideig kerestük egy szerkesztőségben a kenyerünket: tudtuk a másikról, hogy mire képes. Ismertük erényeit, rigolyáit is. Tudtam azt is, hogy a szerkesztő Szapudi nem tud írás nélkül meglenni. Azt is, hogy mégsem fog írni: a szerkesztőségek napi zajos robotja nem kedvező hely a csöndre- és a fröccsre — áhítozó szépírónak. A minap nem kéziratot, csomagot hozott Szapudi Andrástól a posta: benne egy könyv. A nyolcadik kötete, amely a Szépirodalmi Könyvkiadó gondozásában jelent meg. A címe: Kútárak nyara. Novellákat,' kisregényeket tartalmaz. És riportot is. Azt a hömpölygő, mégis visszafogott, szigorúan tényszerű, mégis szárnyaló műfajt, amely leginkább lehetőséget adott Szapudinak arra, hogy seregnyi jelző közül válassza ki azt az egyet. A legfrappánsabbat. A kötet születésénél somogyi cégek és vállalkozók bábáskodtak, s az írások egy része — köztük a címadó is — napvilágot látott már a Somogyi Néplap hasábjain. Újbóli megjelenésük bizonyíték rá, nem napi aktualitásúak, hanem értéket őrzők Szapudi írásai. Szóljanak azok akár Simon papról, Kujtoroghyról, a vénülő hírlapíróról, aki ugyanúgy szereti a nagyfröccsöt, mint Szapudi, s ugyanúgy él, gondolkodik, s mert füle, szeme van rá, találkozik az élet nagy csodáival. Az már felesleges is, hogy mottónak odaírta: Motívumok egy önéletrajzi regényhez. A könyv maga is motívum egy újságíróhoz. Kercza Imre LIDÉRC S zél fúj a Berek felől, hideg van. Az öregasszony megáll a konyhaajtóban, visz- szanéz a Berekre, mond valamit, de nem értem. — Mit mondott, néném? Talán nem is azért beszélt, hogy megértsem, de ha már megkérdeztem, válaszol. — Csak sóhajtozik egész nap — mondja, és elfordítja a fejét. — Kicsoda? Úgy néz rám, mint egy gyerekre. — Kicsoda, kicsoda... Hát a Berek. — A Berek? — Az hát. A konyhában meleg van, de az öregasszony nem veti le a kabátját, kendőjét. Összekucorodik a sparherd mellett, s csak néz rám rejtelmes szemével. — Lidérc is van — szólal meg egy idő után suttogva, mintha titkot mondana. Aznap reggelre aranyba borult a csitkesövény. Június volt. A fiatal erdész szétterpesztett lábbal állt az udvar közepén, előtte a hokedlin friss vízzel telemert sajtár. Nagy élvezettel locsolta magát, közben a körülötte ide-oda csoszogó Ru- zsicska nénivel beszélgetett. — Furcsa álmom volt, néném — villogtatta nedves mosolyát. — Nocsak! — Ravatalon voltam kiterítve. — Ejnye, te bolond — hökkent meg az öregasszony, és bütykös mutatóupval megfenyegette a férfit. — Vigyázz, még megver az Isten az ilyen beszédért! A konyhából kilépett az erdészné, középmagas, arányos termetű, szép asszony. Fél arcát beárnyékolta hosszú, fekete szempillája. — Mit beszélnek? — Semmi Istennek tetszőt — dörmögött az öregasszony. — Azt mondom éppen — hunyorított a férfi —, hogy olyan szép lánynyal álmodtam az éjszaka, hogy még most is lúdbőrözik tőle a hátam. Brr... — Harsogó nevetésére madárcsapat rebbent föl a csitkesövény ről. — No nézd csak! — mosolygott halványan az asszony, és kis ideig elnézte a mosakodó férfit. — Megyek — mondta aztán —, fölébredtek a gyerekek. — A küszöbön, mint akinek hirtelen eszébe jutott valami, megállt. — Benézel apádékhoz? — Egyenesen odamegyek. Egy kis munkára invitálom az öcsémet. — Tiszteltetem őket — mondta az erdészné, és becsukta maga mögött az ajtót. A férfi fölvette zöldgalléros, makkos kiskabátját, fejébe csapta a fácántollas kalapot, és elindult. A ház, ahová igyekezett, mindössze három kilométerrel odébb, a hercegi erdő túlsó végében volt. Erdész lakott ott is: az apja. Az irtáson haladt fölfelé, a betyárcsárdáig, majd elkanyarodott a csatorna irányába. A riasztó külsejű csárda láttán a mostohaanyja jutott eszébe, és ettől lelohadt a kedve. Mert igaz, hogy Patkó, a betyár is járt ide valaha mulatni, de legutóbb a mostohaanyja volt benne a kocsmáros, még özvegyasszony korában. Akkoriban kezdett inni olyan eszeveszetten az apja. Mindig ott ült az özvegynél, amíg maga is meg nem özvegyült, és a házába vihette azt az asszonyt. Azóta érzi ő olyan hosszúnak ezt a három kilométert a két erdészház között. Fújják rám a tüzet, gondolta keserűen, talán mert az arcomra van írva, hogy nem szenvedhetem a „kocsmáros- nét”. Vagy azért a rongyos tíz holdért, ami rám és az öcsémre néz majd apám halála után? Talán az is annak az asszonynak kellene? Amikor az udvarra lépett, az apja éppen az ólak felől jött nehézkes léptekkel, koszos csizmában, lom- posan. — Hát te? — nézett rá vérágas szemmel. Amint közelebb lépett hozzá, megérezte a pálinkaszagot. — Csak eljöttem. — Mi a fenét akasz — dörmögött kedvetlenül, és a fia előtt lépett be a házba. — Adjon Isten! Az öccse szemében öröm villant. Szerették egymást, de mostanában ritkán találkoztak. Az asszony sárga arccal állt az ablaknál. — Nem nyughatsz, mi?! — nézett rá gyűlölettel. — Eljöttél, hogy megint megkeverd a... — Nem magához jöttem — szólt a férfi metsző hangon, és megölelte az öccsét. — Az apámhoz meg az öcsémhez benézhetek talán néhanapján. — Hallja, apjuk?! — süvített az asszony hangja. — így mer ez beszélni velem! Idepofátlankodik, rám néz azzal a kiguvadt szemével, úgy beszél velem, mint valami ringyóval, maga meg tűri! Hát jól van! Nem maradok én itt egy percig sem. Hanem, ha jót akar, az adósságát... — Kuss! — vicsorított a gazda. — Te pedig — reccsent a fiára — kot- ródj innen. Semmi keresnivalód ebben a házban! — Ki akar lökni? — méltatlankodott a férfi. — Hát bántottam én valakit?!-—Takarodj! — üvöltött az apja, és fölkapta a vadászpuskát. A fiatal erdész elsápadt. — Hát így vagyunk — mondta csendesen, és keserű pillantást vetett az asszonyra. Erre az, mint ha megsebezte volna, fölsikoltott. — Te haramia, te gyújtogató... Apjuk, meggyilkol engem ez az állat! — Odaviharzott a férjéhez, mindkét kezével belekapaszkodott a fegyverbe. — Kifelé! — rikácsolta eszelősen. A férfi egy lépést tett előre, azután összerogyott. A fegyver még egyet szólt, és az erdészház megtelt a lőporfüst szúrós szagával. A kisebbik fiú felüvöltött, rohant volna a bátyjához, de az apja ütésre emelte a puskát. Az öregember közelebb van már a kilencvenhez, mint a nyolcvanhoz, remegő feje folyton „nemet” int. Ha volt bűne, megszenvedett miatta, nincs az a bíró, aki felróná neki még egyszer. Csak hát az öregség... Ez a szüntelen remegés, és az átkozott könnyezés, amikor a lányt, a nagyobbik unokáját meglátja. Miután a lány megszerezte az erdőmérnöki diplomát, öccsével együtt meglátogatta az öreget. — Mégiscsak az apánk apja — mondta, és keményen összeszorította az ajkát. Az öregember először a fiú arcába nézett. — Engem keresnek? — kérdezte közönyösen. A lány közelebb lépett hozzá. — Magát — mondta rezzenéstelen arccal. Az öregember egy ideig meredten nézte, azután átmenet nélkül könnyezni kezdett. És köny- nyezett, amíg el nem mentek. Azóta a lány (már maga is felnőtt gyermekekanyja) amikor csak teheti, meglátogatja. Nem szól hozzá, csak nézi az öregembert, aki olyankor mindia könnyezik. A z erdészné pedig — aki mindössze két esztendeig volt erdészné — ma is azon töpreng, mivel hívta ki ■maga ellen a sorsot. Úgy véli, valami nagy bűn terheli a lelkét, amiről maga sem tud, amit csak az égiek tartanak számon. És téli éjszakákon lidércet lát a kert alatt. Szapudi András (A Kufárok nyara című kötet egyik írása)