Somogyi Hírlap, 1993. április (4. évfolyam, 76-100. szám)
1993-04-30 / 100. szám
6 SOMOGYI HÍRLAP — KÖZELKÉPEK 1993. április 30., péntek MÁJUS ELSŐ NAPJA: Mégis kinek az ünnepe? Munkások a műhelyben Szédülünk a ringlispílen, avagy: temetnénk a munkát? Ötödször nem vonulunk. Emiatt aztán nincs „Felvonulók kérték" sem, aminél azonban nagyobb baj az, hogy a munka is fogytán. Lassan, de biztosan kerülnek egyre többen az utcára, egész családok megélhetése forog kockán. A statisztika ez idő tájt mintegy hétszázezer regisztrált munkanélkülit tart nyilván, ez országos szinten az aktív dolgozók átlagosan tizenegynéhány százalékát, néhol a húszat is meghaladót jelenti. Az idén is pirosbetűs és munkaszüneti nap május elseje, csak éppen a naptár jóvoltából szabadszombatra esik. Kissé talán más lesz, mint akár két évvel ezelőtt volt, nem is beszélve a két évtizeddel korábbiról. Csak néhány helyen lesz felvonulás, s mint a gyerekek léggömbje, szétpukkant a korábbi egy-nap-felhőtlen-vi- dámság is. Pedig a legszebb tavaszi hónap, május első napja, évszázadok óta ünnep Európában. Falun ilyenkor állítanak feldíszített májusfát a lányos házak elé a legények, a múlt század nyolcvanas éveiben Chicagóban éppen ezt a napot választották a politikai és szakszervezeti követelések napjául. Hivatalosan 1889-ben, a II. Internacionálé Párizsban tartott alakuló kongresszusának határozata alapján lett május 1. a munka nemzetközi ünnepe. Az első világháború kitörése előtti vészterhes időban, 1914-ben az agg császár, Ferenc József betiltotta május elseje megünneplését, aztán következett 1919, a Tanácsköztársaság, s vele május elseje nagy felvonulással, népünnepéllyel. A két világháború között — ha nem is volt pi- rosbetüs nap — megmaradt munkásünnepnek. A társadalmi feszültségek hol csendes tüntetésekben, hol véres összecsapásokban fejeződtek ki. 1945 után Magyarországon piros- betűs ünnep lett május első napja. Milliók masíroztak, a díszemelvények előtt zászlók lengtek, léggömbök repültek, vagyis a lényegről a látványos külsőségekre a demonstrációra helyeződött a hangsúly. Ma megint másként gondolkodunk erről a napról, de vajon ez azt jelenti-e, hogy nem vállaljuk május elsejét? A válasz e nap eredeti gondolatához való visszatérésben rejlik. Ez pedig nem más, mint a dolgozó ember kiállása érdekeinek védelmében, s az az igénye, hogy társai vele együtt fejezzék ki és képviseljék a közös érdekeket. így együtt ugyanis már erőt tudnak mutatni sorsuk remélt jobbra fordítása érdekében. A munkavállalók érdekeinek kifejezésére, egyéni és kollektív képviseletére ma sincs kevésbé szükség. Sőt, a mai viszonyok között nálunk akár a vállalkozó is keresheti a módját annak, hogy nyilvánosan is fellépjen a gazdaságot megújítani akaró törekvéseinek védelmében. S hogy május elsejét illetően igen sokan megtalálhatják az ünnep nekik tetsző tartalmát, azt bizonyítja az a tény is, hogy a római katolikus egyház papjai Józsefet, a munkást dicsérik ezen a napon az oltárok előtt. S mégis kinek az ünnepe május elseje? Válaszoljunk inkább úgy: mindazoké, akik ezt a napot — s nem feltétlenül ünnepet! — választják jogos társadalmi és gazdasági érdekeik kifejezésére. S akik úgy érzik, hogy május elseje számukra sem azért, sem másért nem igazán ünnepelni való? Örüljenek a megújuló természetnek és a tavasz első virágaiból kössenek szép csokrot május másodika ünnepeltjeinek — az édesanyáknak. -szmVan-e becsülete, kellőképpen honorált-e akár a szellemi, akár a kétkezi tevékenységet végzők munkája? Röviden: mit ér a munka, ha magyar? A bizonytalanság, pláne ha ez a lét bizonytalansága, iszonytató lehet. A kaposvári Finommechanikai kft dolgozói valami ilyesmit érezhetnek; egy részüknek nemrég mondtak föl, a többieknek is bizonytalan a kenyérkeresetük: határozatlan időre kötöttek velük szerződést. — Hogy meg van-e becsülve a fizikai munka? Egyáltalán nincs. A munka még úgy-ahogy, de a munkás egyáltalán nincs megbecsülve — vélekedik, megtörve a pillanatnyi csöndet Gönye Zoltán gépi forgácsoló. — A munkás teljesen ki van szolgáltatva. Ennyire kiszolgáltatott még munkás nem volt, mint most. — Ez a létbizonytalanságot jelenti? — A legteljesebb mértékben. — Semmi biztosat nem látunk magunk körül, nem tudni, hogy holnap lesz-e munkánk — mondja a szintén gépi forgácsoló, Tardi Lajos. — Most egy németnek dolgozunk, de ha azt mondja, hogy kalap meg a bot, akkor fogja és elmegy. — Mindenképpen jelentkezik a létbizonytalanság, mert ha innen elpaterolnak bennünket, akkor a szakmánkban nem tudunk elhelyezkedni, ha netán mégis, akkor nevetségesen alacsony bérekért — veszi vissza a szót Gönye Zoltán. — Érzik azt, hogy jobb volt régen, a változások előtt? — Magasan jobb volt, létbiztonság volt! — vágják rá egy emberként. — Annyiban különbözött, hogy ott a pénz biztos volt, ha dolgozott az ember, ha nem, ott megkapta az ember a havi kis járandóságát. Az is éhbér volt, de legalább volt — ezt egy névtelenségbe burkolódzó melós mondta. — Azt kellene megnézni, hogy mennyivel ment föl a fűtés, az OTP-törlesztések ára, és ahhoz képest a fizetések mennyit emelkedtek — teszi „keresztbe a kérdést” Fülöp Péter szerszámkészítő. — Mi a perspektíva? — Itt semmi. — És másutt? — Semmi. Egyáltalán semmi. — Lesz jobb? — Amíg ez a kormány van, addig semmiképpen. — Más tudna jobbat csinálni? Hogy én fújok a kormányra, nem jelenti azt, hogy visszasírom a Kádár-rendszert — vall színt Gönye Zoltán —, mertha valaki meggyő- ződéses antikommunista volt, akkor én mindenképpen.... De nem ezt akartuk. És a következő kormány ugyanezt csinálja majd. — Ez azt jelenti, hogy el sem mennek szavazni? — Feltétlen el kell mennünk. Különben abba egyezünk bele, ami van — véli higgadtan Tardi Lajos. — És a munkát megünneplik-e? — Lassan már nincs mit ünnepelni. — Ez a pár év kimosta belőlünk, hogy kimenjünk a vursliba. Legfeljebb a fiamat kiviszem. Fölül a körhintára, és kész. — Te meg inkább az árától szédülsz majd el, nem a ringlispíltől! Balassa Tamás Rinyaújlaki próbálkozók Mottó:„Bármi éri a parasztembert, az vet, arat, teszi a dolgát...” Idézet egy éppen egy évvel ezelőtti, a megye igazán apró falujáról, Rinyaújlakról szóló riportból: „— Hogy gondolják, mi lesz itt jövőre? Martinná elneveti magát. — Mi lenne? Majd csak választunk egy új nevet! — Úgy értsem, hogy együtt akarnak maradni? — Hát persze! — vágja rá Beck László. — Kilencvenöt százalék ezt akarja! De, hogy én ezen vagyok, az biztos...” A májust köszöntő verőfényben Martin Istvánnéval a déli órákban véletlenül találkoztam az utcán. Kerékpárral jött, kezében kapa. — A csemetekertben segítettem valakinek... — Hát mi újság van? Martinná megvonja vállát. — Megvagyunk...Faluhelyen, azt hiszem mindenütt, mostanában nagy a töprengés. De végülis, itt nálunk, csak néhányan váltak ki. — Vagyis maradt a szövetkezet? — Persze! Aki kiment, az is egy-két hektárt vitt ki. Nem egyszerű dönteni, a mai árak, körülmények között belevágni az újba... — Nyűglődünk, dolgozunk, élünk. Döntő többségében együtt maradtunk — mondja a szövetkezet irodájában Záká- nyi Sándor elnök. Megtörtént a vagyonnevesíBeck László Nyílegyenes sorokat húz a burgonyaültetö tés, az átalakuló közgyűlés, megválasztották az új szövetkezet igazgatóságát, dolgozik a földkiosztó bizottság. Hozzávetőlegesen húszán van-_ nak, akik egy-két hektárt kikér-' tek. — De már hallottam — jegyzi meg Zákányi Sándor —, lesz köztük olyan is, aki bérbe adja a földjét a szövetkezetnek. — Tehát a vagyon, a föld a tagok magántulajdonába került, de többségük a közös művelés, hasznosítás mellett döntött. — Személy szerint kötünk mindenkivel három évre bérleti szerződést, de minden évben külön állapodunk meg a bérleti díjban. Ebben az évben, az anyagi helyzetünk miatt, csak hatvan forintot tudunk fizetni aranykoronánként. A múlt évi zárás szomorú tényei kerülnek szóba. A tizenkét milliós veszteségből nem több, mint ötmillió származott a termelésből — viszont „le kellett nyelni" a húskombinát, a Tszker bukásából származó milliókat. A termelési veszteség is kisebb lett volna, ha már tavaly eladják a vető- és az étkezési burgonyát. Nem tették. Most tavasszal adták el, és soha még nem hozott hatmilliót, mint most a krumpli. — Az idei kezdéshez, most április végéig még nem kellett hitelt felvenni — mondja az elnök —, a májusi kukoricavetésekhez viszont már kell a kormány kedvezményes hitele. De mindenesetre egy kis lélegzethez jutottunk. Nyílegyenes töltögető sorokat húzva Horváth János burgonyát ültet, néhány tíz méterrel előtte „csodás” John Deere gépével Lukács János készíti a talajt. — Maradt a szövetkezetben? Horváth János csak bólint, aztán hozzáteszi: — Nekem már nem sok van a nyugdíjig. Ez egy biztos munkahely, különben is negyven éve ülök gépen. Sok a probléma manapság. Tele az ólam, az istálóm jószágokkal — nem viszik, nincs ára. De bizony a gázolajnak, a gyomirtónak, a műtrágyának a csillagokig nő! Nem jól van ez így! A burgonyaválogatóban az asszonyok ugyanerre panaszkodnak. — Azért a szüleim hat holdját mi kivettük — mondja Be- lovics Veronika. — Megpróbáljuk, majd meglátjuk. De most még abban sem biztos az ember, hogy amit sok költséggel, fáradtsággal megtermel, a végén el tudja-e adni... Ott, a burgonyaválogatónál futottam össze Beck Lászlóval. — Emlékszik, mit mondott tavaly ilyenkor? — Hogyne emlékeznék! És úgy is történt! — Tehát maradt a szövetkezetben. — Maradtam, de azért magamnak is, a fiamnak is, aki munkanélküli, kivettem egy-másfél hektárt. Otthon tele az ól jószágokkal, úgy gondoltam az a legbiztosabb, ha az ember maga termeli meg a takarmányt. — Egyfajta próbálkozás ez? — Az bizony! De azért máris kezdek gondolkodóba esni. Éppen ma reggel számoltunk, mire megveszem a vegyszert, a vetőmagot, kifizetem a művelési költségeket, ezek árán szinte megvásárolhatnám a kukoricát. Na, de azt is meg kell valakinek termelni! Az utolsókat rúgja a mező- gazdaság, ha valami módon" nem segítenek. Mi, akik csináljuk, akarunk, igyekszünk, de hát ez kevés... — Hallottam, hogy tagja lett a földkiosztó bizottságnak. — Hét végén, még vasárnap is, minden szabadidőmben csak azt csinálom. — Na és hogyan megy? — A végefelé járunk. Hát, egypárszor emlegetik az ember édesanyját — neveti el magát —, de azért úgy gondolom viszonylag békében, közmegelégedésre sikerült ez is. Lehet, hogy az erdők osztásával lesz majd nagyobb probléma. — Mit csinál a kivitt földel? — A burgonyát elvetettem, lucernát telepítettem és még kukoricát vetek. Nekem a ta(Fotó: Király J. Béla) karmány a fontos. Egy lovat visszavásároltam, van egy csikóm, ezekkel aztán sokat segíthetek majd a művelési költségek csökkentésén. — Tehát maradt szövetkezeti tag, de emellett egy kicsit magángazda is. — A mai viszonyok között így, látom jónak. Átalakuló, útkereső, próbálkozó falu. Rinyaújlakon egy év alatt sok minden történt. Kövesút épült a temetőig, markológép hasítja a földet, jön a gázvezeték, felépült a faluház, szemben vele egy feltöltött homokos gödörből éppen park születik, fákat, bokrokat, tujákat ültetnek. Míg ott jártam, az motoszkált a fejemben, amit a múlt héten a földművelésügyi államtitkártól, Medgyessy Lászlótól hallottam: „ az átalakulás a magyar mezőgazdaságban nem megy máról holnapra. Hosszú ideig együtt él, együtt kell élni — a nagyüzemeknek és a piaci viszonyokhoz alkalmazkodó magán- gazdaságoknak.” Ebben a kicsi faluközösségben ezekkel a tényekkel találkoztam. Vörös Márta
