Somogyi Hírlap, 1993. április (4. évfolyam, 76-100. szám)
1993-04-03 / 78. szám
8 SOMOGY HÍRLAP — EMLÉKEZET 1993. április 3., szombat Gyergyai Albert százéves lenne, ha élne. Az Eötvös Kollégium s az egyetem nagyhírű és nagyhatású professzorát Szegő Albertként anyakönyvezték és Gyergyai Albertként temették el 1981-ben Nagybajomban. Szelleme tanítványaiban él tovább, hagyatékának közkinccsé tétele pedig várat még magára. Ezért is volt a Kaposvári Tavaszi Fesztivál - Somogyi Tavasz rendezvénysorozatának kiemelkedő eseménye a méltó emlékezés — születésének századik évfordulóján Gyergyai Albertre az emberre, a tanárra, a francia irodalom és kultúra lelkes tolmácsolójára, patronusára. Az emlékezések közül háromból közlünk részleteket megpróbálva Gyergyai emberi portréját felvázolni. ■ Gyergyai Albert emlékezete Embersége V izsgáin, előadásain, de főként szemináriumain fészekmeleg volt a légkör; s ezt többször is azzal fokozta, hogy süteménnyel kínált meg bennünket; talán azt akarta, hogy ezeknek ízével is emlékezzünk majd rá az eltűnt idők nyomát keresve, amúgy Marcel Proust módján. Osztályzataitól sem rettegtünk, mert két szó rögzítette véleményét: a „trés bien” és a „bien”, vagyis a „nagyon jó” és a „jó”. Biztatásnak szánta ő a jót is, ám ha valamelyikünk ezt találta dolgozatán, már szégyellte magát; igaz, csak úgy diákosan. Vizsgáin meg csaknem mindenki jelest kapott! És amikor ezért liberális hírbe került és a szigorú tanulmányi osztály vezetője megdorgálta, akkor engem hívott tanúnak. Hát persze, hogy jelesre felelt az ügyes diák, ha az első kérdés az volt: melyik mű tetszett legjobban? A művészi szépség igézetében az ő jó lelke föl sem' tételezte, hogy az egyetemista szorult vizsgahelyzetében csak egy művet olvasott. Mert Gyergyai professzor sohasem azt kereste, hogy mit nem tud a hallgató, hanem mindig arra volt kíváncsi, hogy mit is tud; mert a Montaigne-i „Que sais-je”-t ő teljes tartalmával érzékelte; elsősorban a „mit tudok én?” jelentésében, s csak azután a „tudom is én”, vagy a „mit tudom én” szkepticizmusában. Azt hiszem, ezért is írta meg gyönyörű Montaigne tanulmányát! Szinte magától értetődik, hogy első írásaim Gyergyai Albert hatását mutatják, eszmei és stílushatását egyaránt. 1957-ből való az a dolgozatom, ami — most újraolvasva látom! — döbbenetes igazolása ennek, s döbbenetes lenyomata 1957-nek mind a tudományos gondolkodás, mind pedig a köznapi életérzés szempontjából. Dolgozatomban a francia klasszikusok magyar kiadásának bevezető tanulmányait elemeztem, s első bekezdésként, amolyan történetbölcseleti esszékként, Rabelais-től kezdve kísértem végig az egyéniség fogalmának fejlődéstörténetét. S most látom csak, hogy önmagam problémájára, a teljes ember megvalósításának problematikájára kerestem választ; a külső és a belső világ harmóniáját kerestem a forradalmas időben, látszólag már a magam módján, .lényegében azonban még mindig Gyergyai Albert sugallatainak eszmekörében. Még a mondatbeli kérdőjelek sorjázása, a pontosvesszők s a gondolatlazító három pontok is az ő szellemiségének jelenlétéről vallanak. Most látom csak, hogy az ő értékrendje nézett farkasszemet bennem a megzavarodott történelemmel. Ekkortájt bízott meg magánbankjának kezelésével. Olyan bank volt ez, amiből a lepusztult franciaszakös diák néhány száz forintos kölcsönt vehetett föl, természetesen részlet-elfelejtésre. De ezenkívül is: tanítványainak anyagi gondját mindig szívén viselte... Az ilyen humanista lélek, a mások boldogításán örvendező ember 1956 forradalmas idejét riadtan élte meg, s a külvilág fegyverzaja elől bensőjébe s az irodalomba menekült. Félelmét és reménységét Villonról éppen ekkor írt tanulmányában juttatta szóhoz. A XV. század haláltáncos korának kifejezőjével elmondathatta a maga friss, ámde általánosító tapasztalatait is. így szólt tehát Villonról: „Olyan átmeneti korban, amikor a régi szemlélet inog s az újnak még nem sikerült végleges uralomra jutni, mi mást láthat maga körül, mint gondolat- és erkölcsromokat, minden egész felbomlását, minden véglet hangsúlyozását, se reményt, se védelmet a jóknak, a gyengéknek, az aggoknak, a szegényeknek, s mi másból, ha csak nem önmagából és a vele egyívásúakból meríthet erőt és harcikedvet a létért való küzdelemhez?... S lám, mégis egyre feszültebben s bűvöltebben hallgatjuk, mert múltunk bozótjából tör fel és száll felénk Villon hangja, ez a dallamos farkasüvöltés, ez a forró s féktelen panasz, ez a harsány ébresztő, pipogya, fáradt, agyonbástyázott és el- satnyult életünkben, hogy megrendítse, kitágítsa, elmélyítse öntudatunkat, s minden korláton, logikán s érdeken túl egy szabadabb és veszélyesebb életre emlékeztessen...” Ezek után elképzelhető, hogy milyen riadalommal, majd milyen örömmel látta,hogy fegyveres tanítványai, éppen akkor katonáskodó diákjaink körülfogják az utcán, s elkísérik bevásárló útján, nehogy valami baj érje. A jelenet elmesélését persze a humor kedvéért így fejezte be: „Azt hittem, ávósnak néztek”. Annyira irtózott a háborútól, hogy már a háborús irodalmat sem tudta elolvasni. Bóka László „Alázatosan jelentem” című regénye már hónapok óta ott porosodott íróasztalán, amikor elkértem tőle. S milyen a sors! Elindulunk hazafelé, s az egyetem folyosóján magával a szerzővel találkozunk. És Gyergyai professzor így szólt: „Ne haragudj, Laci, még mindig nem tudtam elolvasni a művedet, mert elkapkodják tőlem”. Lám, még a maga mentésével is másokat dicsért! Süpek Ottó A tanár Miért választotta a francia kultúrát? H a Gyergyaira gondolok, elsősorban a tanárra gondolok. Valahogy számomra, bennem a tanár szívta fel teljesen Gyergyai egyéniségét; vagy inkább úgy mondhatnám, hogy az egyénisége legtisztábban tanár mivoltában nyilatkozott meg a számomra. Nehéz eldönteni, hogy á tanári munka, a pedagógiai munka mennyiben munka s mennyiben művészet? Hajlanék afelé, hogy az igazi tanár művésze annak, amit csinál, s erre éppoly istenáldotta tehet- . ség kell, mint a hegedűvirtuóznak vagy a zongoraművésznek. Életem szerencséjének mondhatom, hogy találkoztam vagy három olyan tanárral tanulóéveimben, aki ilyen mércével mérve volt feledhetetlen. Egyikük Gyergyai volt. S talán azért volt oly feledhetetlen tanár, talán azért hagyott maradandó nyomot minden tanítványa lelkében aki hoszabb-rövidebb időre a közelébe került, mert az ő számára a diák sosem volt „emberanyag”, hanem mindig individum; a tananyag sosem anyag, hanem élő valami, aminek az átadása magasrendű örömet jelentett. Az Eötvös kollégiumi felvételin ismertem meg, a nevezetes „fejtapogatáson”. Nem ez a helye és ideje annak, hogy ezt a vizsgaeljárást elemezzük, bár nem ártana feleleveníteni az egyetemi felvételik lelketlen taposómalma helyébe. Mintha Prévost abbéról beszélgettünk volna s Alain-Fournierről, hiszen a Manón Lescaut és a Grand Meanulnes volt a két mű, amit már akkor franciául elolvastam; de annál, amit mondott, mélyebb benyomást tett rám szobája kolostori egyszerűsége s főként ahogy fogadott, beszélt: rám volt kíváncsi, nem arra, amit tudok — s ezáltal mindent aktivizálni tudott, amit tudtam, amit gondoltam, amit éreztem. S ez, azt hiszem, az igazi pedagógiai hatás nyitja: hogy a nyiladozó emberi lelket akarjuk megismerni, ami másra sem vár, mint arra, hogy megnyílhassék, kitárul- kozhassék. Aztán találkoztunk újra, nyáron, Párizsban, ahová én akkor először jutottam el, ő már ki tudja hányadszor; a Szajna partján lakott, a Quai des Grands Augustins-en, egy kis szállodában, s már ekkor feltűnt, hogy a szállodai szobát teljesen magához idomította... S ő hívta fel a figyelmet a kisebb gyűjtemények, múzeumok kiválóságára, fontosságra. Hogy ne csak a Lo- uvre-ba járjak, ami persze kötelező, hanem a kis múzeumokba is. Jeu de Paume-ba, a (Vlarmottanba, a Cog- naq-Jay-be is. Félve vallom be, hogy ezek szeretete mindmáig elevenebb bennem, mint a Louvre hideg pompája iránti vonzalmam. Egy hónap Páris, egy hónap nyaralás, és kezdődött a gólyaév a kollégiumban. Számunkra, akkori mindnyájunk számára hallatlan magasra tették azonnal a mércét, s igen feszült lélektani körülmények között. Már maga az, hogy kötelező volt a kétszakosság, hogy a nyelvi szak óráin természetesen nem lehetett, nem illett más nyelven megszólalni, mint azon, lett légyen szó irodalomról, nyelvészetről vagy történelemről, alapvetően más világot teremtett, mint az egyébként színvonalas gimnáziumi francia órák. És az első év anyaga a klas'z- szikus francia irodalom volt — ha nem az első akkor az első órák egyike volt Racine. Majd bejött Gyergyai tanár úr, s meghozta első gyümölcsét az a bensőséges hangulat, amelyet személye körül mindjárt a felvételin meg tudott teremteni, bevallottuk, hogy nekünk bizony Racine nem tetszik, bennünket hidegen hagy. Ekkor mondta azt a feledhetetlen mondatot, amely máig visszhangzik bennem az ő mély, enyhén vasi tájszólási ízeket hordozó franciaságá- ban: — Messíeurs, vous ne sortirez pás d’ici avant de m’avouer que Racine est un. grand poéte. — Már nem tudom, mi mindennel igazolta álláspontját: arra emlékezem, hogy a kora délután kezdődő egy óra belenyúlt az estébe, s csak a vacsora vetett neki véget. De akárhogy is: valóban azzal mentünk ki a teremből, hogy Racine hatalmas költő és nagy drámaíró — s ez a meggyőződés máig sem hagyott el engem, tán egyikünket se. — S ha ennek a talán mulatságos, talán megható anekdotának a mélyére nézünk, kiderül: a pedagógus, az az igazi pedagógus mindenható, ha a jó tanítványhoz jó kézzel nyúl. Hiszen ismeret- anyagot átadni könnyű; de ízlésirányt megfordítani, a lelket szél ellen hajózni tanítani — az már művészet. S Gyergyai ebben volt a legnagyobb. Talán ennek a katartikus élménynek volt köszönhető, hogy kapcsolatunk megszilárdult. S erre szükség is volt: mire másodéves lettem, a kollégium vezetése Gyergyait a zsidótörvényre hivatkozva vagy a zsidótörvény következtében kitette a kollégiumból... Gyergyai Rodostója egy Lo- godi utcai kis padlásszoba lett; néhányan, hűséges tanítványai ide jártunk hetente vele való beszélgetésre, be nem vallott különórákra. Ez a szoba talán csak sötétebb volt a Szajna-parti hotelszobánál, de a diákos rendetlenség és a szerzetesi szigorúság azonos légköre lengte be; az a levegő, amely Gyergyai lényétől, létezésétől elválaszthatatlan volt... Itt vált változhatatlanná az a tanár-tanítvány viszony is, amely aztán további kapcsolatainkat meghatározta. Gyergyai ismeretei a francia és a magyar irodalom területén ki- meríthetetleneknek tetszettek. Az embernek az volt az érzése, hogy mindent olvasott s mindenhez rengeteget hozzáolvasott. Nem tudtam olyan címet mondani, amihez ne ajánlott volna további olvasry- valót... Ebben az időben már megritkultak Gyergyai tanulmányai, recenziói a Nyugatban, majd Babits halála után a Magyar Csillagban. Illyéssel különben sem volt jó a viszonya; azt hiszem, egyikük sem erőltette a másikkal való együttműködést. Ez megint Gyergyai egyik alaptulajdonságára, lelkének egyik alapvető ambiguitására vet fényt. Híres volt alázatáról. Az egyik Eötvös-kollégiumi kabarén ő is terítékre került: a fiú, aki játszotta, amikor belépett a színpad igazgatói szobájába, földig hajolt és rendkívül mély hangon azt mondotta: „Bonjour, Monsieur! Bocsánat, hogy élek.” Valóban, egy ilyen „bocsánat, hogy élek’’-attitüddel járt-kelt a világban; mindig alázatos volt, mindig az utolsó helyet kereste — annyira, hogy annak, aki erősebben odafigyelt rá, hamar rá kellett jönnie: e mögött a hibátlan alázat mögött egy ércnél keményebb büszkeség, hogy ne mondjam gőg rejtekezik. Azért olyan alázatos, mert a hozzá méltó helyet úgysem kaphatja meg. Az egész életére vonatkoztatva is igaz az a mondat, amelyet egyik közös sétánk során mondott, amikor az iránt érdeklődtem, mennyit kap egy esszéért a Nyugattól. Azt felelte: „Hát nem mindegy? Azt az erőfeszítést, amibe a megírása került, úgysem tudják megfizetni.” S a csodálatos az volt, hogy magán az íráson soha az erőfeszítés nem látszott; mindig olyan volt, mintha a folyondárszerű mondatok könnyeden perdülnének ki a tolla alól; mint ahogy fordítói munkáiban is teljesen eltűnik a fordító erőfeszítése. Volt tanítványai lassú elmúltával az ő tanítói emléke is elhalványul, s ez jól is van így; de megmarad, s a következő generációk számára is fontos és hasznos könyvként marad meg mindaz, amit megírt. Ha ma Magyarországon a francia irodalomnak szenvedélyes értői, hívei, olvasói és ismerői vannak, az nem utolsósorban éppen Gyergyai Albertnek köszönhető. Nagy Péter M iért választotta Gyergyai Albert a francia kultúrát? Ezt a kérdést azért érdemes feltenni, mert választhatta volna a németet is. Az első választáshoz nem maradt hűtlen, mégis munkásságának zöme a francia kultúr- házhoz kapcsolódik, s ebben közrejátszottak a külső körülmények is. Ezek közé számíthatjuk azt, hogy a század elején Francia- ország különleges vonzást gyakorolt a magyar értelmiség egy részére, amely ott kereste a társadalmi és a művészi megújulás forrásait. Érdeklődésnek volt azonban egy intézményi központja is, az Eötvös József Collegium, amely — mint közismert — a párizsi École Normale Supérieure mintájára alakult. Az úgynevezett francia szellemmel Gyergyai az Eötvös Kollégiumban találkozott franciaszakos kollégái és a Franciaországból jött lektorok körében. Ösztöndíjat kapott francia nyelvtudásának tökéletesítésére, és Franciaországban, Tours-ban érte az első világháború. Őt is internálták mint Kuncz Aladárt, Németh Andort és másokat. A háború vége felé betegsége miatt a Vörös- kereszt segítségével Svájcba juthatott. Ilyen módon francia környezetben élt mintegy öt esztendőn keresztül. Mégis nem elegendő ezekkel a körülményekkel magyarázni Gyergyai Albert választását. Munkásságának áttekintése alapján első pillantásra is nyilvánvaló, hogy vonzódásának intellektuális okai voltak. Méltatói mindenekelőtt Flaubert-ben és Proust-ban jelölik meg ezeket a vonzódási pontokat, amelyek Gyergyai egész szemléletét és magatartását meghatározták. Érdekes módon ő maga a XVII. századi francia klasszikus irodalomhoz megy vissza, amikor első franciaországi olvasmányélményeiről beszél. 1939-ben Racine-ról írt tanulmányt, s ebben mondja el, hogy milyen nagy hatást tett rá. Gyergyai Racine tragédiáiban a szépséget és az emberséget fedezi fel. Számára az irodalom „lelki táplálék”, és kimondja azt a tételt, amely választása szempontjából alapvető: „senki sem képviseli inkább tisztábban és mélyebben a francia léleknek, a francia költészetnek alapvető, bár rejtettebb vonásait”, mint Racine. A szépség és az emberség mellett Gyergyai felfedezi Ra- cine-ban azt a klasszikus tartózkodást, amelyet hajdanában Leo Spitzer oly meggyőzően elemzett, s amely Gyergyai magatartásának és írásművészetének is egyik jellemzője lett. Később, amikor a francia klasszikusokról összefoglalóan ír, így fogalmazza meg jellemző vonásaikat: „Egyetlen témájuk az ember, őt próbálják elsősorban megérteni és elemezni, szívesen és merészen ásnak legeslegmélyebb rétegéig — ugyanakkor tartózkodók, személytelenek az elvontságig, mert tudják, mivel tartoznak maguknak és környezetüknek." Azt hiszem, érdemes ezekre a klasszikus jellemvonásokra felhívni a figyelmet, mert a kiindulópont morálisan és esztétikailag itt keresendő. A szépség és az emberség keresése nála sohasem járt együtt egy olyan individualizmussal, amely elzárkózik a társadalomtól. Igaz, napi politikával sohasem akart foglalkozni, de a francia irodalomból magáénak vallotta a morális érdeklődést, amely feltételezi az emberi kapcsolatok létezését, sőt azt az igényt is, hogy azokat humanizálják. Köpeczi Béla
