Somogyi Hírlap, 1993. április (4. évfolyam, 76-100. szám)
1993-04-10 / 84. szám
1993. április 10., szombat SOMOGYI HÍRLAP — HÚSVÉT 9 HÚSVÉTI ÜNNEPKÖR (III.) „Ki feküdt sírban, felkele vígan, örvendjünk...” AZ UTOLSÓ LÉPÉSEK Jeruzsálem, Via Dolorosa Húsvét a kereszténység legfontosabb, legnagyobb ünnepe. Azt a napot idézi fel, amelyen Jézus Krisztus a halálból önnön erejével feltámadt. Cáfolhatatlan bizonyítéka Isten mivoltának. A keresztények már kezdettől érezték ennek az eseménynek a jelnetőségét. Ennek tudható be, hogy az egyházi évet sokáig Húsvéttel kezdték, Húsvét nyolcadáig minden munkát abbahagytak, a kisebb bűnökért elítélt rabokat kiengedték a börtönökből, s számtalan jót cselekedtek, alamizsnálkodtak. Ezt a napot már az ősegyházban Solemnitas solemnita- tumnak, azaz ünnepek ünnepének nevezték. A liturgiában pedig Dominica Resurredtio- nis-nak, a mi Urunk, Jézus Krisztus feltámadása napjának. Magyar neve — Húsvét — onnan származik, hogy a Hamvazószerda előtti „húshagyókedd” óta e napon vettek először húst magukhoz hitbuzgó őseink. A Húsvét vasárnapi evagné- lium — Szent János elbeszélésében — részletesen leírja az ünnepi eseményeket. Csaknem naturalisztikus előadásban követkhetjük nyomon a történteket: „A hét első napján, kora reggel, amikor még sötét volt, Mária Magdolna kiment a sírhoz. Észrevette, hogy a követ elmozdították a sírtól. Erre elfutott Simon Péterhez, és a másik tanítványhoz, akit kedvelt Jézus, és hírül adta nekik: Elvitték az Urat a sírból, s nem tudni hova tették. Péter és a másik tanítvány elindult, és a sírhoz sietett. Mind a ketten futottak. De a másik tanítvány gyorsabban futott, mint Péter, és hamarabb ért a sírhoz. Benézett, s látta a gyolcsot, de nem ment be. Nem sokkal később Péter is odaért, bement a sírba, s ő is látta az otthagyott gyolcsot, meg a kendőt, amellyel a fejét befödtek. Ez nem a gyolcs közt volt, hanem külön összehajtva más helyen. Most már a másik tanítvány is bement, aki először ért oda a sírhoz. Látta és hitt. Eddig ugyanis nem értették az írást, amely szerint föl kellett támadnia a halálból.” Húsvétot az első nicaeai zsinat (325) döntése óta a tavaszi napéjegyenlőséget követő holdtölte utáni első vasárnapon tartjuk (március 22 — április 25 között). Miután ez Jézus feltámadása évenként változik, azért a hús- véttól függő, attól számítandó ünnepek is — például Áldozócsütörtök, Pünkösd, stb. — más-más naptári napra esnek. A volt Habsburg Birodalomban — elősorban Magyarországon és Ausztriában — a húsvéti csodát Nagyszombat estjéjén feltámadási körmenettel ünnepelik meg immáron több mint két évszázada. Ami fél nappal előbbre hozta az örömünnepet, vagyis Krisztusnak a sírból történő feltámadásának időpontját, holott az valamikor vasárnap hajnalban történt. Az eredetileg vigíliának (virrasztásnak) szánt Nagyszombat így vált részévé Húsvétnak. E helytelen szokás megszüntetésére all. Vatikáni Zsinat szellemében 1980-ban kiadott, a húsvéti ünnepek megüléséről szóló irat 76. pontja jvasolja, hogy a nagy- szombati szokásokat — mint például a feltámadási körmenetet — „helyezzük át éjszakára vagy Húsvét napjára...”, mert a legrégibb hagyományok szerint a húsvéti vigília „az Úrért átvirrasztott éjszaka", amit Szent Ágoston óta „minden virrasztás anyjának" tekintünk. Erre alapozva a 78. pontban ez áll: „A húsvéti vigília egész ünnepe éjjel történik. Ne kezdődjék a sötétség beállta előtt, és ne végződjék a vasárnapi pirkadat után." Ehhez kapcsolódva hangsúlyozza az Esztergomban, 1990-ben az Istentiszteleti Kongregáció által kiadott Direktórium, hogy a vigíliát csak éjjel szabad megtartani. Amiből egyértelműen következik, hogy „a feltámadási körmenetet kell a vigíliának alárendelni, nem pedig a vigíliát a körme- netnek”. A régi és kedvelt szokásokat nem könnyű megváltoztatni. Ám a katolikus egyház megújulásához — mint például a nemzeti nyelven mondott szentmise a húsvéti vigília újraértelmezése is hozzátartozik, s lassanként általánosan elfogadottá válik. Mert a feltámadás nagy ünnepe Húsvét vasárnap reggelén van. Dr. Csonkaréti Károly Az alig nyolcszáz méter hosszú útszakaszon zsibong az élet, nemhiába tartozik az arabok lakta jeruzsálemi óváros bazárnegyedéhez. A kávézók előtt ráérős, kockás fejfedőt viselő férfiak szívják a nargile, a vízipipa hideg füstjét, emléktárgyárusok hívogatják a turistákat. A kikövezett emelkedő azonban nem egy a sok közül. Ez a Via Crucis, a Kereszt Útja, a Via Dolorosa, a Fájdalomé. Minden pénteken — hiszen ezen a napon halt meg Jézus — ferencesrendi szerzetesek gyász-procesziója kaptat fölfelé, egészen a Szent Sír Templomáig. Jeruzsálemben, amelyet három nagy világvallás is szent helyének tekint (a város neve héberül a Békét, arabul a Szentséget idézi) mindez hozzátartozik a hétköznapokhoz. A mélyről fakadó, legbensőbb hit, s a turistaipar nagyüzeme ez, amely azonban nemigen kedvez az elmélyülésnek. Hiába próbálna valaki ájtatosságba merülni a sírkő előtt, amelyet Máté evangéliuma szerint lepecsételtek ugyan az őrizők, de az Úr angyala földrengésszerű robajjal elhengergetett, hogy a sírban fekvő a mennyekbe szállhasson. Kígyózik a sor, a sírt mindenki érintené szeretné. A rózsafüzért leginkább akkor áldják már meg, ha a zarándok diszkréten lerójja adományát; de hát az is a mai jeruzsálemi csodák közé tartozik, hogy a Siratófalnak önálló telefax- száma is van, ha valaki nem tudja a „kvitlit”, a kívánságát Imádkozok a Nagytemplom falánál rejtő papírdarabkát a hajdani Nagytemplom falának hasa- dékába helyezni. Az AI Aksza mecset előtt mohamedán vallási rendőrség vigyáz arra, hogy mindenki lefizesse a belépődíjat. A ferencesek nagypénteki menetének évről évre különösen sok résztvevője és nézője van. Ilyenkor a világ minden tájáról érkeznek a hívők és sokan jönnek át az észak-izraeli Galileából, főként Názá- ret környékéről, ahol százezer keresztény vallású palesztin él. A hajdani Golgotha felé haladnak: az arám szó koponyát jelent, s a domb formájára utal; latin fordításban lett Locus Calveriae, a Kálvária Helye. Amikor végigjárják a stációkat, kevesen gondolnak arra, hogy a XV. században egy, a Szentföldre zarándokolt brit nemesúrban vetődött fel először a stációkra bontás gondolata és eleinte öt-hét- tizenkét, sőt húsz stációt is kijelöltek. Később Leonardo ferencesrendi hitszónok, Szent Lénárt nevéhez fűződik a tizennégy állomás megjelölése. A nagypénteki vonulás mindegyiknél megáll rövid időre. Áz első stációnál, ahol Pilátus kimondta a halálos ítéletet; a másodiknál, ahol Krisztus vállára vette a keresztet, ma az Ecce Homo ív alatt haladhatnak át a zarándokok. Ebbe — a hagyomány szerint — azt a követ is beépítették, amelyen Jézus végighallgatta a római helytartó szavait, s az rámutatott: „íme, az ember!” A negyediknél találkozott anyjával, a hatodiknál Veronikával, aki egy arcképfestőhöz indult, hogy magát örökíttesse meg kendőjén, de átnyújtotta azt az Úrnak, a keresztvivő izzadságának törlésére. A kendőn Jézus arcvonásai örökítődtek meg... Megint egy biblikus színhely, annyi hasonló jeruzsálemi emlék közül, ahol történelmi események és legendák kapcsolódnak össze az idő mély kútjában. De hamarosan a jelenbe zökkent visz- sza a kendőráusok sisere- hada, amelytől szinte lépni sem lehet. A hetedik stációnál esett el a Megváltó másodszor a kereszttel, a nyolcadiknál szólt a siratóasszonyokhoz, az utolsónál teljesedett be a vég. A Jeruzsálemben és a környékén lakóknak ma is gyakran megvan a maguk ke- reszt-útja. Temetnek izraelieket, akik szélsőségesek vak merényleteinek estek áldozatul; temetnek arabokat, akik véletlenül és vétlenül vesztették életüket a sortüzek következtében. Az ünnepek, a karácsony és a húsvét is a megkülönböztetett katonai készültség időszakát jelentik a Szentföldön. A nemzetközi politika kemény realitásai mindenkit megérintenek: az ott élőket és a turistákat, az ájta- toskodókat és a kíváncsiakat. Húsvéti hangulatot idéznek a Mozartot és Vivaldit játszó utcazenészek is. Az Óváros falán kívül muzsikáló vonósok a volt Szovjetunió területéről érkezett bevándolók és szakmájukban munkanélküliek: legalább nyolc-tíz filharmóniai zenekarra valónyian érkeztek. A kissé keserű vicc szerint minden utas hangszertokkal a kezében száll le a repülőről, s akinél ilyen nincs, az zongorista. Most a húsvéti mellékkeresetre gondolnak, s van mit játszani a repertoárból. Réti Ervin A húsvéti evangélium üzenete DR. BOROSS GÉZA PROFESSZOR MAGYARÁZATA SZERINT „Ballag az úton az árva diák, / Feszítik agyát karakán ideák” — imigyen szól a legátus versezet, amely még abból az időből való, amikor a leendő lelkészek, stílusosan, az apostolok lován közlekedtek két falu között. A legáció — követség — szép hagyománya a református egyháznak. Azt jelenti, hogy a nagy ünnepeken is — kirajzanak a teológusok, s ifjúi lelkesedéssel hirdetik az öröm- üzenetet. A hagyomány ma is él, a budapesti Református Teológiai Akadémiáról például több mint százan keresik föl — persze ma már nem gyalogosan — a dunamelléki és a dunántúli egyházkerület gyülekezeteit. És vajon milyen „ideákat”, gondolatokat tolmácsolnak a hívőknek? A kérdéssel dr. Boross Gézához, a főiskola dékánjához, a gyakorlati teológia professzorához fordultunk. — Hallgatóinknak — akiket nagy tapasztalaté, gyakorló lelkészeket is bevonva a munkába, speciális szemináriumokon készítettünk föl a le- gációra — elsősorban azt kell tudatosítaniuk a hívekben, hogy a húsvét a kereszténység legnagyobb ünnepe. Hogy miért? Azért, mert a feltámadás evangéliuma — örömüzenete — az a tan, amely a kereszténység alaptétele! A jeruzsálemi zsidó főtanács tagjai, akik Krisztust megfeszítették, úgy gondolták, ezzel a „keresztény ügy” le van zárva. De nem! Mert — bár kezdetben a tanítványok is nehezen hitték el — Krisztus feltámadott! És Jézus feltámadása a mi feltámadásunkat is jelenti. Eképpen szól az írás Pál apostolnak az efézusbeli- ekhez írt levelében: „Serkenj föl, a ki aluszol, és támadj fel a halálból, és felragyog tenéked a Krisztus”. Amíg Krisztus fel nem ragyog bennünk, tulajdonképpen halottak vagyunk. Ahogy nagy teológusunk, Makkai Sándor írta: amíg egy ember újjá nem született, addig halva született. S ezzel a fordulattal el is jutottunk a halál gondolához. A pszichológusok szerint mmden félelem lényegében halálfélelem. Félünk a haláltól, holott nem kell félnünk, mert feltámadunk. A halál nem a megsemmisülést jelenti, hanem csupán egy állapotváltozást. Ahogy Kari Barth megfogalmazta: a halál nem előttünk, hanem mögöttünk van. A II. helvét hitvallás szerint pedig: „Hisz- szük, hogy a hívők lelkei a halál után Krisztushoz mennek”. A feltámadásba vetett hitnek két szép példáját mondanám el. Czeg- lédy Sándor, „a huszadik század Ká- roli Gáspárja” akkor haldoklott, amikor 1944-ben Ceglédet szőnyegbombázás érte. Felesége, hűséges Margitkája volt mellette utolsó perceiben, törölgette verejtékező homlokát. „Hiszed-e, kedves, hogy odafent találkozunk?” — kérdezte az élettől búcsúzó. — „Hiszem” — válaszolt a hitves. — „Akkor a viszont látásra!” — és meghalt. Áldott emlékű professzorunk, Csekey Sándor pedig — hűséges tanítványai állták körül betegágyát — e szavakkal távozott: „Mehetünk, Uram”. Egyikük sem félt a haláltól, mint ahogy nem féltek azok a régi reformátusok sem, akik előre megcsináltották a koporsójukat. Nyugodt szívvel készültek a halálra. A másik része a feladatnak, amire fel kellett készítenünk hallgatóinkat, hogy legyen igehirdetésük nagy erejű. Az Apostolok cselekedetei szerzője, Lukács evangélista — akiről egyre inkább bebizonyosodik, hogy mindkét írása történelmileg szinte teljességgel hiteles — írja: „És az apostolok nagy erővel tesznek vala bizonyságot az Úr Jézus feltámadásáról; és nagy kegyelem vala mindnyájunkon”. Ez a bizonyságtétel egyébként nem sokkal pünkösd után történt, s felvetődik a kérdés: az apostolok miért nem hatalmas élményükről, a „mennyei sokkról” beszéltek. Éppen azért nem, mert a Szentlélek azért töltetett ki rajtuk, hogy Krisztus feltámadását hirdessék. Végezetül arról is kell szólniuk legátusainknak, hogy aki bizonyságot nyer a feltámadásról, annak az élete a gyakorlatban is megváltozik. Lukács írja: „A hívők sokaságának pedig szíve-lelke egy vala: és senki semmi marháját nem monda magáénak, hanem nékik mindenök köz vala... Mert valakik földek vagy házak birtokosai voltak, eladván, elhozzák az eladottak árát. És letevék az apostolok lábainál: aztán elosztatott egyesek közt, s mint kinek-kinek szüksége vala”. — Megjelent tehát a diakónia, a szeretetszolgálat, az egymás iránti felelősség. Napjainkban, amikor a háború dúlta Balkánon is százával halnak éhen az emberek — köztük gyermekek —, ez is döbbenetesen időszerű üzenete a húsvéti evangéliumnak. Morvay István
