Somogyi Hírlap, 1993. március (4. évfolyam, 50-75. szám)
1993-03-27 / 72. szám
1993. március 27., szombat SOMOGYI HÍRLAP — KAPOSVÁRI TAVASZI FESZTIVÁL 9 „Kiölték belőlem azt az ambíciót, hogy remegjek egy kötet megjelenéséért” Az s misztériuma Egy rossz csengésű név Zentárói: Viczey Károly Viczey Károly: „Van néhány kötetre való írásom, több műfajban”... (Fotó: Lang Róbert) „Viczey Károly, Zenta, irányítószám huszonnégye- zer-négyszáz, a Zentát Pentánnak írják a szlávok, és hogy a posta ne szabotálja el a kézbesítést, ezért ezt ajánlatos így is írni. Diplomám szerint irodalomtanár vagyok, de nagyon-nagyon kevés ideig irodalomtanárkodtam, mivel egy év után kiemeltek, és egyenesen a börtönben kötöttem ki". E verbális névjegyet a tavaszi fesztivál egyik kulturális programján, az irodalmi társaságok találkozóján „nyújtotta át” Viczey Károly. E délutánon a tavasznak minden sokéves átlagot meghazudtolóan „nyílott ki a csipája”, a nap hétágra, az emberben megdermedt természetet jótékonyan melengetőn, babusgatón sütött. A világraszóló bűn, ami Viczey Károlyt rács mögé juttatta, egy kísérleti irodalmi színpad elindítása volt 1975-ben, Zen- tán (az s-et hadd hagyom el, írok inkább z-t, bízvást nem ér el idáig a büntető kéz). A diktatúra, persze, folyvást dühöd- ten reagál az efféle gondolkodó, és ha létezik ilyesmi, s már hogyne létezne: nemzeti érzést „szitó” szerveződésre. A diktatúra ilyenkor dühöng, és egyet-kettőt rángatódzik, remegő arcizmai megfeszülnek, és nyáltól fröcsögőn hirdeti ki balga ítéletét. A hatalom oly ostoba, hogy hisz a szellem megbéklyózhatósá- gában. Zentán — mondja Viczey Károly — mindig erős volt a diákszínjátszás, évről évre kitűnő teljesítményeket értek el a középiskolás tartományi megmérettetéseken. Ez a színpad tiszavirágéletünek bizonyult, és két „bűnös”, köztük az ő lefogásával fejezte be működését, egy harmadik társuk pedig „visszamenekült az anyaméhbe”: Magyarorszáqra költözött. A kétéves raboskodás, amely egyfajta belső száműzetés volt, elhúzódott egészen a közelmúltig, a kommunizmus világméretű összeomlásáig. Az irodalom tanára üzemi alkalmazottként „gondolta hasznossá tenni magát”: egy konzerv-, majd egy lepusztult kendergyárban lett számfejtő. Hogy a karrierek — grafikonosítva az élet értelmetlenségét — ilyesféle függvénye mennyire volt jellemző akkortájt, azt nem tudja megmondani, ám abban biztos: sok áldozattal járt egy agya- ment rendszer „dőre dőzsölése, feszt kocsmábajárása vagy éppen igénytelen kurvál- kodása. ” Mint értelmiségi, nyilván nem tudott megszűnni, gondolkodom előtte hangosan, és valóban, ez tűnik az állapotnak, a legpontosabb megfogalmazásának, tartja erről ő maga is. „Mindig is írófejjel gondolkoztam, de a gyéren alkotó, ritkán megszólaló írók remekül tudnak magyarázkodni, mentséget találni a hallgatásukra, a tunyaságukra. Nem szeretnék egy lenni az ilyen érvelők között. Tény az, hogy nem állnak mögöttem kötetek, de a nevetségesség nélkül merem állítani, hogy majd eztán születnek meg. Van néhány kötetre való írásom, több műfajban, de rossz csengésű nevem volt egészen á közelmúlttig; egyetlen könyvet sem adtak ki tőlem. Antológiákban, folyóiratokban előfordultam, otthon is, Magyarországon is, odahaza sok-sok éven át csak álnéven. " Viczey Károly előtt néhány éve már szabad az út, nyugodtan leadhatná a kéziratait a kiadónak, s ha az olyan — véli —, akkor biztosan meg is jelenne. „Csakhogy kiölték belőlem azt az ambíciót, hogy remegjek egy kötet megjelenéséért. Nincs bennem már akkora becsvágy.” Aztán pár szavas „nógatásomra” elmosolyodik: „Talán ez lesz az az év, hogy összeszedem magam... Balassa Tamás FODOR ANDRÁS Élőbeszéd Erkel Ferenc Bánk bán operájához, Kaposváron Jutalomnak, szimbólumnak is szép, hogy az idősebb testvér, a Pécsi Nemzeti Színház együttese március 15-én itt, a Csiky Gergely Színházban Erkel Ferenc és Katona József Bánk bán-ját adja elő. A jeles dráma s a belőle írt zenedráma idején növendék városunk még nem adhatott magáról méltó jelet, de Nikláról Berzsenyi már a reformkor előérzetével üzenhetett a „Pesti Tudós Társaságihoz. És volt Noszlopy és Roboz István, és 1850-ben Somssich Pál, Lipcséből, könyvet jelentethetett meg az önkényuralom ellen. S a Megyeháza KÖZJÓNAK fölirata mintha jövendölné már azokat a reformkori eszméktől inspirált személyiségeket, akik Tallián Gyulától Németh Istvánig és Vétek Görgyig, Gyenes Izsótól Soltész Emilig, Gönczi Ferenctől Göndör Ferencig, Merényi Oszkártól Biczó Ferencig oly sokat tettek itteni környezetük társadalmi és szellemi előhaladásá- ért. Régi igazság, hogy epikus történeti művek művészi érvényét csak a megélt tanulságok tükréből szemlélhetjük. Ennek alapján elmondható, hogy az elmúlt évtizedek történelmi tapasztalata, a nálunk fiatalabbak tudatába is átöröklődött feszültségek, viszályok, robbanásra kész indulatok, az eszmények megőrzéséért való nehéz küzdelem közelebb vitt bennünket a Bánk bán világához. Hisz való igaz, Erkel műve az abszolutizmusból ocsúdó magyarság egyik első éltjele. S maga az 1861-es bemutató, a solferinói osztrák vereség után újraéledt nemzeti szellem győzedelme. Ahogy a korábbi Hunyadi László opera Meghalt a cselszövő kezdetű kórusrészletét a változásra szomjas közvélemény nyomban forradalmi tömegénekké avatja, ezúttal is jogosak az egykori krónikás szavai: a zenés színpadon újjászületett Bánk bán „pótolta az elnémult politikai szónoklatokat”. Méghozzá nem az olcsó, könnyen avuló zenei retorika szintjén. Egy Michael G. Brand nevű zeneszerző — ki 1856-tól Mosonyi Mihályként írja a nevét, s válik mindeközben Liszt és Erkel mellett múlt századi zenénk harmadik legkiválóbb alakjává, jósló elszánással tesz bizonyságot Erkel művének korszakos jelentőségéről: „Ezen dalmű sikerülése által új diadalt aratott nemzeti zenénk s a nemesebb művészeti ízlés.” Mosonyinak igaza lett, Erkel Bánk bánja máig dacol az idővel. A korszak Eu- rópa-szerte divatos olasz operai keretébe — kivált a visegrádi és a Tisza-parti jelenetben — sikerült a hiteles hazai légkört s a daljáték eredeti invencióban gazdag művészi feszültségét megteremteni. Alig is találhatnánk március idusához méltóbb műalkotást, mint amilyen ez a színpadi játék, melyben Katona József nemzeti gondolkodásunkat kitágító, mert az értelmezésnek új lehetőséget adó, mégis öntörvényű drámájából szökkenhet feledhetetlen zenei ódává a Hazám, hazám, te mindenem forró hitvallása. A bemutató utáni napon a világhírű, köpcsényi születésű hegedűművész, Joachim József tiszteletére gyűlik össze, Erkel, Volkmann, Mosonyi, Reményi Ede. A társalgás nyelve természetesen német, mert egyik művész se magyar eredetű. Szolgálják mégis, akár majd az örökségükön nevelődő Bartók és Kodály, lelkes odaadással „a magyar nemzet és a magyar haza javát.” Mert akkoriban nem volt szégyen hazafivá nevelődni... A főhajtásnak, az elődök tiszteletének ebben az önkéntelen percében hadd vall- jam meg az új magyar zene messze zengő hatalmát, varázsát, amelyről később elkötelezett amatőrként könyvekben is szólni mertem, itt, az egykori Városi Színházban, a fiúgimnázium fél évszázaddal ezelőtti hagyományos tavaszi hangversenyein, a „szoprán I.” buzgó tagjaként szereztem életre szóló élményt. A kórusban mögöttem fújta szólamát Sza- bady József, Olsvai (Vavrinecz) Imre, Kétszery Zsolt, Antalffy Albert, Gyulai Gaál János, és ezen a színpadon játszotta Liszt VII. rapszódiáját a Bartók-ku- tatás későbbi világhírűvé lett kiválósága, a tavalyi Széchenyi-díjas Lendvai Ernő — kivel (vajon becsülte-e eléggé?!) a szülőváros már nem szembesülhet. S ha már a gyerekkor meghatározó emlékeinél tartok, hadd áruljam el, hogy életem első színházi élményében is ezen a nézőtéren részesültem. A MÁV intézetben gyujtózsinórként sistergett köztünk az idevonulás hírének szenzációja. — És mit fogunk látni? — kérdezte a fekete-egyenruhás tízéves fiú, aki akkor voltam. — Rajta van a plakáton... — mondták a társak. Iskolába menet, nyakamat nyújtogatva kémleltem a túlsó soron domborodó hirdetőoszlopot. Ez állt rajta hosszított, szoros nyomatú betűkkel: BÁNKBAN... Nem tudtam hová lenni a megrökönyödéstől: ugyan mi köze lehet a színháznak egy bankhoz? Ma, öt évtized múltán már ékezetek nélkül se lepne meg ennyire ez a színházi cím. Bocsássanak meg e profán kitérőért s fogadják jóvátevő vezeklésemül, hogy utánajártam az egykori tényeknek. 1939 októberében Thuróczy Gyula Fehérvá- ron-Kaposváron-Pécsen játszó koncessziós társulata vitte színre itt a Bánk bánt. Bárha arcát, alakját megőrizni nem tudtam, adassák tisztelet a főszereplő Be- leznay Unger Istvánnak. Befejezésül: közismert, hogy a hamarosan fölcsendülő zenének, a száz éve halott Erkel áriáinak Katona József mellett Egressy Béni adta a máig eleven költői impulzust. Az énekes, színész, színműíró, kórustag és dalszerző Egressy Béni írta a Hunyadi László szövegkönyvét is. Amikor a pataki diákok nemrég, jeles dalnok és szövegköltő diák ősüknek, a Szózat szólítójának szobrot állítottak a Kollégium parkjában, makacs kérésüket, hogy én az ország másik sarkában iskolázott írjak avató költeményt erre az alkalomra — kizárólag azért fogadtam el, mert eleven maradt bennem a megrendülés, ahogy Gelléri tanár úr itt, a kaposvári színházban vezényelte a Szózatot. Igen, itt és most kell elmondanom, hogy világló pálcája utolsó mozdulata után — noha nem illik — mindig kirobbant a taps. A művészet átszellemítő hatalma segítsen bennünket is ezen az élményekkel szentelt helyen, ezen az estén, százötven évnyire az először bemutatott drámától, hogy a zene igézete által kitöltethessék közöttünk egy nagy korszak lelke, hogy körénk jelenülhessenek csodálatos alakjai: Vörösmarty, Petőfi, a nemzetőrnek is jelentkezett Arany és Erkel s a Katona Bánk bánját korunkig szóló költői üzenetté avató Égressy Béni, hiszen... Ő is a semmire feszült, de szárnyal egyre fent, mert szavakat talált dalainkhoz, s szavunkra dallamot emelt. Hány fergetegbe száműzött kereste, hol a haza? Sejtette-é, hogy általa is élt vezérlő csillaga? S én, kinek, Debrecen, Patak Somogytól messze estenek, sejthettem-e, hogy e táj fia volt, kiben a legszebb üzenet zengő imádsággá hevült s mindmáig fölkavar: Hazádnak rendületlenül Légy híve, ó magyar... Oly tisztán hajlogatva szólít, nem hívhat így soha más, A nagy világon e kívül... Akár a harangkondulás. Fodor András Kaposvár anno... Állandó várostörténeti kiállítás a megyei múzeumban Kaposvár történetébe pillanthat be a megyei múzeumba látogató, a történelmi város az idén ünnepli rendezett tanácsú várossá nyilvánításának 120. évfordulóját. A természeti örökség erre rácáfol, hiszen három- százmillió évről vallanak a 2500 méter mélyről felhozott fúrásmagvak, kőzetek. A Zselicet a mai Duna folyóhoz mérhető haAz egykori Fő utca talmas folyam szelte keresztül, a későbbi korokban vulkáni jelenségek is előfordultak a vidéken. Lehettek itt 250 millió éve akár 2000 méter magas hegyek is, a Himalájától a francia Alpokig 60-100 millió éve óceán borította a tájat. Erről megkövesedett kagylók, csigák kövületei vallanak. Milyen őshüllők élhettek e tájon? Érről nemcsak fantáziadús festmények vallanak, hanem olyan ősleletek is, amelyek bizonyító erejűek: őstulok, mamut csontjai kerültek elő a földből. A Kaposvár anno... című kiállítás a földtörténeti korok bemutatása mellett részletesebben szól a somogyi megyeszékhely múltjáról. A város nevét említendő először a Co- pus folyóval találkozunk, Szent István 1009-i oklevelében. A régészeti leletek tanúl- sága szerint a mai Kaposvár területén a X-XII. században nem volt városias jellegű település. A centrum a zselic- szentjakabi bencés apátság volt. Az új városcímert 1897-ben készítették el, első Ferenc József 1905-ben adta rá áldását. Polgári szoba (Fotó: Király J. Béla) A várostörténeti kiállítás számos dokumentuma közül hadd idézzük a XIX. századi polgármester „kötelmeit.” Képviselni köteles a (korábban) község érdekeit, ügyel a település tisztaságára és egészségügyére, gondoskodik a szegényekről. Kaposvár várostörténete nemcsak régészeti múltjában fedezhető föl, még csak historikus dokumentumaiból sem tárul elénk a somogyi megye- székhely évszázados történelme: beszédes „életképek”, enteriőrök hangulatából teremthetjük meg mi nézők a Kaposvár anno...-képünket. (Horányi)
