Somogyi Hírlap, 1993. március (4. évfolyam, 50-75. szám)
1993-03-24 / 69. szám
1993. március 24., szerda SOMOGYI HÍRLAP — VILÁGTÜKÖR 9 Dokumentumok egy titkos légi háborúról Powers sorstársai Huszonhat évvel ezelőtt öntötte el vizével az Arno Firenzét. Most ismét árvíz fenyegeti az ősi várost. A veszély nem akkora, mint a múltban, most még csak a város északi része van víz alatt. A szakemberek azt jósolták, hogy a klasszikus belváros megmenekül az ártól. (FEB-fotó) tűnt el a Japán-tenger felett egy RB 50-es felderítő bombázóval. Moszkvában kezdtek nyomozni, s fokozatosan jutottak arra a meggyőződésre, hogy valahol Marylandben egy archívumban megtalálhatók a kémrepülések összes amerikai okmányai. Amikor odajutottak, kiderült, hogy a több ezer oldalas anyagot még soha senki nem olvasta át. Pedig a benne foglaltakból egy eddig elképzelhetetlen méretű titkos légi háború körvonalai bontakoznak ki, amelyről a világ eddig csupán annyit tudott, hogy volt egyszer egy U-2 ügy. A.U.S. News and World Report és a Prime Time Uve című televíziós műsor riportereinek nyomozása is csak kezdetét jelenti egy folyamatnak, amely feltehetően a széles nyilvánosság előtt folytatódik majd. Az orosz hatóságok Jelcin elnök ellenkező értelmű ígéretei dacára, nem hajlandók együttműködni az elveszett amerikai pilóták vagy földi maradványaik felkutatásában. Bili Clinton és Borisz Jelcin csúcs- találkozóján feltehetően ismét szóba kerül a téma, de az amerikai családok reményt fűznek annak a vizsgálóbizottságnak a munkájához is, amely áprilisban kezdi meg munkáját Moszkvában Malcolm Joon nagykövet vezetésével. A nagykövet első benyomásai nem voltak jók. Mintha a hírhedt Wallen- berg-ügy körülötti totális bizalmatlanság ismétlődne meg. „Egyelőre nem tudunk eredményt elérni a szükséges információk megszerzésében” — mondja Malcolm Joon, s hasonló szkepticizmussal nyilatkozik az amerikai pilóták felkutatására létrejött jótékony- sági szervezet vezetője Susan Mesinal is, aki szerint az orosz fél „a tagadás politikájához” folyamodik. Siklós Áron Baker emlékiratai Barbara Bush, Mariin Fitz- walter elnöki szóvivő és Dán Quayle alelnök után a Bush-éra egy újabb kulcsfigurája, James Baker ex-külügy- miniszter is eladta emlékiratait. A jogokat — versenytárgyalás során — a G. P. Putnam kiadó nyerte el, amely az észak-amerikai terjesztésért hatszámjegyű dollárösszeget fizet Bakernek. Az európai megjelentetésért pedig még negyedmillió üti majd a markát. A francia kulturális miniszter a francia nép megbecsülésének kifejezésére Becsületrenddel tüntette ki Marcello Mast- roianni olasz filmszínészt. Ugyanaznap a színészt Cé- sar-díjjal is kitüntették. Ez az amerikai Oscar-díj francia megfelelője. FEB Foto k nem könnyen távoznak Korelnök elnökök Viktória királynő hatvannégy, Ferenc József császár hatvannyolc esztendőn át ült a trónon, egy hosszú korszak megszemélyesítőjévé válhattak. Manapság, amikor csaknem egész Európában a plurális demokrácia érvényesül és a legfelsőbb politikai vezetők négy-öt évenként alávetik magukat a szavazópolgárok ítéletének, sokkal gyakoribbak a váltások: természetesen nem a főként protokolláris feladatokat ellátó uralkodók, hanem a valóságos hatalom gyakorlói körében. Földrészünkön kívül azonban akadnak még hivatalosan is kinyilvánított vagy lényegében azzá lett „örökös elnökök.” E korelnök elnökök közé tartozik Ázsiában Kim Ir Szén, Latin-Amerikában Fidel Castro, Afrikában Hastings Kanuzu Banda. Az észak-koreai elnök negyvenöt éve megszakítás nélkül az ország első embere. Igaz, a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság teljes elzártságban él a világból, lakossága keveset tud arról, mit történik másutt, különösképen Dél-Koreában. A mindent átható személyi kultusz hivatott táplálni a nagy vezér csalhatatlanságába, szinte földöntúli képességeibe vetett hitét. Ám senki sem halhatatlan, s ezért a nyolcvanegy éves Kim Ir Szén, akinek egészsége is gyengül, fiának, a „szeretett vezetőnek” nevezett Kim Dzsong ll.-nek szeretné biztosítani az utódlást. Sikerül-e dinasztia-alapítási terve — nem tudni. A magukat szocialistának nevező országok közül egy halványabb próbálkozás volt erre Bulgáriában (Zsiv- kov lánya azonban halálos balesetet szenvedett), s egy erőteljesebb Romániában, ám a Ceausescu családot utolérte végzete. Kubában Fidel Castro csaknem harmincöt éve áll az ország élén, amióta a „szakállasok” megdöntötték a Batista-diktatúrát. Eleinte hallatlan népszerűség övezte, de a kétségtelen külső nyomás, valamint súlyos belső hibák következtében ez megkopott. A minapi választásokon, a szokásos szertartásrend szerint a „népfrontos” jelöltek győzelme előre lefutott volt, s megerősítették Castrót is tisztségeiben. Már többször röppentek fel hírek távozásáról, de most kijelentette, hogy a nehéz helyzetben gyávaság lenne otthagyni az ország vezetését s legfeljebb a következő választások után fogja megtenni. Ha megteszi... Ferenczy Europress Szigorúan titkos jelentés érkezett 1952. június 25-én a szovjet Állambiztonsági Minisztériumba arról, hogy Vlagyivosztoktól 60 kilométerre keletre megtalálták annak az RB- 29-es amerikai felderítő bombázógépnek a roncsait, amelyet „a szovjet légierő egy MIG-15-ös vadászgépe lőtt le a Japán-tengeren, a szovjet felségvizek felett a Valen- tyin-öböltől délre”. Az amerikai archívumokban talált okmányok szerint a szóban forgó gép tizenkét tagú személyzetével június 13-án tűnt el. Az amerikai külügyminisztérium sohasem érdeklődött a pilóták sorsáról, családtagjaik pedig csupán néhány hete tudják, hogy mi történt. Á légierő akkor és később is csak annyit közölt a családokkal, hogy a gép és személyzete „eltűnt”. Francois Gary Powersnek, az amerikai U-2 kémrepülőgép pilótájának nevét annak idején az egész világ megismerte. Ő volt az, aki miatt 1960-ban meghiúsult a szovjet-amerikai csúcstalálkozó, illetve, mint ma már bizonyosan tudjuk, az egész Powers-ügy csupán az ürügyet szolgáltatta Hrus- csovnak a találkozó lemondásához. Csakhogy amíg a világ azt képzelte, hogy rendkívüli esemény történt, a két főváros titkosszolgálatainál nagyon jó tudták: a Powers-ügy csak a jéghegy csúcsa. Az amerikai külügyminisztérium egyik ügyvédje, bizonyos dr. Kalus, nemrégiben talált rá arra a szövetségi tulajdonban levő de egy marylandi kisvárosban elhelyezett archívumra, amelyben harmincöt kartondoboz őrizte évtizedeken át a titkos légi háború a dokumentumait, amelyben több mint 30 amerikai repülőgépet lőttek le 1950 és 1970 között, Szovjetúnió felett, vagy határainak mentén. A felderítő utak szolgáltattak egyebek között bizonyítékot arra, hogy a Szovjetunió északi határai az ötvenes és a hatvanas évek folyamán végig védtelenek voltak. A Pentagon, az amerikai hadügyminisztérium síri titokban tartotta ezzel kapcsolatos értesüléseit, mert egy harmadik világháború esetén ez lett volna az amerikai nehézbombázók fő támadási iránya. Goodpaster tábornok, Eisenhower elnök vezérkari főnöke így emlékszik erre „Észak-Szibéria jelentékeny részén, egészen az Északi-sarkig nem voltak radarok... Ennek az információnak hadműveleti jelentősége volt arra az esetre, ha konfliktusba keveredtünk volna a szovjetekkel". Az amerikai légierő 1950-től kezdve legkevesebb tízezer felderítő repülést végzett a Szovjetunió körzetében. Ezekben 18 különféle géptípus vett részt. A szovjetek összesen 31 gépet lőttek le, köztük két U-2-őt, négy P2V-1 -et, két C 47-et, három-három RB- 29-es, illetve RB-50-es bombázót. Az amerikaiak veszteséglistája igen jelentékeny. A hidegháború éveiben 252 amerikai pilótát, illetve repülőtisztet lőttek le a Szovjetunió felett. Közülük 24 életét vesztette, 90 túlélte a katasztrófát, 138-nak a sorsáról mind a mai napig nincsenek meqbízható adatok. Az elveszett pilóták családjainak nagy része volt abban, hogy az adatok napvilágra kerültek. Bruce Snaderson volt az, aki fél évvel ezelőtt Moszkvába utazott apjának, Warren Sandersonnak a felkutatására, miután az amerikai hivatalokban még akkor sem világosították fel a történtekről. Warren Sanderson 1953. július 29-én Di Pietro pisztollyal alszik A vizsgálóbíró, aki a darázsfészekbe nyúlt Olaszországban Ha tizennégy órás munkanapja után végre nyugovóra térhet, töltött pisztolyt helyez párnája alá. Ez aligha meglepő, hiszen a 43 éves Antonio di Pietro vizsgálóbíró ma az a személy Itáliában, akinek a legtöbb befolyásos ellensége van. Nicola Mancino olasz belügyminiszter kijelentette, hogy a bíró meggyilkolására már több merényletet szerveztek s tevékenységét jelenleg is halálos fenyegetés kíséri. A dél-olaszországi Molisé- ből származó di Pietro, aki benzinkutasként kezdte, majd jogi tanulmányait követően rendőrfelügyelőként dolgozott, az északi Milánóba kapott bírói kinevezést. Általa indult el az a lavina, amelynek nyomán Itália legnagyobb közéleti botránya kerekedett s az ország a kormányozhatatlanság szakadékénak szélére került. Igaz, 1992. február 17-én maga sem sejthette, micsoda darázsfészekbe nyúlt. Egyszerűen tetten érte a szocialista városvezetéshez közelálló Maró Chiesát, az idősek számára létesített egyik helybeli otthon igazgatóját, amint kenőpénzt követelt és fogadott el intézményének egyik szállítójától. A kihallgatások során egyik név a másikat követte, egyik esemény a másikhoz kapcsolódott. Belebukott a négy kormánypárt közül kettőnek a vezére, a szocialista Crafci és a köztársasági La Maifa, lemondott öt miniszter, félszáz képviselő keveredett gyanúba, hatszáz politikus és több száz vállalkozó ellen folyik eljárás, többen követtek el öngyilkosságot. Úgy vélik, legalább százezren keveredhettek bele kisebb-na- gyobb mértékben a sok száz milliárd forintra rúgó vesztegetésekbe. Di Pietro azonban nem akar a bosszú angyala lenni, nem csatlakozik a kórushoz, amely a politikusokkal általában le akar számolni. Nem nyilatkozik a sajtónak; ha nagyon muszáj, az államügyészség vezetője Francesco Saverio Borelli mond néhány szót. Mélységesen egyetért Scalfaro köztársasági elnökkel (ő egyébként a legfelsőbb bírói tanács elnöke is), hogy a végrehajtó hatalom még szükséghelyzetekben sem nőhet a törvény- hozás fölé. Ezt az alapigazságot azonban nehéz érvényesíteni, amikor például a felsőház, a szenátus legutóbbi ülésén addig elképzelhetetlen jelenetekre került sor. A tiszteletre méltó szenátorok egymást hurrogták le és a mind hevesebbé váló viták a tettle- gességig fajultak. Ferenczy Europress A bujdosó felesége Az indiai születésű, Angliában élő író, Salman Rushdie, — néhány éve Sátáni versek című művéért Khomeini halálra ítélte — válás előtt áll. Felesége, Marianne Wiggins amerikai írónő 1988-ban mondta ki a boldogító igent, de már öt hónappal később visszautazott Amerikába. Minden bizonnyal a bujdosásra unt rá, hiszen a férj üldözése miatt a szűk fél év alatt ötvenhat helyen laktak. Rushdie maga is gyűlöli ezt az életet, különösen azt fájlalja, hogy első házasságából született fiával, a 14 éves Zaffával biztonsági okokból nem találkozhat. Az író szeretné végre az életére törő Iránnak bebizonyítania, hogy Anglia mögötte áll, ezért megkérte Major miniszterelnököt, hogy fotóztassa le magát vele a Downing Street 10 előtt. Major válasza nem késett sokáig: „szívesen — ha időm lesz rá.” Veszélyes szerencsejáték Walter Matthau-t megfenyegették, hogy lelövik. Méghozzá nem más, mint felesége, Caro. A 73 esztendős amarikai színész ugyanis három hét leforgása alatt egymillió dollárt vesztett szerencsejátékokon. — Pisztollyal fenyegetőzött, s azt mondta, nincs több dobásom. Ha ebben az évben még egyszer játszom, golyót röpít a fejembe — panaszkodott az Oscar-díjas művész. — Úgy tűnt, nem viccel. Ezt kell megérnem 31 évi házasság után! A leggazdagabb angol Lord Gerald Cavendish Grosvenor, Westminster hatodik hercege kilépett a toryk sorából, s egyben megszüntette a pártnak nyújtott támogatást. A herceget, az egyetlen angolt aki a királynőnél is gazdagabb — többek között London legértékesebb negyedeiben 160 hektár föld és 4000 ház tulajdonosa — egy törvényjavaslat bőszítette fel ennyire. Major miniszterelnök ugyanis a földtulajdont szabályozó rendeletet kívánja úgy megreformálni, hogy az államnak lehetősége legyen a londoni belvárosban földtulajdonnal rendelkezőket meghatározott körülmények között ingatlanjaik eladására kényszeríteni. Grosvenor számítása szerint ez ingatlanonként neki — átszámítva — mintegy harmincmillió forintjába kerülne. A herceg tombolva berontott a Parlament felsőházába, s ott negyedórán keresztül dühödten támadta a tervezetet. Mindezt úgy, hogy nem esküdött fel a királynőre, holott ez kötelező. Mulasztásáért hatvanezer forintnak megfelelő pénzbüntetés vár rá. Újabb keserű csepp a pohárban. Kiadó vég A musicalkirálynak, Andrew Lloyd Webbernek köszönhető, hogy az egyik legtekintélyesebb angol irodalmi könyvkiadó, a Faber and Faber nem kényszerült lehúzni a rolót. Lloyd Webber havi csekkjei nélkül James Joyce, Ezra Pound, T. S. Eliot, Sylvia Plath és Philip Larkin kiadója aligha élné túl az angol könyvkereskedelem jelenlegi válságát. Persze Lloyd Webber nagylelkűségének megvan a háttere: az elmúlt évben kb. 800 ezer fontra rúgott befizetéseknél nem egy irodalomkedvelő mecénás adományairól van szó, hanem kényszerűségről. A világ legnépszerűbb musicalje, a „Cats” (Macskák) ugyanis T. S. Eliot egyik műve alapján készült, amelynek kiadói jogait a Faber and Faber birtokolja még ma is.
