Somogyi Hírlap, 1993. március (4. évfolyam, 50-75. szám)
1993-03-20 / 66. szám
8 SOMOGY HÍRLAP — KULTÚRA 1993. március 20., szombat Merengeni tudni kell KÖNYVESPOLC Csao hatvanas évek (Fotó: Lang Róbert) Dunai Károly és Szigethy Brigitta Karácsony Párizsban Lukáts Andor és Pogány Judit Azért ez már szinte bosz- szantó. Hogy ez a nyamvadt „Én" nem szenvedett. Sőt. Apjának kiverték a fogait, az anyja idő előtt megőszült, a nagyanyjának fel kellett varratnia ráncait, az öccse alkoholista rokkantnyugdíjassá vált, ez meg itt élvez. Tánc közben, a Göttli Jutkán. Mégha ez az első tánc egyben az utolsó is. Nem fanyalog, hogy ez most mi, mi ez a prolidiktatúra; nem sértődik meg, amiért nem osztottak neki lapot, nem nyalogatja a sebeit. Mert átfoghatja a derekát az iskola legszebb lányának. Élvez, ahogyan élvezni igyekezett a többi is, aki szintén elfogadta azokat az életfeltételeket, amelyek között élt. Mert nem tudták, mert nem érdekelte őket, mert fiatalok voltak, és élni akartak, s mert a legszebb lány is elfogadta ugyanezen feltételeket. Rendre ismétlődő kérdés: ki mennyire volt benne? Horváth Péter Csao Bambino című darabja és a kaposvári színház hasonló című előadása ha valamiért, emiatt válhatott valóban érdekessé. Arról szól, hogy bármilyen volt is a sokat emlegetett negyven év, nem kellene — s nem is lehet — csak úgy félredobni. Mert nemcsak ők reszkettek akkor, hanem a hold is a tó vizén. Mert nemcsak diktatúra volt, hanem erre az időre esett az első összebújás is, s együtt su-su-susogták, hogy két szív az egy pár... Mert nemcsak „üdülő” apák voltak, hanem „Én”-ek is, akik ekkor járták az utat, s ekkor élvezték — jaj úgy — a strandot. Tehát mert ekkor jó is volt. S ezt nemcsak az idő teszi. Erről persze lehet jó és rossz darabot is írni. S esetünkben a „jókedélyünek szánt szomorú benyomás” kevésnek, halványnak és felszínesnek tűnik. Érthetően, mivel a korszak maga jóval összetettebb, minthogy néhány ismert slágerrel és ismert szituációval el lehetne intézni. Horváth Péter darabja az elmúlt korszaknak azokat a jellegzetességeit tudta csak elismételni, amelyeket már amúgyis unalomig ismerhetünk. Hiányérzetünk van, mert a tragédia és az örökzöldek mellett hiába keresünk egyebet. Tudjuk: sorra térnek vissza az időszak nagy énekesei, a táncdalfesztiválról már színdarab is készült, a nosztalgia kifizetődőbb mint valaha. Ennek ismeretében, s azért, mert jellegénél fogva igazán nem tud hozzátenni sokat a korképhez, a „slágermúzeum” hatásvadásznak is tűnik. A kaposvári színház ezúttal igazi revüt tálalt elénk. Egy jó revü elkészítése pedig hálás feladat. Mert a közönség mindig örül, ha kellemesen töltheti idejét, s most mélázhatott édes-bús dallamokon, elrontott életeken. Lipics Zsolt igazán jó műsorvezető. Ha kell, elénekli a Bongo Cha-Cha-t, ha kell, a macskakövest járja nagyapástul. Ujja köré csavarja, megríkatja és megnevetteti közönségét. Nincs igazán nehéz dolga, kitűnő ötletek, értő előadók, látványos jelenetek segítik, mellettük alig vesszük észre hiányérzetünket. A műsorban közreműködők kitettek magukért. A hajót mindig lekéső, ellenzéki becsnek — Znamenák Istvánnak — még azt is sikerült elhitetnie, hogy több mint közreműködő. Csakúgy, mint a darab harmadik főszereplőjének — Lukáts Andornak —, s egy apától és nemzeti hőstől eny- nyit is vártunk. A revüben közreműködtek: Pogány Judit, Molnár Piroska, Hetey László mv, Spindler Béla és Hunyadkürti György. Nem volt igazán nehéz a feladatuk, számukra jutalomjáték volt ez a szerep. A díszlet és a jelmezek — az előbbi Horgas Péter, az utóbbi Cselényi Nóra munkája — kitűnően szolgálják az előadást, a díszlet kissé fölé is nő. A lábak produkciója Imre Zoltán „kezemunkája”, s Be- zerédi Zoltán egyik legjobb rendezésének tapsolhattunk. Nagy László „Ha a siker lenne az írói nagyság egyetlen mértéke, Maugham-ot a legnagyobbak között tarthatnánk számon” — mondták több ízben, nem kis éllel a világhírű angol író kritikusai. Művészetének igazi méltatói azonban jóval tovább mentek e megállapításnál. Bálint György, századunk egyik legjelentősebb esszéistája többek között így írt róla: „Ez a kiváló író a maga könnyed, lebilincselő módján néhány igazi remekművet alkotott. És higgyük el, egy remekmű értékéből mit sem von le, hogy vonaton is élvezhető...” E pár mondatban benne van Maugham legnagyobb varázsa is. A könnyedség, az elegancia azonnal ráhangolja a műre az olvasót. Hányszor leírták, hányszor elmondták már, hogy a könyveknek, akár csak az embereknek, megvan a maguk sorsa. A „Karácsony Párizsban”-t legelőször 1939-ben adta közre az író „Karácsonyi ünnep” címmel. És még ugyanebben az évben megjelent magyarul is. Azután több mint ötven évig a magyar olvasó nem is tudta, hogy Ma- ughamnak ez a műve létezik. Nem véletlenül. Ez a könyv ugyanis — Maughamnál szokatlanul — erős politikai töltést is hordoz. És ez a töltet robbanásveszélyes volt valamennyi szocialista rezsim számára... Hogy miért, arról engedtessék meg később szólni. A regény váza rendkívül egyszerű. Maugham mindig vigyázott arra, hogy kevés szereplőt mozgasson, s alakjai sem legyenek túlságosan bonyolultak. (Vajon ez is mesterségbeli trükk?!) Charley Mason 23 éves fiatalember, az angol középosztály jellegzetes képviselője pár napos karácsonyi kirándulást tesz a harmincas évek Párizsában. Látszólag Simont, gyermekkori pajtását keresi föl, aki már évek óta Párizsban dolgozik mint újságíró. Charley igazi célja azonban, hogy egy kicsit „megmártózzon” a fény városában, elszakadjon a családi konvencióktól, „szabadabb” életet éljen. Ez a szabadabb élet azonban egészen másképp alakul, mint ahogy ő elképzelte. Már az első nap találkozik Lydiával, a szerencsétlen sorsú orosz származású fiatalasszonnyal. A regény cselekménye tulajdonképpen két szálon fut. Az egyikben Lydia és Charley sorsát követhetjük nyomon. Ezekben a sokszor hajnalig tartó beszélgetésekben egy emigráns szemével ismerhetjük meg az októberi forradalmat és a totális állam kiépítésének első lépéseit. A másik szál Charley és Simon sorsa. Charley Párizsba régi barátját (is) ment keresni — és ellenséget talált. Simon túlfűtött szenvedélyességgel magyarázza, hogy egyéniségünkből minden sze- retetet ki kell élni, mert a szeretet megbénítja cselekedeteinket. Később rátér a forradalomra és a tömegek szerepére. Idézzük föl most kommentár nélkül Simon néhány megállapítását. (Nyilván ezek miatt került a könyv oly sokáig „talonba.”) „Mindenki tudja, hogy a kommunizmus sem ér egy fabatkát sem. A gyakorlati élet valóságát nem ismerő idealisták álma volt csupán... Leninék vitték győzelemre á forradalmat, de Dzerzsinszkij nélkül egy év alatt összeomlott volna... Ő látta, hogy csak a terror mentheti meg a forradalmat... A tömegek nem veszítették el uraikat, csak kicserélték őket, és a tekintély uralmát sehol sem biztosították erősebb marokkal, mint éppen a kommunizmus uralma alatt...” Búcsúzzunk el most mi is Charleytől és hagyjuk meg té- pelődéseiben. Ami talán a legfontosabb: Maugham könyve a mának is szól. A fortyogó katlanú Európához, ahol óriásivá nőtt a Nyugat (nemcsak Nyugat-Európa!) szerepe. Hogy ne csak fortyogjon ez a katlan, hanem végre csendesedjen is... Dr. Sipos Csaba „Otven százalékban tükör, ötven százalékban magyar” Végh Antal beszél új lapjáról, a Magyar Tükörről Néhányszáz méterre a Komárom megye felségterületét jelző táblától fekszik Uny község a Pilisben. Itt vert tanyát Végh Antal. A rossznyelvek szerint azért vett birtokot, hogy a Pest vármegyei pandúrok csak a megyehatárig üldözhessék. Most március 9-e van, ezen a keddi napon százhuszonnyolc (!) vendég szorult az unyi présházba. Cigánybanda muzsikál nekik, nem mindegyik zenész játszik egyszerre. A magamfajta újságírónak sok az ismeretlen arc, mint később kiderül, a nemcsak könyveiről, de botrányairól is híres író hetven lapterjesztőt hívott meg az ország minden részéből. Tudja, hogy új hetilapja, a Magyar Tükör sorsa az újságstandokon dől el. — Szemlátomást jó színben van. Tavaly ilyenkor nyúzott, visszahúzódó, szinte depresz- sziós volt. — Ne felejtse el, hogy akkor kivándorolni akartam. — Már nem akar? — Már nem. — Miért nem akar kivándorolni? — Azért, mert úgy érzem ismét van mit csinálnom. Tavaly rengeteg levelet kaptam hogy maga csak ne menjen sehová, menjenek azok. — Kik? — Akik fajmagyarkodnak. Azok, akik ránk uszítják fél Európát. — Két legutóbbi könyvében négyszázkét (!) közéleti személyiségről szedi le a keresztvizet. Az egyikben négyszázról a másikban csak kettőről: Csurka Istvánról és Csoóri Sándorról. Árulja már el: néhanapján képes valakiről jót mondani? — Végtelenül sajnálom, hogy a szerkesztő úr nem kellő figyelemmel olvasta munkáimat. Sok embert említhetnék, akiről jót írtam. Új Idő-beli szerzőtársaimat, azután Palotás Jánost vagy az agrárszövetséges Nagy Tamást. Erre a két kötetre különben is ráragadt, hogy irtó könyvek. Szó sincs róla. — Irtó jó könyvek talán? — Nem is biztos, hogy könyvek. Egy kényszerpályára hajtott hazafi sóhajtásai. Azt hittem, hogy lesz rendszerváltás, s végre nyugodtan írhatunk. Lett rendszerváltás és nem írhatunk nyugodtan. — A rosszakarói szerint csak azért alapította a Magyar Tükör című lapot, hogy az így irtok én portréiból sorozat legyen. A jóakarói szerint viszont azért találta ki a Magyarok Demokratikus Világszövetségét, hogy egy szervezet égisze alatt indíthasson lapot. Melyik vélekedést tartja hitelesebbnek? — Jobban kedvelem a jóakaróimat. A Magyar Tükört azért hoztam létre, hogy sok gondolkodó embernek kölcsönözzek fórumot, részvételi, beleszólási lehetőséget. A sajtóból ugyanis kiszorult az írótársaim java. Hát az írókat szeretném visszahozni a köztudatba. — Új vállalkozását választott falujában, Unyban harangozta be. A meghívó szerint velős pi- rítóssal, szatmári borjúpaprikással, kapros dübbenccsel és cukorbetegeknek való almáspitével várja az újságírókat. Emlékszem, az Új Idő kezdeményezőjeként az óbudai Fő térre, ráadásul ökörsütésre invitálta az érdeklődőket. Hogyan lett a tágas térből szűk présház? Hogyan lett a nyárson piruló ökörhúsból kapros dübbencs és almáspite, cukorbetegeknek? — Szeretnénk otthonosabbá, családiasabbá tenni az összejövetelt. Meg aztán illő végiggondolni, hogy mennyit költsünk. A présházamban kevesebbe kerül a vendéglátás, mintha nyilvános helyre mennénk. Arról nem is szólva, hogy március 9-én nem is lehet ökröt sütni köztéren. — Mi az a dübbencs? — Zsíros, kapros kelttészta, vagy ahogy mifelénk, Szat- márban mondják: kőttészta. Jól csúszik rá a savanyú nyírségi vinkó. — Fél füllel hallottam, hogy a beharangozó újságban tíz cikke jelenik meg. Az első számba írt még más is? — Az a tíz csak hat. És a hat cikk összesen nincs hat gépelt oldal. Megjelenik viszont dr. Spira György, az egyik legnevesebb 1848-kutató terjedelmes interjúja, ugyancsak Pető- fiékről értekezik Fekete Sándor, a téma másik kitűnő ismerője! Egy fiatal és tehetséges riporter, Borzák Tibor pedig a kiskőrösi Petőfi-kultuszról ír. — Nem sok egy kicsit Petőfiből? — Uram, a Magyar Tükör március 17-én jelenik meg. De folytatom a felsorolást, mert érdemes. Az első számban lát napvilágot Hizsnyán Géza rimaszombati orvos beszámolója a felvidéki magyarságról, a hét költője pedig Csukás István lesz. Aki nem kedveli az írásaimat, nyugodtan vegye meg a lapot. Lesz benne más is. — A Magyar Tükör tükrözi-e majd a hazai valóságot? Fogalmazhatnám úgy is, hogy mennyiben lesz tükör és mennyiben magyar? — Otven százalékban tükör lesz, ötven százalékban magyar. — Kiporciózták? — A legszentebb elhatározásunk, hogy a magyar valóságot ábrázoljuk. Indulatosabban, persze. Miért ne legyek indulatos, amikor sanyargatják a magyar parasztot? Miért ne legyünk indulatosak, amikor a nép vasárnap délben csirkelábat eszik és reszket a villany- számlától? — Nekem jobban tetszik a másik lapcím: a Piros pont. Meg az is, hogy ezt már nem Csoóri Sándor ellenében csinálja, hanem a gyerekekért. — Lehet, hogy Csoóri neve hónapokig elő sem fordul majd a Magyar Tükörben. — Azt azonban nem vitatja, hogy volt a Magyarok Világ- szövetsége, Csoóri Sándor vezetésével és lett a Magyarok Demokratikus Világszövetsége, Végh Antal vezetésével. — Van itt annyi teendő, hogy jut munka mindkét szervezetnek. — Fekete pont a kitérő válaszért. És mi van a Piros ponttal? Igaz, hogy Csukás István lesz a főszerkesztője? — Csukás István a legjobb magyar gyerekíró, az új lap az ő szellemiségét tükrözi. — Kap tőlem egy piros pontot is, ha elárulja, hogyan akarja a gyerekekhez eljuttató, a Piros pontot. — Fő terjesztőnk a posta. De ott van az iskola is. Oda fogunk menni, a gyerekek közé, kezükbe adjuk a lapot. — Nem hiszem, hogy a saját zsebébe nyúlt volna, amikor útnak indította a vállalkozást. — De igenis a saját zsebembe nyúltam! Nem volt benne annyi pénz, hogy a két lapot biztonságosan előállíthattuk volna. — Tulajdonképpen ki pénzeli az újságokat? — Egy befektető társaság segít. — Miért? — Mert lát bennünk fantáziát. — Nem akarja megnevezni? — Nem. — Miért nem? — Azért, mert a beszélgetéseink során még nem tisztázódott, hogy van-e jogom közreadni a nevüket. — Nem mindig volt aggályos természetű. — Most sokkal óvatosabb leszek. — Számol a bukással? — A lelkem mélyén nem. Amikor az első értekezletet tartottam egy idézettel kezdtem: „Itt élned, halnod kell.” Inkább élni szeretnék. Zöldi László
