Somogyi Hírlap, 1993. február (4. évfolyam, 26-49. szám)
1993-02-22 / 44. szám
1993. február 22., hétfő SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 9 Magyar némafilmek Hollandiából Magyarországon mintegy hatszáz némafilm készült egykor, ám az anyagnak csak kis része maradt meg. A Magyar Filmintézetben mindösz- sze 18 régi némafilm található. Az intézet néhány éve kapcsolatba lépett a külföldi archívumokkal. Tavaly Londonból, most Hollandiából érkezett három régi magyar némafilm. A Live Music Now koncertje A Nemzetközi Menuhin Társasághoz kapcsolódó Live Music Now mozgalom első jelentősebb magyarországi eseményeként a Budapest Kongresszusi Központban — a Phiharmonica Hungarica zenekar közreműködésével — koncertet tartottak, amelyen Sir Yehudi Menuhin vezényelt. Román népművészet Kettős ünnepség volt szombaton Méhkeréken: fölidézték Kovács Tivadar és Nyisztor György népművészek művészetét, s megemlékeztek a helyi román néptáncegyüttes alapításának 45. évfordulójáról. A méhkeréki művelődési házban este tartott ünnepségen Sebő Ferenc népzenekutató méltatta — a barátok, tanítványok jelenlétében — a hazai népművészeti mozgalom két kiemelkedő alakjának jelentőségét, majd jeles népzenei s néptánc együttesek, valamint szólisták léptek színpadra, köztük a méhkeréki táncegyüttes. A francia sztárok és Gorbacsov A volt szovjet elnök szereti Pierre Richard-t, a „Magas szőke férfi felemás cipőben” cím film főszereplőjét és tiszteli Gérard Depardieut, a másik francia filmsztárt, mégpedig a „XX. század” című filmben nyújtott alakításáért. Minderre akkor derült fény, amikor Gorbacsov alapítványának székházában várta a Moszkvában időző sztárokat. Megújuló ráctemplom Az elképzelések szerint az idén elkezdődik a szerbek templomának felújítása Győrött. A helybeliek szóhasználata szerint a ráctemplomot sem hagyták érintetlenül a történelem viharai: a XVIII. század elején emelt, barokk stílusú műemlék toronysisakja a második világháború idején megsérült. A háborús károkat a későbbi helyreállítással sikerült eltüntetni. Az egyhajós műemlék templom berendezése aránylag jó állapotban megmaradt — annak ellenére, hogy a templomot évtizedek óta nem használják —, különösen szép a karzat és szentély ikonosztáza. A falfestések sajnálatos módon tönkrementek. Az ikonokat nemrégen kapta vissza a város, az alkotásokat ugyanis a szerb egyház letétbe helyezte, így restaurálásukat követően visszakerülhetnek eredeti helyükre. Ismét megnyílt a Jókai-emlékszoba Jókai Mór születésének 168. évfordulóján nyílt meg ismét a XII. kerületben a Költő utca 21. szám alatt — egykor az író otthonául szolgáló — villában a Jókai-emlékszoba. Ebben a „nagy mesemondó” és hitvese, Laborfalvi Róza színésznő személyes tárgyait láthatják az érdeklődők. Helyet kaptak az emlékszobában az író festményei is. Spindler és a Honvéd utcai királylányok Csak nem akarták abbahagyni. Mármint a tapsot, a Honvéd utcai kisiskolások. Hiába, ismét bebizonyosodott, hogy a gyermekközönség a leghálásabb közönség. Spindler Béláról pedig kiderült, nemcsak jó színész, hanem mersze is van. Ahhoz, hogy felnőttekként kezelje a gyerekeket és fontos dolgokról beszélgessen velük. A diákok kérésére — közkívánatra — a Petőfi emlékkönyvtár és a Honvéd utcai általános iskola hívta beszélgetésre a kaposvári színház művészét. Rendhagyó találkozás volt, mert többnyire Spindler kérdezett, és a gyerekek válaszoltak. A színház idei gyermekelőadása, a Szélkötő Kala- mona kapcsán beszélgettek szabadságról, nemeslelkű- ségről, boldogságról és boldogulásról. Spindler „őfelsége” elhozta jelmezét, koronáját s — mint a darabban — mesélt és énekelt most is, ahogy egy jó királyapához illik. A gyerekek pedig közben — észrevétlenül — kis királylánnyá, királyfivá alakultak. S rádöbbenve királyleányka, királyfi voltukra, meglepően fogékonynak bizonyultak a hallott „tanokra”. A legnagyobb tájékozottságot persze „kalamonasá- gaink” terén mutatták a kicsik. Az erőszak, a szeretet- nélküliség, a magány, „és az, amikor az apukák meg (Fotó: Csobod Péter) az anyukák elválnak, és a gyerekük boldogtalan lesz” a legjellemzőbb az általuk felsoroltak közül. — A dolgok nagyon egyszerűek az életünkben — mondta a színész a délutánról —, csak úgy kell föltenni a kérdéseket, és úgy kell megválaszolni, ahogy ezek a gyerekek teszik. Visszajelzés is volt számomra ez a délután, arról, hogy menynyire fogékonyak, mennyire képesek befogadni az előadásainkat. Legendásak, máig emlegetettek azok a — sajnos — ritka órák, foglalkozások, amelyeket a város iskoláiban, középiskoláiban egyszer-egyszer színészek tartottak. Micimackó „fellépését” látva, ez nem véletlen. Nagy László A három kézcsók története Vadrózsások „sikercirkusza” Budapesten — Ki ennek a bábcsoportnak a vezetője? — kérdezte Kemény Henrik bábművész a produkció után. — Mariann néni ekkor kapta az első kézcsókot — emlékszik Csontos Krisztina a Magyar Honvédség kaposvári helyőrségi klubja Vadrózsa gyermekbábcsoportjának egyik tagja. Mariann néni, azaz Sápi Endréné szerény mosollyal kéri a gyerekeket: ne róla beszéljenek. Ám a kisdiákok hajthatatlanok. — A második kézcsókot a marionettbábok készítéséért, a harmadikat pedig a kellékek tervezéséért és kivitelezéséért kapta — folytatják „erőszakosan” a petőfis kissrácok. A Vadrózsa bábcsoport a közelmúltban nagy sikerrel szerepelt Budapesten, a Kolibri Bábszínház országos bábfesztiváljának első fordulóján, amelyen csupán négy nagydíjat osztottak ki. Az egyiket a kaposvári Petőfi általános iskolások alkotta Vadrózsásoknak... Miközben a színpadon a Mackó-cirkuszban táncoltatták marionettbábjaikat, a közönség soraiból felhallatszott a suttogás: „ez a csapat a legjobb”. A pisze maciktól a bájos zsiráffiguráig valamennyi bábot Sápi Endréné készítette. Ám erről is csak ennyit mond: — Az összes ötletet a gyerekektől kapom. Amikor készülnek, mindig kérem a véleményüket, s a koreográfiát, a történetet is együtt találjuk ki. Az a piros mellényes, csipkeszoknyás maci 70 óra alatt „állt össze” — mutat az egyik artista főszereplőre. A tagokról és az utánpótlásról azt is megtudtuk, hogy az újakat mindig a „nagyok” válogatják. Van, aki már középiskolás, s vannak ovis „bábművészek” is a csoportban. A Vadrózsa bábegyüttes hírnevét már három tévéfelvétel öregbíti, s Budapesttől Veszprémig, Székesfehérvártól Gyulafirátótig számos kulturális szemlén, találkozón arattak sikereket. Kedvünkért rövid bemutatót tartanak a Mackó-cirkuszból, majd a bábokat óvatosan papírba csomagolják és mint törékeny tojásokat visszateszik a nagy papírdobozokba. „Dobozolt” álmuk azonban nem tart soká, hamarosan újra életet lehelnek beléjük apró, ügyes kezek... Tamási Rita Feketén-fehéren Tél, száraz, napsütéses délután. Rohanó autókon törik a fény. Izgága napsugarak pásztázzák a házakat... Péter János fotósnak — Kaposvár és a Somogy megyei szakszervezet művészeti díjasának — ajtaját is ez a vakító fehérség hevíti. Az „olvadó” deszka megremeg. Csengetek. A kitárt ajtó mögül jóleső „hűvösség" árad felém... Péter János az 1958-ban létrehozott Somogyi Fotóklub alapító és vezetőségi tagja. Abból a régi — ötven-hatvan fős — csoportból mára csak kevesen maradtak. Sokan felhagytak a fotózással, többen örökre elmentek közülük. Az „öregek” fazonban minden hétfő délután ösz- szegyűlnek a „Latinka házban”. . — Már ötvennyolc előtt is fotóztam — mondja —, bár más lehetőség híján Pécsre jártam, az ottani fotóklubba. Utóbb megalapítottuk a saját stúdiónkat, ami sokáig magánlakásokon, padlásokon és egyéb „intézményesített” keretek között működött. Később kaptunk egy helyiséget a Szakszervezetek Székházéban. Itt beszéljük meg „közös dolgainkat”. Míg a frissen lefőtt feketekávét kortyolgatom, előkerülnek a fotókat tartalmazó, őrző-ölelő mappák, dobozok. Éppen a legutóbbi, az Ecce homo című kiállítás anyagáról készült leporellót nézegetem. Csupa fekete-fehér fotó. Színes gyűjtemény. Arcok, testek, mozdulatok. Meg- igéz a „Dolgos kezek". Mintha bronzból lenne kiöntve az a két vizes-agyagos kézfej. Harmónia és varázslat. Forgó korong, épülő műremek. (Ó, hol vagytok ti régi, régi gerencsérek!...) Egy másik fotón pipázó cigányasszony. Ráncok. Pipafüst és a hosszú út pora... A következőn csikósok.... Valaki ostorral cserdít, kofák visítoznak. Játék! Játék a témával, a fényképezőgéppel, a fehérrel, a feketével... Péter Jánost nem kerítette hatalmába semmilyen irányzat. Belekóstolt ebbe-abba, készített montázsokat, de legfőbb céljának mindig is Dolgos kezek Péter János az ember- (emberi) ábrázolást tekintette. Főként a sport, a sportolás alkalmával „fellelhető” akció vonzotta. — Egy időben sportvezetőként tevékenykedtem — mondja. — A sport, a mozgás, a tiszta levegő áhítata (szeretete) azóta is megmaradt. Egyik legtöbb díjat elért fotóm ebből az időből származik... A díjak. Egy szekreter teteje tele velük. Plakettek, érmek, kicsi és nagyobbacska szobrok. A legbüszkébb az A. F. I. A. P. művészeti díjra és tagságra, melyet 1990-ben nyert el. A fájó pont, hogy máig sem ismerte el a Magyar Fotóművészek Szövetsége. — Hat-nyolc évet pazaroltam el az életemből erre a hiábavaló és — most már — fölöslegesnek tűnő küzdelemre. Előfordult, hogy bele sem néztek a felküldött munkáimba, csak közölték: nem meggyőző.... Egy vastag, barna könyvet forgatok a kezemben. Ez a „misekönyv”. Péter János kiállításainak vendégkönyve. Elismerő szavak, cikkek, fényképek a különféle megnyitókról, díjakról, s gyerekkéz írta ákombákomok... — Igyekeztem mindvégig igényes maradni a munkáimmal kapcsolatban — vallja. — A fotózásnak éppen ez a lényege, hogy sok tekercset el-ellődöz az ember, de csak néhány olyan fotó akad, amelyik megéri a nagyítást, azt, hogy tárlatokra küldjük őket. Válogatok a sok tucatnyi „elém tálalt” fotó között. Valójában több ezer pihen még a szekrényke mélyén. — Régebben bevonultam a fürdőszobába (ami, ha kellett sötétkamraként funkcionált), és jó néhány képet kidolgoztam egy-egy este vagy éjszaka alatt... Mostanában azonban nincs sok ambícióm, talán majd a dédunokám... Friss még a fájdalom. Péter János a nyáron vesztette el a feleségét. Csönd van a lakásban. Csönd van áz udvaron. Gerencsér Zsolt