Somogyi Hírlap, 1993. január (4. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-09 / 7. szám
8 SOMOGY HÍRLAP — KULTÚRA 1993. január 9., szombat DEIM PÁL VALLOMÁSA Otthon az univerzumban Feljegyzések egy kolostorban V. (1968) Az ország egyetlen Kató nénije, aki az uborkát nem hámozza, hanem írja Ajtótól az autóig A hatvanéves Deim Pál sohasem a szemünk előtt egyszerűen megjelenőt kutatta. Festményei, rajzai s újabban kisplasztikái a transzcendenst érzékeltetik. Kozmikus magány vagy kozmikus ölelkezés, félelem és hiány. Egyszerű volna őt csupán Szentendréhez, az ikonok világához kapcsolni. Nem lehet, mert művészete sokkal több, sokkal teljesebb. így vall erről: — Engem az érdekel, ami az egésszel összefügg. Azzal a végtelennel, amit csak sejtünk, de nem tudjuk, hogy mi az. Végeredményben az ember minden tevékenységét — legalábbis a vallás, a hit dolgában — mindig ehhez próbálta kapcsolni. Valahogy belehelyezni a nagy áramkörbe, igazolandó, hogy nemcsak egy porszem az ember, hanem igenis van örökléte, van értelme itt a földön annak a hatvan vagy hetven évnek. Minden eddigi kultúra arra épült fel, hogy ezt megörökítse, hogy ennek emléket állítson, hogy az embert átsegítse egy-egy műalkotással vagy lenyűgöző objektummal a földi élet nehézségein, hogy érezze mindig ezt a transzcendens kapcsolatot azzal a valamivel, amit elneveztek Istennek, végtelennek... A róla készült portréfilmben pedig így fogalmaz: — Ember és környezete — minden művészet erről szól... Ebben a helyzetben, a csendhelyzetben az ember különböző terekbe és síkokba pré- selődik, hol párosán, hol egyedül, hol összekapcsolódva, hol negatívként, sziluettként, árnyékként, mint egy tűzfalon este a lámpafény, és a régebben apróan szálkázott vonalkák egy határozottabb formát öltöttek, amik mint kozmikus sugárzás vonulnak át a képeken. Mint ahogy a testünkön is, meg az egész világegyetemen állandóan su- gárözön ömlik, és minden porcikánkat éri. A művészet is éppúgy szakosodott, mint a tudomány. S én részfeladatot vállaltam. Ez a részfeladat számomra ez a csend, ez a szorongásokkal teli csend... ... Az ember és a transzcendens gondolkodásnak talán a legszebb terei a kultikus helyek, a templomok. Ezekben a templomokban igyekeztek az ember leikével valami olyan csodát tenni, amire mindig is vágyott. Új templomokat, új, modern templomokat kellene építeni, amiben az ember szabadon érzékelhetné a világegyetem fantasztikus méreteit, mert a mikrovilágba és a makrovilágba nem tudunk besétálni... Főleg a művészet területén próbálkozhatunk meg egy olyan feladattal, hogy az embert összekapcsoljuk a világmindenség jelenségeivel. A templom tere rendkívüli hatású, azért mert többféle dolgot alkalmaz, hogy a hétköznapi életből az ember lelkét kiragadja. Ma ugyanerre lenne szükség. A hétköznapok zűrzavarában, nyüzsgésében olyan elszigetelt pontokat teremteni, olyan templomokat építeni, ahová beférhet az ember. És materiális gondolkodásából egy fél órára átlendítené, egy kis pihenőre az ember lelkét. Ezt az átlépést kellene vizuálisan a művészeknek elősegíteniük. És erre alkalmas lenne a templom. Aminek — hogy formailag pontosan milyen lenne, nem tudom, de — tartalmilag másnak kellene lenni, mint amilyen eddig volt, egészen másnak. Mert az ember hullámmozgásra predesztinált, gondoljunk az alvásra, az ébrenlétre. Erre szüksége van. De ugyanígy szüksége van a gondolkodásnak is erre a hullámmozgásra. A napi dolgokon túl egy másik elvágyódás felé. S ezzel a kettősséggel élni kell, lehetőleg nem visz- szaélni. Segíteni megoldani, hogy az emberiség otthon érezze magát az egész univerzumban... Lejegyezte: Józsa Ágnes A szerénytelenség minden gyanújának fenyegetettségében azt kell mondanom: Egon Ervin Kisch-kutya hozzám képest. A nagy hírű száguldó riporter személyéről keringenek ugyan mindenféle mendemondák, de bizonyára ő nem készített mint a villám-interjút egy neves humoristával annyi idő alatt, amíg eljutott a riportalannyal — ha nem is a csúcsra, de legalábbis — egy gimnázium portájától a humorász kocsijáig. Tehát uszkve négy és fél perc leforgása alatt, beleértve a poentirista gépjárművének időközbeni műszaki ellenőrzését és rövid indítózását is. Szerénytelen személyemnek tehát a mint a villám-interjút sikerült felfedeznem, igaz segített ebben Ihos József is, akinek ugyancsak sietős volt a dolga. — Hová ez a nagy rohanás? — tettem keresztbe a kérdést, miközben egyenletesen gyorsasággal helyeztem egyik lábamat a másik után. — Megyek föl a televízióba, mert a szilveszteri műsor most készült a kettesen, amely egy reggeltől egészen hajnalig tartó nagy összeállítás lesz. Ennek vagyok egyik szereplője meg készítője. Ez struktúrájában annyiban érdekesebb a korábbi évek gyakorlatához képest, hogy az idén nem a szokásos, fikuszok mögül ugráló színészek lesznek a tévében, hanem azokat a fiatalokat mozgósítottuk, akik új arcok a kabaréban. Bízunk benne, hogy ebből egy jó kis műsor jön össze — mondta, majd odaérvén a dízel Fiathoz legörnyedve babrált valamit a kerekeknél. — Képzeljük el azt a pillanatot, hogy szilveszterkor az óra elütötte a tizenkettőt. Milyen érzésekkel és gondolatokkal szokta ezt megélni? — görnyedek magam is, noha nem tudom: mit is kéne nézni? — Nem akarok most itt po- énkodni, mert valahol mindenki ezt várja tőlem; azt fogom csinálni, amit eddig csináltam. — Ekkorra Ihos már a motort is beindította, így ettől kezdve lelki füleikkel hallhatják, hogy megemelkedik a Egy ráérösebb nyári ejtőzés közben (Fotó: Kovács Tibor) hangerőnk és -fekvésünk. — Maksa Zolival együtt szeretnék megvalósítani februárban egy új show-műsort, ezt szintén a kettes csatorna adja majd le. Kaptunk egy labdát, engem most csak az érdekel, hogy jól megcsináljuk. — Milyenek vagyunk mi, magyarok a Kandi Kamerán keresztül? — Sokkal segítőkészebbek, mint a magyar emberről hinné az ember, sokkal jobban odafigyelünk egymásra. Úgy vettem észre, hogy az átlagember bármerre jár az utcán, segít, igenis figyel a másikra. Néha ez talán amiatt nincs így, mert bizonyos dolgokkal szemben a kialakult társadalmi megítélési formák olyan konzekvenciákat hoznak, hogy „inkább nem foglalkozok vele, nehogy tanúskodnom kelljen”. Ha nem lenne ilyen bürokratikus a rendszer, amelyben élünk, akkor az emberek móginkább odafigyelnének egymásra. Az egy nonszensz dolog, hogyha én meghúzom valakinek a kocsiját, akkor érdekelt vagyok abban, hogy ne hagyjam ott betétlapomat. Olyan érdekeltségi formákat kellene kialakítani, ahol az emberek még jobban segítenek egymásnak. — Játszunk a gondolattal: felkérik jövőre, hogy vállaljon valami politikai funkciót. Mit lépne erre a — manapság amúgy is divatos — felkérésre? — Semmiképpen sem vállalnék fel ilyet, de erről jut eszembe, hogy nemrég mondta nekem valaki: „írod ezt az Uborkát, csináld azt, hogy a képviselők parlamenti szövegeit is beleírod. Hátha vidámabb lesz!” Megjegyzem: az ötlet nem rossz. Csak egy kicsit vulgáris. Balassa Tamás BARCSI BESZÉLGETÉS A költészet: belső kényszer Egy mezőgazdasági gépszerelőből, hogyan lesz költő és miért éppen a Dráva Múzeumban találok rá? Kezdjük a bemutatkozással! Nagy Ferenc 1967 tavaszán látta meg a napvilágot Kaposváron és 1974 óta él Barcson. Az általános iskola után képzőművészeti tanulmányokra vágyott, de leromlott a tanulmányi eredménye, s ezért szakmunkásképzőbe javasolták. Az első félévben átkerülhetett volna a „dekoratőri” iskolába, de maradt mezőgazdasági gépszerelőnek. — Itt kezdtem el írogatni, de azokat még eldobáltam — mondja most. — A próféta-költőket szeretem: József Attilát, Ady Endrét, Faludi Györgyöt. Az ipari iskola után három hétig kórházban volt, egy évig táppénzen, aztán leszázalékolták. Azóta csak a versírással foglalkozik. — MjJ jelent az ön számára a költészet? — Kóros lelki állapotot, saNAGY FERENC Küszöbön Huszonkét éve vagyok a világon s mikortól eszméltem, szólnék veled, Uram, félfamentes arcom az írógépbe fűztem s felróttam rá általam átkozott sorsomat. Én Téged, minden plasztikus betűmben hittem, hogy híven, hűn formáztalak. Huszonkét éve vagyok a világon s most szörnyű kisistenek vertek bennem tanyát. Magukhoz húztak, mindent megígértek s én elhagytam Szerelmem, elhagytam Anyám. S ez álmodott oltalom ím, tébolyba ébredt s megállított bennem egy galaktikát. Huszonkét éve vagyok a világon. A vörös homok-csillag, a Mars, hát leigázott. Köröttem káosz, bennem téboly kereng, mondd: gyújtsak magamban világot! Tedd élessé szablyám, fegyverem, míg e homályból magamat kivágom. Huszonkét éve vagyok a világon. Már tudom hol vagy Uram bennem s körülöttem. Nyiss be hozzám — szólnék —, de tudom, hiába; Te nem mutatkozol, hogyha én kereslek. S a sok kisisten, most kísért konkurálva s én állok, feléd ragyogva, tőlük remegve. Huszonkét éve vagyok a világon. Köröttem lappang, dereng az őrület. Agyamban gyilkos bűneim cikáznak s bólogatnak rá a kisistenek. Szerelmem’ hívnám, de tudom, nincs bocsánat, s hosszú az út, míg Hozzád megérkezem. A vers és a szerző illusztrációja a Dudás a pokolban cimü kötetből való. játos önkifejezési módszert és egyfajta belső kényszert. Eddig két verskötete jelent meg: az első 1989-ben Tiszta lappal címen, a második 1991-ben Dudás a pokolban címmel. Alkotások című versének vallomása „Az alkotás gyönyörűsége nem gyönyörűség alkotása. Gyönyörűt csak a Teremtő alkotott egyszer, de aztán, bizonyára nagyon megbánta, hogy abba az embert is belekalkulálta". — Hívő ember vagyok. Felekezeti hovatartozástól függetlenül. Tavasszal Papp Laurával szeretnének egy közös kötetet megjelentetni 7x7 hajónk címen. Alcíme a következő lesz: A cseresznye-virág árus nagyasszony látogatása. — Mi lenne a legszebb ajándék? — kérdeztem. Felcsillanó szemmel azt felelte: — Egy író számára ez csak objektív lehet. Az lenne a legszebb, ha ez a nagyvilági káosz rendeződne. Vágyom, hogy még sokáig legyen „második otthonom" a Dráva Múzeum. Gamos Adrienn
