Somogyi Hírlap, 1993. január (4. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-02 / 1. szám
8 SOMOGY HÍRLAP — KULTÚRA 1993. január 2., szombat Őrtorony? Piactér? Pusztaság? Beszélgetés Pomogáts Bélával szellemi életünkről Pomogáts Béla a keszthelyi Helikonon (Fotó: Horányi Barna) Pomogáts Béla irodalomtörténész (1934) az MTA Irodalomtudományi Intézetének igazgatóhelyettese. 1968 óta közel húsz könyve jelent meg: tudományos monográfiák, nélkülözhetetlen összefoglaló müvek, esszék és műelemzések. Kutatási területe a huszadik századi magyar irodalom, s kezdettől a nyitottság jellemző rá: nem egyetlen irányzat híve, hanem minden értéké. Ez vezette el már a pálya elején az erdélyi magyar irodalomhoz, majd általában a határon túli irodalmakhoz, különös figyelemmel a nyugati diaszpórában élőkre. Sokat utazik, tudományos konferenciákon, irodalmi rendezvényeken vesz részt. Legutóbb a Magyar írószövetség elnökéségnek tagjává választották. — Mind történészi kutatásai, mind jelenbeli tapasztalatai szellemi életünkkel kapcsolatosak, amelynek állapotáról igencsak megoszlanak a vélemények. Egyáltalán mikor beszélhetünk egészséges szellemi életről? — A szellemi élet egészséges működésének véleményem szerint két feltétele van. Az egyik abban áll, hogy minden értéket hordozó vagy értéket teremtő irányzat szabadon nyilvánuljon meg, kötetlenül legyen jelen a szellemi életben, a másik pedig abban, hogy valamiféle erkölcsi és lelki szolidaritás kösse össze a szellemi élet résztvevőit. Ez a szolidaritás nem járhat együtt a szükséges viták és a bírálat mellőzésével, ellenkezőleg: a társadalomban felgyűlt kérdések megvitatásának következetességére volna szükség, azonban ezek a viták nem történhetnek egymással ellenséges pozíciókból, a nézetek kölcsönös megértésének készségére és megbecsülésének hajlandóságára volna szükség. A magyar szellemi élet egysége természetesen nem ideológiai-politikai egységet jelent, hanem azt az öntudatot, amelyek a közös felelősség alapoz meg, hiszen bármilyen módon látjuk is az előttünk álló feladatokat, azt mindannyiunknak fel kell ismerni, hogy a magyarság és a magyar kultúra sorsáért egyetemlegesen felelősek vagyunk, és ennek a felelősségnek szakmai és szellemi szolidaritással kell együttjárnia. — A magyar művelődés történetében volt-e ilyen egészséges állapot? — Vannak előttünk biztató történelmi példák, gondolok a reformkori Magyarország pezsgő szellemi életére, a Nyugat körül kialakuló irodalmi tábor belső vitákban is érvényesülő szolidaritásra, vagy akár az 1945-öt követő néhány esztendő ugyancsak mozgalmas irodalmi életére, amely olykor igen éles vitákkal járt együtt, azonban az irodalmi élet vezető szereplői képesek voltak arra, hogy felismerjék a nemzeti kultúra sorsának alakulásáért viselendő közös felelősségüket — és ennek a jegyében cselekedtek. Ugyanakkor ismerünk a múltban nagyon szerencsétlen példákat is, például a harmincas években kibontakozó népi-urbánus vitát, amely minden ésszerű érv ellenére állította egyamás- sal szembe az irodalmi élet szereplőit. Sajnos, a jelenben mintha a szerencsétlen korszakoknak a példáját követnénk. — S mi lehet ennek a magyarázata? — Nagyon sok tényező vezetett ide. A magyar irodalomban évtizedek óta kibeszélet- len és megvitatatlan polémiák gyűltek össze, amelyeket a korábbi korszak kulturális politikája pusztán elfedett, de nem kívánt megoldani, és amelyek természetesen a szabadság keretei között eruptív módon törnek felszínre. Talán még lényegesebb körülmény az, hogy a politikai életben kialakult pártküzdelmek, pártviszályok és pártszenvedélyek megjelentek a kulturális életben is, és kétségtelenül léteznek olyan erők, amelyeknek érdeke, hogy a kultúra maga is a pártküzdelmek terepe legyen. Miközben ezek az erők nem ismerik fel azt, hogy a magyar szellemi élet ilyen módon a pártküzdelmek áldozatává válik. Tehát egy alkalmi, időszakos és csoportérdeknek rendelik alá a nemzeti kultúra egyetemesebb érdekeit. Mindez megfigyelhető az írószövetség legutóbbi közgyűlése körül felburjánzó vitákban is. Megfigyeléseim szerint részben a politikai elit, részben a sajtó úgy viselkedett, mintha az írószövetség felbomlásának és megszűnésének szurkolna. Mintha arra törekedne, hogy a magyar életnek ez az összefogó intézménye — azaz az, amit az írószövetség jelent —, a jövőben képtelen legyen ellátni feladatait. — Mit jelent e nézetkörre válaszolni? Az írószövetség miért nékülözhetetlen? — Minden intézmény szerepét és feladatát nagyrészt magának az intézmények a története határozza meg. Az író- szövetség hosszú törénete során mindig a magyar kultúra, a magyar szellem önvédelmének az intézménye volt. Nemcsak az 1956-os forradalom idején, hanem a nyolcvanas években is, midőn virtuális parlamentként működve meg tudta szólaltatni az ellenzék legkülönbözőbb véleményeit. Az írószövetség ezáltal olyan tekintélyt,, de szívesebben mondanám így: respektust vívott ki, amelyre ma is igen nagy szükség lenne, méghozzá egy olyan világban, amelyben igen kevés társadalmilag tekintélyes intézmény működik és az új demokrácia legfontosabb intézményei is sokat veszítettek tekintélyükből. Szükség van olyan, a politika felett álló intézményekre, amelyek képesek összefogni a pártpolitika küzdelmei következtében szétesett magyar értelmiséget, létre tudják hozni az értelmiségi szolidaritás csíráit, és meg tudják teremteni azt a fórumot, amelyen a különböző értelmiségi párbeszéd és szolidaritás jótékony hatással lehet a nemzeti szolidaritás újjáépülésére, újjászerveződésére is. Az író- szövetség éppen egyike lehet ezeknek az intézményeknek. Ha feladatai természetesen sokat változtak is a letűnt korszak óta, a legkevésbé sem mondhatjuk azt, hogy eljárt fölötte a történelmi idő. — Közismert a tudományos műhelyek, az akadémiai intézetek ínséges helyzete. Milyen ennek hatása a szellemi életre, s áthidalható-e valamiként ez a már sokadik alkalommal ránk nehezedő „hét szűk esztendő”? — Az írószövetség mellett a, * magyar szellemi és nemzeti élet konszolidálásában kellene szerepet betöltenie a Magyar Tudományos Akadémiának is. Az Akadémia azonban ugyanolyan mostoha helyzettel küzd, mint az irodalom: veszélyeztetettek kutatóintézetei, veszélybe kerültek az alapkutatások, és különösen fájdalmas módon az úgynevezett nemzeti tudományok, mint amilyen a magyar nyelvészet, történettudomány, irodalomtörténetírás és néprajz. Mindez nemcsak az általános költségvetési gondok következménye, hanem bizonyos politikai bizalmatlanságé is, amely az Akadémia és intézményrendszere ellen irányul. Ezt a helyzetet is minél előbb rendezni kell, ugyanis a nemzeti tudományosság műhelyeinek normális és eredményes működése nélkül nem lehet szó sem gazdasági és társadalmi átalakulásról, sem kulturális és nemzeti újjászületésről. Vasy Géza PSOTA Aki végigolvassa Psota Irén életéről néhány évvel ezelőtt megjelent kötetet, jó néhány meglepő, élettörténeti-jellem- beli momentumot fedezhet föl benne, még ha a színpadról bármily jól ismeri is őt. Feltárulnak a gyerekkor, a családi környezet, a privát, és a rivalda előtti élet titkai. De az ő esetében különös értelmet nyer a privát jelző. Psota lénye bonyolult műszer: ha úgy érzi is olykor, hogy belehal az örömbe, csalódásba — miután túlélte, átömleszti színi énjébe, amint a pelikánanya táplálja gyermekeit saját vérével. Persze, így van ez minden jó színésszel. Csakhogy Psota számára a fő, mindig és mindenenátgázolva: a színpad. így látom Psotát, korábbi impresszióm sorából kiindulva, önéletrajzi naplója ismeretében, s a Roncsderby megírása folyamán megta- pasztalva-megszenvedve sajátos mivoltát. Közismert, hogy Psotát vagy imádják, vagy gyűlölik. Ő már ilyen, semmi köze a langyos középszerhez, a kellemes átmenetekhez, a fi- nom(kodó) társalgási darabokhoz. Féktelen, szélsőséges, kíméletlen; elsősorban önmagával szemben. „Nagyon sok szerepben gyilkoltam és haltam meg. Sosem irtóztam a kopor- sóba-fekvéstől sem — nem is egyszer fordult elő. De hát az élet ilyen: élet és halál ötvözete... Az utolsó filmemben rángattam a koporsót... A Várszínházban, a Margarita asz- szonynál, amikor a nő szívrohamot kap, hajszál választott el a haláltól... Persze, ha a színész nem hal bele a szerepbe, amelybe bele kell halnia, az nem az igazi... De amelyekbe szépen halok bele, azok után éhes sem vagyok, nem működnek az érzékszerveim, másnap sem vagyok az élők sorában...” — szól a napló. A Várszínház-beli Sarah, avagy a languszta sikolya című darabban Sarah Bernhardt alakította. Színésznőt megjeleníteni kacifántos feladat, még ha Bernhardt Pso- tához hasonló, zabolátlan, mohó, szerepre-tapsra éhes, örökké kielégületlen őrült volt is, aki élve próbálgatta a jóelő- remegcsináltatott koporsóját. Psota eggyé vált Sarah-val. Igenám, de ugyanitt ugyanoly mértékben és vehemenciával azonosult Margarita asszonynyal, a szürke, kiállhatatlan, nyomorultlelkű tanerővel, aki két felvonást gyötrődik végig az iskolatábla előtt, szi- gorú-lompos, fád-szürke ruhában, a látványos elemek teljes híjával; ezzel is lebilincselve a nézőket. Huszti Péter mondja róla: „Az emberek tudatában Psota szélsőségei élnek; a kócos bohócpofa, akinek nincsenek műfaji határai. Behnem úgy jelenik meg, hogy bármit csinál, uralja a terepet. A Peer Gyntben találkoztunk partnerként először. Semmiben sem hasonlított a róla kialakult képhez, a lehengerlő, az alázat szépségével találkoztam." Elképesztő sajátosságaihoz tartozik, hogy azonos átéléssel veti bele magát Gertrudis, Yerma, Kurázsi mama, Szent Johanna szerepébe vagy éppen egy butuska slágernótába; hogy kéjesen lubickol púpos öreglány, szenve- dély-tépázta varázsos démon, gonosz vénasszony bőrében. Negyedik éve ugrálja, sánti- kálja, szenvedi, lelkendezi végig a Madách Kamara színházban a Roncsderby című geronto-show-t mint öregedő, magányos egyedül maradt nő, aki — ha férfi bukkan fel a láthatáron — egy perc alatt húsz évet fiatalodik. Fizikailag is kivételes teljesítmény, több mint kétórányi színi-magány! Meg is kapta érte az idei Erzsé- bet-díjat — a Jászai-, a Kos- suth-díj, az érdemes, a kiváló művész cím után. Negyven esztendeje végezte a Színiakadémiát, s nyomban szerződtette a Madách Színház. Évtizedes tagság után a Népszínháznál és a Nemzetinél, két éve visszatért a Madáchhoz, újabb sikereket aratva. Péreli Gabriella Heinrich Böll évtizedei A modern német irodalom hosszú időn át, nemzedékeken keresztül, elsősorban Thomas Mannt jelentette. S bár neki is sok és méltó társa volt, hiszen a németség lelkiismeretét bizonyította, — hogy nem a népek a gonosztevők, hanem egyes, hatalomra kerülő csoportok azok; s hogy az emberben kiülhetetlenül benne kell lennie a humanizmusnak. Thomas Mann utolsó, időskori műveit írta, amikor 1947-ben megjelentek Heinrich Böll első elbeszélései. Az 1917 decemberében Kölnben született író ifjúkorának meghatározó élménye a második világháború, amelynek előbb munkaszolgálatosként, majd katonaként, végül hadifogolyként résztvevője volt. A hitlerizmus eszméitől magát már kamaszként is távol tartotta, semmilyen szervezetben nem lépett be, de arra nem volt módja, hogy híres értelmiségiek módján emigráljon, így névtelen katonaként bele kellett merülnie abba a bűnbe, amelynek nemcsak lelkes művelői, megtévesztett hívei voltak, hanem hozzá hasonlóan kényszerből szolgáló s így ugyancsak áldozattá váló formálói is. A személyes élmény és a németség egyetemessé váló, félelmetes szégyene határozta meg e nép 1945 utáni irodalmát, s ezen belül is reprezentatív módon Böll munkásságát, amely a Gruppe 47 elnevezésű csoport révén is mind ismertebbé vált. A „rom-irodalom” elnevezéssel is illetett háború utáni korszak körülbelül 1960-ig tartott. A „gazdasági csoda" kibontakozása kiemelte e népet a bűntudatból, talán túlságosan is. A témaválasztás szintjén Heinrich Böll is felhagyott a közelmúlt középpontba állításával, s figyelmét a hatvanas-hetvenes évek jelenére összpontosította, de mint író pontosan tudta, hogy e jelen a múlt által is meghatározott. Amíg egy egész nemzet tartott elkerülhetetlen lelkiismeret- vizsgálatot, addig természetes volt ez az önkritikus írói magatartás. Amikor azonban a társadalom — egyébként szükségszerűen — túllépett a múlt boncolgatásán, már soknak tartotta a folyamatos nemzeti önkritikát, amely bizonyos értelemben összekötötte a jelen bírálatát a múltéval is. A kép, amelyet Böll felmutatott nemzetének, nem volt éppen hízelgő rájuk sem, a jóléti társadalmakra, a polgári társadalmakra nézve sem. Böll a szó huszadik századi értelmében kritikai realista író volt, s ez írói szerepfelfogására, poétikai-nyelvi eszközeire egyaránt vonatkozik. Úgy vélte: „az olvasás töprengővé tesz, szabaddá és lázadóvá tehet, mihelyt valaki túljutott az erkölcsi épületesség sablonjain." Számára ebből az következett többszörösen is, hogy az irodalomnak — s kiemelten a regénynek — feladatköre van. Ezt példázzák olyan művei, mint az Ádám, hol voltál?, a Billiárd fél tízkor, az Egy bohóc nézetei, a Csoportkép hölggyel és a többiek. Műveinek nagy volt a nemzetközi olvasottsága, a legismertebb kortárs német írónak számított nálunk is, és nemcsak elsőként említett regényének magyarországi helyszínei miatt. Méltán kapta meg 1972-ben a Nobel-díjat, Ennek átvételekor többek között azt mondtta: ....megkockáztato m pirulás nélkül a szót: a megtestesült szépség éppúgy képes a felszabadításra, mint a közölt gondolat, felszabadításra önmagában vagy a provokáció révén, amely benne rejlik.” (Vasy)
