Somogyi Hírlap, 1993. január (4. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-30 / 25. szám
6 SOMOGY HÍRLAP — KÖZELKÉPEK 1993. január 30., szombat Aspiráns-szemmel Japán * (Fotó: Király J. Béla) „Ismerj meg mindent, amit csak lehet, s a hasznosíthatót tartsd meg” — ez az egyik fő elve a japán csodaként emlegetett gyakorlatnak. Turistaként talán egyre többen utaznak a felkelő Nap országába, ám kevés embernek van olyan szerencséje, hogy ösztöndíjjal, szakmai tanulmányúton, valóban a „mélységekbe” tekinthessen. Szakály Zoltánra „ramosolygott” a szerencse. A pálya elején Szakály Zoltán 1989-ben végzett a Pannon Agrártudományi Egyetem mosonmagyaróvári karán. Első munkahelye, az egyetem kaposvári karán a Széles Gyula dékán vezette üzemtani és szervezési intézet. Aspirantúrára jelentkezett, elnyerte az Akadémia hároméves ösztöndíját és kutatási helye a kaposvári kar. — A kutatási témája? — A korszerű, piacképes termékek vizsgálata. Az egyetemi kar együttműködik a Magyar Tejgazdasági Kísérleti Kutatóintézet pécsi részlegével, a tejtermékek piacképességét teszteljük, marketing, módszertani kutatásokat végzünk. Ez az ösztöndíj ez év őszéig tart, utána a karon szeretnék tovább dolgozni. — Miként jut el Japánba egy pályakezdő fiatalember? — A JICA, a japán nemzetközi kapcsolatok ügynöksége ösztöndíjjal támogatja a fejlődő országokat. Átmenetileg Kelet-Európára is kiterjesztették ezt a lehetőséget. Negyvenen pályáztunk és tízen utaztunk Japánba hat és fél hétre. — Mi volt végülis a hathetes út fő célja, programja? — A japán élelmiszer-gazdaság áttekintése, a japán piacgazdaság működése. A termelőtől a fogyasztóig minden láncszemet vizsgáltunk. A program Tokióban másfél hetes előkészítő tanfolyammal kezdődött, ahol a részvevők átfogó tájékoztatást kaptak a japán gazdaságról, gazdaságpolitikáról, kultúráról, nyelvről. Aztán Hokkaido szigetére utaztunk. Japánban ezen a szigeten a legfejlettebb a mezőgazdaság. Ennek egyik központja Obihiro város, tulajdonképpen ez volt munkánk központi helye. Délelőtt előadásokat hallgattak, délután farmokra, üzemekbe, élelmiszer-feldolgozóba látogattak el, tanulmányozták az elosztási láncot, információs rendszert. A feszes szakmai program mellett azért jutott két nap Osaká- ban, Kyotóban aturistás nézelődésre, és közben persze arra is, hogy a sok helyről érkezett ösztöndíjasok egymás országát, szokásait, kultúráját is megismerjék. Tojásautomaták az út mellett — Mezőgazdasági termékekből pénzalapon számítva 70 százalékig, kalóriaértékben 48-49-ig önellátó Japán — mondja. — Összefügg ez az étkezési szokásokkal. A rizs, a hal, a zöldség a fő táplálék Ennek 70 százalékát megtermelik, a kalóriadús táplálékból viszont nagyobb arányban behozatalra szorulnak. — Mi az a legfőbb, a magyar átalakuló világunkban is figyelemre méltó tapasztalat, amit magával hozott? — Japánban, az ismert földrajzi adotságok miatt, az ösz- szes terület 14 százaléka művelhető mezőgazdaságilag. Az átlagos farmnagyság 1,4 hektár. A „mezőgazdasági szigeten", Hokkaidón 12,5 hektár, de ezen belül Toka- chibo körzetben 25 hektár. Ami figyelemre méltó: „magányos” farmer nem igen létezik, a szövetkezeti rendszer totális. Ezek a szövetkezetek többcélúak: az értékesítéstől, a felvásárlástól a szaktanács- adáson keresztül, az alapanyag-ellátásig, a hitelnyújtásig, a megtakarítások kezeléséig, a legkülönbözőbb biztosításig, feldolgozásig mindennel foglalkoznak. Úgy gondolom, ez a többcélúság megfontolandó lehet számunkra is! Újabban terjed a direkt értékesítés is, amikor a farmer nem a szövetkezetben, a nagybani piacon adja el termékét, hanem közvetlenül kapcsolódik a vásárlókhoz, a kiskereskedelmi lánchoz. Az utak mentén tojásautomatákat állítanak fel, kisebb piacokat létesítenek. Emellett természetesen a szövetkezeteknek a falukban van saját boltjuk, szupermarket-hálózatot tartanak fenn. Piac és harmónia — Milyenek a japán hétköznapok? — A túlhajszoltság jellemzi. Az emberek 12-13 órát dolgoznak. Egy cégnél akár egész életén át alkalmazzák az embert, bérezésük koruk szerint történik. A legfőbb értékrend a munka. A mai fiatalok körében elindult egyfajta tiltakozás: nem akarnak ennyit dolgozni. A közép- és idősebb korosztályban viszont nő az aggodalom: vége lesz a „ gazdasági csodának”, ha az ifjú nemzedék nem akar az ősök nyomába lépni! — Milyen a japán ember a külföldi szemével? — Rendkívül becsületes, őszinte, tiszeteletettudó, vendégszerető, és tulajdonképpen nyíltszívű, egyszerű. Nem udvariasságból, valóban kiváncsiak voltak például a látottak alapján kialakult véleményünkre. Az egyik igen lényeges tapasztalatom: még a piacgazdaság is olyan rendszerű, hogy harmóniában éljenek az emberek. Talán furcsa — de így van! Bennem felvillan: a „mosoly-ország titka”? Szakály Zoltán aspiráns hangosan mondja: — Japán számomra örök nosztalgia... Vörös Márta Egy kínai szakács Kaposváron (Fotó: Kovács Tibor) A gasztronómiai ismeretekben járatlan úgy véli, a kínai asztalra nem kerül más, mint rizs. Kétségtelen, a rizs nemcsak fő eledelük a keleti népeknek, hanem nélkülözhetetlen alapanyag is. — Mi minden készül belőle? — kérdeztük Yang Zhan Yi kínai szakácstól, aki mesterségbeli tudásával a kaposvári Azzuriának szerzett hírnevet. Az előmelegített rizspá- linka-kóstoló bevezetésül szolgált, a fölsorolás ezután következett. A pálinkán kívül édes só, ecet és bor is készül a rizsből. Shen Yang város arról nevezetes, amiről nálunk Makó: a hagymáról, s arról is, hogy ott állítják elő Kínában a legfinomabb édes sót. A szecsuáni csirke íze igazi meglepetés: édes-erős. A fűszerek, az ízek titka alighanem örökre titok marad. Any- nyit azért sikerült megtudnom, hogy a kínai konyha nem használ cukrot, hogy megédesítse a falatokat. Mitől érzem mégis édes-erősnek a szecsuáni csirkét? Yang Zhan Yi-nek fogalma sincs arról, mire való a cukor, amikor minden élelmiszer-alapanyagban, a húsban, a zöldségekben, a rizsben is megtalálható a cukor-édes íz. Délutánonként néhány óra pihenést enged magának Yang, délben és este nagy a vendégjárás az Azzuriában. Kíváncsiak és törzsvendégek adják egymásnak a kilincset. Yang készségesen beszélt tudományáról, a kínai konyháról, amely meghódította Európát is. A szakácsművészetet volt kitől tanulnia, a pekingi iskolán kívül nagybátyja a példaképe, aki Japánban, Amerikában ta-“* nított kínaiul főzni. A főzőkanálon kívül sok minden iránt érdeklődik Yang. Amerikában operatőrnek szegődött. Ausztráliába, Japánba kirándulóként érkezett. Európai első áldomása Magyarország. Tavaly Siófokon dolgozott, Kaposváron hosszabb időt kíván tölteni. — A kínai konyha őrzi hagyományait. Ám a 30 tartomány ételei eltérőek: a helyi ízek dominálnak. Csak néhány közös vonás található bennük. A négy tájegység határozza meg a kínai konyha jellegzetességét, ezt gazdagítják a tartományi hagyományok. — Kaposváron melyik kínai étel a kedvenc? — A szecsuáni csirke, mellette az ananászos kacsa, a marhasült bambuszrüggyel, a savanyú- és sertéshús a legkelendőbb. Van egy törzsvendégünk, mégpedig asszony, aki mindennap nálunk ebédel. Végigkóstolta az egész étlapot. A kínai konyha ízeit sosem lehet megunni: mindig újnak érezzük. A kínai étkezés bevezetője aperitifként a szaké, a rizspálinka vagy a sör. Ezután következik a főétel, amely mindig hús, különféleképpen elkészítve. Általában többfélét tálalnak belőle és az asztalnál ülők ebből csipegetnek. Az ételsort — otthon ez a „szabály” — a leves zárja. Itt Kaposváron cápauszonyleves, rákleves, savanyúleves szerepel az étlapon. — Világszerte, hódítanak a kínai éttermek. És Kína nem kíváncsi a más népek konyhájára? — Amerikai, japán, francia éttermek nyíltak Kína-szerte, nemrég egy magyar is, de mi igazában a hazai ízeket szeretjük. — Melyik magyar étel a kedvence? Kiderül: nem nagyon kóstolgatta azokat, de hogy ne okozzon nekem csalódást, egyet csak kibökött: a paprikáscsirke ízlik Yangnak. Ha a kínai rizsről szót ejtettünk, nem feledkezhetünk meg a pálcikákról sem, amelyek a kést, a villát pótolják. Ügyes mozgatásával megpróbálkoztam, de ügyetlenebb voltam vele, mint egy kétéves gyerek a kanállal... Kínában már három-négy éves korban illik tudni pálcikával enni. Yang úgy néz a kés-villa-kanálra, mint barbár evőeszközökre. A pálcikák ujjal való mozgatása még az agytevékenységre is kedvező hatással van. Belepirultam nemcsak ügyetlenségembe, hanem tudatlanságomba is. Horányi Barna A Tanár Úr Nemeskürty István új megbízatásairól, dühös harcairól, a televíziózás zsákutcájáról és Herczeg Ferencről Filmtörténész, író — mondja foglalkozásáról lakonikusan a Ki Kicsoda. S bár életrajzi adataiból kiderül, hogy sokféle rangos posztot töltött be, évtizedek óta egyetlen állandó titulusa van: tanár úr. Nemcsak azért, mert hosz- szú időn át oktatott, hanem mert bármilyen tisztet viselt, Nemeskürty István mindig, mindenütt hű maradt pedagógusi mivoltához. — Hogyan indult az év, tanár úr? — Annak tudatával, hogy az én generációm rosszkor született. 1925-ös „évjáratú” vagyok, így már felnőttként éltem át 45-öt, 48-at, 56-ot és... de nem folytatom. Fárasztó. Főleg, mert úgy tetszik, mintha az ország a tétova zavar állapotában lenne: nem tudja, mit kell tennie. Tanúi vagyunk a politikainak álcázott naponkénti csatározásoknak. De hát tudom — ez az élet. — Hogyan telnek a napjai? — Korán kelek, dolgozom, írogatok. Hogy mit, azt sohasem árulom el — talán babonából. Vannak azután társadalmi megbízatásaim. Meglepetésemre titkos szavazással megválasztottak a Magyar Könyvalapítvány elnökének, ez szép feladat, de sok gonddal is jár. Mert az alapítvány évi százegynéhány milliójából azokat a kiadásra érdemes, megjelenésre váró műveket támogatjuk, amelyek valamilyen oknál fogva nem számíthatnak széles körű közönség- sikerre. A múlt év közepén a miniszterelnök úr kinevezett a Magyar Ösztöndíjbizottság elnökévé, s ez szintén érdekes, felelős munka. Talán kevesen tudják: jelenleg nincs magyar állami ösztöndíj. Hogy úgy mondjam, dacos és dühös feladatomnak tekintem, hogy legyen. Szép, szép, hogy van bizottság — elnökkel, tiszteletre méltó tudós tagokkal, de ha találkozhatnék a pénzügy- miniszterrel, feltétlenül megpróbálnám rávenni, hogy segítsen változtatni ezen a helyzeten. Mindemellett művelődéstörténetet tanítok a Színház- és Filmművészeti Főiskolán — így esténként már nem dolgozom, csak olvasgatok... — Televíziót nem néz? — Most, hogy sok külföldi csatornát be lehet hozni, döbbenten látom: nemcsak nálunk, hanem az egész világon zsákutcában van a televíziózás. Úgy is mondhatnám, hogy egy nagy szemétégető az egész tévé, vagyis pocsék... Szilveszterkor afféle statisztikai kíváncsisággal végigpásztáztam az összes állomást, s meghökkenve láttam: legjobb a magyar tévé műsora, pedig az sem volt éppen a csúcs... Kulturális szempontból rémületesen elszürkült a világ, s ennek oka, részese a tévé is. — Színházba eljár? — Ritkán, mert másféle előadásokat szeretek, mint a mostaniak. Hadd mondjam el: a magyar drámatörténet tele van zseniális darabokkal. Tavaly mindent megpróbáltam, hogy pl. Hunyadi Sándornak — aki 1942-ben halt meg — az évforduló kapcsán legalább egyik darabját előadják. Nem sikerült. Talán azért, mert a rendező nem tudná „önmagát megvalósítani”. De mondok más nevet, évtizedekig nem lehetett emlegetni: Herczeg Ferenc. Vegyük tudomásul, hogy jó író, magyar klasszikus! Állítom, hogy ha előadnák, teszem azt a Bizáncot, amelynek máig érvényes tanulságai vannak, nagy siker lenne! — Van valami különleges hobbija? — Nincs, de — volt. Whisky- és konyakcímkék gyűjtése. A háború után ugyanis nem volt más megélhetési lehetőségem, egy konzervgyárban éjjeli munkás voltam, szeszfőzésből pedig szabályos mesteri oklevelet szereztem. Bölcsész vagyok, de mindig nagyon érdekelt a gyümölcsből párolt szesz csodája. Szerintem ezen a téren három nagy teljesítménye van a világnak: a magyar gyümölcspálinka, a skót whisky és a francia konyak. Nos, ezért gyűjtögettem a címkéket, de abbahagytam. A gyűjtemény megvan; lehet, hogy egyszer nagyobb értéke lesz, mint a könyveimnek...?! László Zsuzsa
