Somogyi Hírlap, 1993. január (4. évfolyam, 1-25. szám)

1993-01-16 / 13. szám

1993. január 16., szombat SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 9 A SOMOGYI HÍRLAP JELENTI 1992-RÖL Kiállítás a megyeházán Meghívást kaptam egy sajtófotó kiállításra. A meghívó aláírója általam nagyra becsült személyiség, kötelezőnek tartottam eleget tenni az invitálásának. Magától a kiállí­tástól semmit sem vártam. Azt gondoltam, ez is rendez­vény a rendezvényért, szokásos protokoll unalom. Ha már odamentem, megnéztem a kiállítást. Hosszú külföldi tartózkodásom miatt nem ismertem az alkotókat. Hallottam velük kapcsolatban némi harangozást, de hát kicsi országunkban túlságosan sokat is szólnak a haran­gok, nem minden esetben okkal. Ezért nehéz már meg­érezni mikor szól szívhez a bim-bam. Nos, ez a bim-bam igazi! Remek, vérbeli riportképeket láttam. A kiállításnak egyetlen hibáját mérhettem csak; kicsi az anyag. Effajta fotókat elnézegettem volna többet is. Számszerűen kevés a kép, de gazdag tartalomban. Újra és újra átnéztem az anyagot, és minden alkalommal mást és egyre többet kaptam. Ezek a fotók nem törekszenek semmilyen divatos mellbevágós modernségre. Alkotóik egyszerűen csak szeretik az embereket, és ebből a hozzáállásból mutat­nak tömörített tükörképet rólunk s mert a szándékuk, hozzáállásukkal magától értetődően humanista, a művek szinte eszköztelenül nyújtják azt az egyértelmű harmó­niát, tisztán érthető, a lélekhez szóló érintést, ami a mű­vészet célja és sajátja. Épp attól, hogy nincs ilyen erőlte­tett szándék, nagyon mai és modern is a képek megjele­nése. Modern és nem modernkedő! Az alkotók hozzáál- ása nem az üres rutin, hanem az emberszeretet irányí­totta a kamerát. A belső harmónia, a fotók felületi megje­lenésében is igényes, jól komponált, izgalmas formai megoldásokat eredményezett. Jó kiállítást láthattam, kö­szönöm. Kívánom, sokan láthassák és sokan kapjanak jó érzéseket ettől a jó és hasznos rendezvénytől. A négy fotóművész: Csobod Péter, Gyertyás László, Király J. Béla, Kovács Tibor. Gratulálok! Szász Endre Reneszánsz Kibédinél ? Telefonon hívom Ervint, aki rendszerint hallgatag, befelé­forduló ember. Kicsit a bará­tomnak érzem. — Mit csinálsz mostaná­ban?— teszem fel óvatosan a kérdést. — Nyáron az itáliai Udine melletti Cividale városkában szerepeltem a nemzetközi Kaffka-fesztiválón, amit Georg Tábori (Tábori György) rende­zett. Angliá, Monaco, Cseh­szlovákia, Szlovénia stb. mel­lett Magyarország is képvisel­tette magát. A Radnóti Szín­ház a Kriptaőr című darabot játszotta két alkalommal, ma­gyar nyelven. Taub György rendező és Bálint András szí­nész-igazgató az intrikus ud­varmester szerep kapcsán gondoltak rám, és nem csa­lódtak. Siker lett. — Intrikus? A közönség kö­rében mint komikus lettél nép­szerű! — Ennek nagyon örülök, de színész vagyok. Azt hiszem, a közönség még nagyon sok ol­dalamat nem ismeri. — Hol játszol most? — Leszerződtem a Fővárosi Operetthez mint vendég. A Marica grófnőt játsszuk, amellyel Rökk Marika bejárta már a világot. Marika biológiai csoda: 79 évesen úgy dobálja a lábait, mint a rendező, Né­meth Sándor. A darabot át­dolgozták a művésznő szá­mára, így az ón szerepem is hálás figura lett: Marika tit­kára, bizalmasa, volt szeretője és minden titkok tudója. — És a Vidám Színpad? — Ott is lesz egy bemutató; a címét ne kérdezd. A premi­ert én csinálom, de „lekettőz­tek”, hogy egyeztetni tudjanak az Operett Színházzal. Ilyen az élet. Tavaly pihentettek, az idén divatba jöttem. Ez a sze­rep is kitűnő, olyan tejfelt ka­nalazó figura: „ziccer szerep”. — Két könyved is megjelent már: a Kibédi-variációk és a Beszélgetések a papagájjal. — Három. Ruttka Feri fes­tőművész barátommal csinál­tunk egy közös könyvet. Szép színes kiadás. 30 tábla van benne. Mindegyikhez írtam egy négy-öt soros verset. A következő könyv pedig a Szép Istennőhöz szól! — A Schubert-dalra gon­dolsz? — Igen. Az eredeti címe: An die Musik (A muzsikához). — Akkor biztos szó lesz benne kapcsolatodról a zené­hez, hiszen pályádat zene- akadémistaként kezdted. — Valóban. Azóta is imá­dom a zenét. És sok zenei hí­rességgel találkoztam (Klem­perer, Pavarotti, GigH, Fleta), róluk személyes élményeim vannak. Közben pedig elem­zem az általam kedvelt zené­ket minden műfajban, legyen az akár cigányzene. — Ervin, te most a rene­szánszodat éled. Ez csodála­tos! — Az utolsókat rúgom. Fo­galmazzunk pontosan, és le­gyünk reálisak. — Mi van közismert mini növény- és állatkerteddel? — Már csak az erkélyen van meg az üvegház. Redukálni kellett. Van egy yorkshire ter­rier kutyám, amely akkorákat ugrál — röpköd — a levegő­ben, hogy Sárkánynak nevez­tem el. Megvan Jákó papagá­jom. 80 szót beszél, megté­vesztésig utánozza a ronda embereket. Egy kanárim van még, és néhány növényritka­ság. A sok munka mellett töb­bet nem tudok vállalni. Ta­vasszal összeállítok egy könyvet, szintén Ruttkai fes­tőművésszel, az állatokról. — Akkor ez lesz az ötödik könyved... — írok még az Esti Hírlap­nak és a Ludasnak is Kibédi állatságai címmel. — Hacsek és Sajó ól még ennyi munka mellett? — Természetesen. Holnap megyünk Keleti Palival Pilisre, Ruttkai kiállítására: Verni- százs a’la Hacsek-Sajó. Igaz, hogy Kibédi most re­neszánszát éli, mégis feltűnt, hogy egy szó panaszt sem hallottam tőle! Szegedi Molnár Géza KRÚDY GYULA Józsefvárosi emlék A modern magyar próza egyik legnagyobb mes­tere. Novelláiban fontos szerep jut a hangulati ele­meknek, az álomszerűség és a képzettársítás sza­bad csapongása jellemzi számos alkotását. Nem mindennapi életviteléről, hajnalig tartó mulatozá­sairól, kivételes erejéről már életében legendák ke­ringtek. Szállodákban, olykor nyilvános-házakban lakott, lóversenyezett, kártyázott, lumpolt, huszár­tiszteket hajigáit ki a kávéházból. Kivételes mun­kabírással egyszerre 10-15 lapnak is dolgozott. Kri­tikusai szerint élete épp oly rejtélyes, mint írói munkássága, művészete. A Józsefvárosban teleped­tek meg Csiribiriék, midőn fa­luról Pestre költöztek, és a már halkan hervatag kisasz- szonyok odahaza mezítláb jár­tak, egy kakast neveltek, amely éjszaka kukorékolt, és friss sarjúval, mezei növé­nyekkel töltötték meg az ágyakat, amikor nyár volt. Holdas éjszakákon az elha­gyott, élettől ellódult utcács­kában megjelentek a gavallé­rok, és halkan kopogtattak a zsalugáteren. Irmának há­romszor, Jankának kétszer kellett kocogni. De volt olyan öreg barát is, aki Csiribiri úrral akart szót váltani, egy pohár bort elfogyasztani, egy nótát eldalolni. Ilyenkor többször kellett zörgetni, és hangosan mondani a császárszakállas, éjjel-nappal kipödrött bajuszú Csiribiri úr nevét. Ha jól em­lékszem, Miskának hívták a szent öreget, őszes haja félre­csúszott kopasz homlokáról, és hálóköntösben, papucsban néha a kocsmába is elment éj­félkor hazulról, ha jóbarátok gyülekeztek a Gondüzőben. Valamely virágneve volt az utcának, talán éppen Jázmin utca volt. A földszintes sárga ház éjféltájban megnépesült a józsefvárosi gavalléroktól. Irma vagy Janka — mert na­posak voltak — hálókabátban az ablakba könyököltek, félre­tolták a virágcserepeket, és néha virradatig is eltréfálgat- tak régi és új ismerőseikkel. Szemérmes beszédű, szerény és tiszta gondolaté fiatalem­berek jártak a ház elé. Öten-hatan jöttek a kávéház­ból vagy a korcsmából, és boldogok voltak, hogy az elő­kelő Csiribiri-kisasszonyok szóba állottak velük. Városi hivatalnok, jogász, medikus, egy-két hadnagy és egy fél­eszű költő volt a rendes kom­pánia. Valamennyien a kör­nyéken laktak kis hónapos­szobákban, cigaretta dolgá­ban szerényen állottak, pén­zük csak elsején volt, a dé­moni szerelemről csupán Sa- tanelló elbeszéléseiből tudtak, a színházban a karzatot láto­gatták. Csiribiri urat módfelett tisztelték mint egykori vidéki földbirtokost. Többnyire vadá­szatokról, szüretekről, vidéki bálokról, agarászatról, lóról, gazdálkodásról beszélgettek a hölgyekkel, mint faluhelyen a lugasban. A falnak támasz­kodtak, az akácfának dőltek, vidámak, kedvesek, udvaria­sak voltak. Olykor a kucsóber- től nyertek színes dobozt, fü­gét, cukrot, s felajánlották a hölgyeknek. Egy szőke, Pista nevű medikus elszaladt a he­gedűjéért, és nótákat húzott; máskor halkan, zümmögve énekeltek. Mikor szétoszlot­tak, a Csiribiri-kisasszonyok sóhajtva zárták be az ablakot. Kár, hogy a nyári éjszaka rö­vid volt. Egyszer egy idegen úr, bi­zonyos Prépostvári is a társa­sághoz csatlakozott a Gondü- zönél, midőn a fiúk udvarlásra mentek. Széles vállú, nyúlánk férfiember volt, gazdagnak mondták, mert úgy mosolygott mindig, mint aki tudja a hamis bankó készítésének titkát. A Gondüzőnól mindig ő fize­tett, és a tárcája tele volt szi­varral. Egy részeg fiákerest, az erős Spicert egyszer mel­len ragadott a korcsmában és megrázta, mint Krisztus a var­gát. A fiúk tűzbe mentek volna érte. Prépostvári a harmadik éjszaka állott az akácfa mel­lett, és nem vette le szemét Irmáról. (Szőke, kövérkés, kékszemü, rozmaring-szagú lány volt; a tenyere, mint egy fészek, a mezítlen nyakán amulett és vágyhelye a szók­nak.) Mikor a fiúk szerte ha­zamentek, Prépostvári vissza­tért, és nyugodtan kopogott a zsalugáteren. — Én vagyok. Várt? — kér­dezte rekedtes hangon az ab­laknál leskelődő leánytól. — Vártam. — Azért jöttem vissza, hogy megcsókoljam a kezét. Irma kinyújtotta a kezét. — A lábát, a mezítelent, a gyönyörűt, azt is akarom. Irmának torkán akadt a lé­legzet. A férfi bátorította: — Senki sincs itt. Üres az utca és sötét. Üljön fel az ab­lakra, és nyújtsa ki a lábát. — Nem bánt? — kérdezte Irma. Felkapaszkodott az ablakra, és lenyújtotta mezítelen lábát. Elefántcsontból volt az. A bo­kája, térde asszonyosan telt, mert már harmincadik évéhez közeledett, s lábikrájának olyan vonala volt, mint a diá­kok álmában a démonénak. Prépostvári kezébe vette a gyönyörű lábat. Külön- külön megcsókolgatta az ujjakat, és mindegyikhez volt valami becéző szava. — Nem szeretem a cipőt, szorít és rontja a járásomat — mondta szégyenkezve Irma. — Azért kemény a sarkam. — Majd hozok finom olajat, piperét, és piros papucsot, amilyenben a török nők járnak — felelt Prépostvári. A leány, kacéran vissza­vonta a lábát, miután gyöngé­den rátaposott a férfi homlo­kára; zajtalanul bezárta az ab­lakot. — Isten vele — súgta a zsa­lugáteren át. — El ne áruljon! Prépostvári talán számítás­ból, talán mert egyéb dolga akadt, néhány estén nem mu­tatkozott a mezítelen lábas nők utcájában. A leányok — most már Janka is felizgatva testvére vallomásától, vala­mint az öreg Csiribiri úr szin­tén kíváncsian a hírneves fia­talemberre — hiába várták éj­félenként a megszokott társa­sággal a komor és szótlan Prépostvárit. A sok hiábavaló beszédnek hamar véget vetet­tek, megkérték a medikust, hogy szomorú dolgokat játsz- szon hegedűjén. A szőke fia­talember virradatig vonta rossz vonóját, a fiúk züm­mögve énekeltek; Irma az ér­zelmesebb részeknél a szoba hátterébe húzódott, és köny- nyet törölt ki szeméből. Reg­gel amint felébredt, a tükör elé ült, és néha fél óráig nézte mezítelen lábát. Janka fejcsó­válva járt ki és be a szobába (az öregúr mindig pecsenyét reggelizett, és hozzá sashegyi bort ivott), hangosan csap­kodta az ajtót, de Irma nem tudott megválni a tükörtől. — Előbb-utóbb megbolon­dulsz egy kéjenc férfi pillanat­nyi szeszélyétől — vagdosta a szavakat. — Most is hallom a hangját, mint első áldozásom orgona­hangját. A következő héten Janka volt a soros az éjjeli udvarlá­sok fogadására. Irma meges­kette, hogy nyomban hírül adja neki, amint Prépostvári megjelenik az ablak alatt. Egy-két éjszaka az ágyból fel­kelt, és ellenőrizte testvérét, vajon nem csalja-e meg. De aztán az egész napi munká­ban, főzésben, takarításban, mosásban elfáradt, és kime­rültén aludt, mikor Prépostvári újra megjelent az udvarlók társaságában, és hátát az akácnak vetette. Janka barna volt, mint egy falusi imakönyv, és olyan illata volt, mint a mezőn szárított fe­hérneműnek, amely felszedi a zsályák, füvek leheletét. Haj­szálak voltak a füle mellett, mint Blahánénak, és ugyan­ezért szeretett piros, babos kendőt hordani. A keble úgy ringott, mint szélben az akác fehér fürtje. Kíváncsi, köny- nyes, meghatott szemét Pré­postvárira függesztette, mint egy szegénylegényre. A rabló valóban visszatért hajnal felé, és halkan, titokza­tosan kopogott a zsalun. Janka a szívére szorította a kezét, és felnyitotta halkan az ablakot. — Nem én vagyok az Irma — mondta szemérmesen. — A testvére vagyok. — Éppen úgy szeretem, mint a testvérét — felelt a férfi, és megragadta a lány kezét. Felkúszott az ablakig, két­szer felejthetetlenül szájon- csókolta, majd a lábát kérte, amellyel eljátszadozott, mint a szentsógtartóval a templom­rabló, mielőtt végleg elrbolná. A nedves akácok között halkan fehérlett a harmat, amikor Janka behúzta az ab­lakot. Alvó testvére ágyánál le­térdepelt, és hosszadalma­sam bünbánólag imádkozott. Megigazította a takarót. — Bizonyosan róla álmodik — gondolta magában mély meghatottsággal, és resz­ketve az ágyába bújt. A lábát kidúgta a paplan alól, és mindaddig nézte, amíg imára fordított fejjel, összekul­csolt kézzel elaludt. Aztán so­hasem beszéltek többet Pré­postvári nevű fiatalemberről. Csak az öreg Csiribiri vette fel kifogyhatatlan történetei közé az idegen fiatalember alakját, s róla mindenféléket összeha­zudott a Gondűzönél. Kibédi Ervin portréja (Dolezsál László felvétele — MTI-Press)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents