Somogyi Hírlap, 1992. december (3. évfolyam, 283-307. szám)
1992-12-31 / 307. szám
10 SOMOGYI HÍRLAP ITTHON 1992. december 31., csütörtök rnpi / 1 / / / íavhivasu telefonok Csurgón (Tudósítónktól) Három nyilvános távbeszélő állomást állítottak fel Csurgón. Egyelőre nagyatádi számokkal működik. Oda 5 forintba kerül egy hívás, az ország bármelyik pöhtjára percenként 10 forint a tarifa. Aki az ország más vidékéről érkezett Csurgóra, a telefonhelyzeten mérte fel idáig a gazdasági elmaradottságot. A kézi kapcsolású központ már rég nem tudja teljesíteni a század elején neki szánt feladatát. Előfordult, hogy inkább elutaztak a gazdasági, közéleti emberek Kaposvárra, sőt Budapestre, mintsem hogy hosszú órákig várjanak egy amúgysem biztos kapcsolásra. Csurgó képviselő-testülete tavaly a rangsorolt feladatok közül az első helyre tette a telefonhelyzet javítását. Erre hárommillió forintot el is különített. A Magyar Távközlési Vállalat Pécsi Igazgatóságával folyó tárgyalások váratlan eredményeként, karácsonyi ajándékként állították fel a nyilvános állomásokat. A dél-afrikai gyártmányú, feltörésmentes készülékek ma a legkorszerűbbek, kezelésük egyszerű. Digitális, folyamatos kijelzésűek, mindent kiírnak, a fizetendő összeget, vagy azt, hogy nem kapcsolt a készülék. Az új év küszöbén ismerkednek a csurgóiak az új technikai csodával. Egy fokkal ismét közelebb kerültek a mai világhoz. A jövő pedig már a holnapot ígéri, hiszen a Matáv szerint 1994-ben központcsere lesz a városban. Azt követően az intézményekből, a lakásokból is hívható lesz a nagyvilág. Helyüket keresik Európa nemzetiségei Hazánkban tartózkodott Herbert Schambeck, az osztrák törvényhozás elnöke, aki Szabad György meghívására látogatott Budapestre. Mint a nemzetiségi kérdések elismert szakértőjét kérdeztük: hogyan látják ezt a problémát túl a Lajtán? — A nemzetiségi kérdés Közép-Európa egyik fontos problémája. Mi, osztrákok igyekszünk példát mutatni a dél-tiroli kérdés kezelésével. A nemrégiben született megbékélési nyilatkozatunk megnyugvást hozott e téren, bár a nemzetiségek jogainak gyakorlati garantálása az elmúlt évtizedekben nekünk is egyre több gondot okozott. Pedig mi sem természetesebb annál, hogy a kisebbség jogai az állami jogrend szerves részét képezzék. Tudomásul kell vennünk, hogy itt, Európában mindannyian sorsközösségben élünk. A kisebbségek védelmezése a demokratikus államok közösségében a nemzetközi tekintély előfeltétele! Minden ország annyi megértést és megbecsülést igényelhet a szomszéd országokban élő kisebbségeinek, mint amennyit ő megad a saját hazájában élő kisebbségeknek. Európa nemzetiségei a helyüket keresik a most formálódó új világban. Nagyon fontos, hogy azt a kölcsönös türelem útján, konfliktusok nélkül találják meg. Sajnos, ezt még nagyon sok országban nem tanulták meg. A sors jelölte úton Alexander Hahóthy akkurátus ember. Linczi találkozózásunk után azzal kopogtatott be hozzám, hogy megsértettem: thy nélkül, csak simán írtam le a nevét egy vele készült interjúban. S vétettem egy tárgyi tévedést is: azt írtam egy népbírósági ítélet elől távozott az országból. Kiigazított: a népbíróság ítéletében kiszabott egyévi börtönbütetés letöltése után... Beszélgetni kezdtünk. Először arról, hogy a kisgazda Somogyi Hírlap kiadójaként, újságírójaként milyen volt az élet a háborút követő Kaposváron. Aztán elindultunk a sors jelölte úton. O — 1949 március végén szabadultam Pécsről, egyévi börtönbüntetés után — kezdi a történetet. — A vádiratban — amelyet az itteni kommunista párt megyei titkárának utasítására állítottak össze — olyan dolgokat írtak, hogy honvédgyilkos voltam, a katonákat halálba küldtem... Ha ez valóság lett volna, akkor tényleg megérdemeltem volna tíz évet is. Rám fogták azt is, hogy a katonákat kényszerítettem, hogy a hátukon az ággyal békaügetésben menjenek, teljes fölszereléssel. Ez sem igaz. Egyáltalán nem voltam olyan, hogy a katonákat kényszerítettem vagy kínoztam volna. Én egy esetben voltam nagyon mérges: a bajtársi lopáskor, de nekem, mint zászlósnak nem volt jogom ítéletre. A véleményem szerint ezek, amelyek a vádiratban szerepeltek szervezett dolgok voltak... Akkor én a kisgazda- pártban megalapítottam a köz- és magánalkalmazottak szakosztályát körülbelül 350 taggal. A kisgazdapárt balrato- lódásával kizárták. Akkor szervezték a Sulyok-pártot (Sulyok kivált a kisgazdapártból), és vele tovább dolgoztunk. Én vettem át a somogyi szervezését. Jó kapcsolatom volt az akkori orosz ellenőrző bizottság elnökével, egy alezredessel. A szervezetet pedig gyorsan kiépítettem, és ez nem tetszett az akkori KP-tit- kárnak... Ezután jött a népbírósági följelentés ellenem. Amikor felkerestem, azt ajánlotta nekem, hogy hagyjak fel a politikával, ha nyugodtan akarok élni. Azt, hogy ha nem politizálok, akkor garantálja: a hadseregbe mint századost vesznek át. A javaslatot nem fogadtam el és nem hagytam fel a politikával. Mindenesetre engem nem lehetett már a képviselőjelölt-listára fölvenni, mert népbírósági vizsgálat előtt álltam... Megszületett az ítélet, nem tíz évet kaptam, ahogy „ígérték”, de a bíró kénytelen volt kimondani az egy évet. Amikor a börtönbüntetés lejárt és Pécsről elbo- csájtottak, hazajöttem: 4-5 napig voltam, csak itthon, már bevittek az ÁVO-hoz. Pestről lejött egy ezredes és azt mondta nekem: vannak jó ismerőseim a Kisgazdapártban a Barankovics-pártban is a papok között. Egész biztos, hogy bizalommal vannak irántam és beszélnek. Amit nekem elmondanak azt írjam le és minden csütörtökön este a donneri parkban adjam oda annak, aki hozzám lép. Ha nem csinálom, visszakerülök Pécsre... Igent mondtam, de a gondolatomban tudtam, hogy soha. Mielőtt az első találkozó létrejött volna a Fertő-tónál átmentem Ausztriába. Éppen 1949. április 4-e volt, a felszabadulás ünnepe. Hajnali 4 órakor úsztam át a vízen. A történet első fejezete itt véget ért. © — Amikor az ember egy szál egyedül kerül ki a világba, akkor nagyon nagy az esély arra, hogy elveszik. Hogyan maradt talpon? — Úgy, hogy segítettek. Egy fiatal vámőr buszhoz vitt, leültettek a busz végén, a bőröndöket felrakták előttem. Mindenki tudta, hogy ott vagyok az ellenőrzéskor, de senki sem árulta el. így értem el Bécsbe, az angol zónába. Ott egy páter segített az orosz zónában át az amerikai zónába, s onnan Salzburgba. Ott jelentkeztem a menekültek osztályán. Kanadába szerettem volna kivándorolni, mert egy magyar plébános elintézte, hogy ott kint gazdász- ként — az én tanult'szakmám: mezőgazdász — dolgozhatok. Megküldték a hajójegyet is, de nem mentem. Marasztalt az a tudat, hogy a haza közelében lehetek. Az első időben a kinti emigrációs magyar újságnak voltam a munkatársa: a menekültekről írtam cikkeket. Ebből éltem pár évig, hol jól, hol rosszul: abból fizettek, ami az újságeladásból bejött. Egy építőcéggel 1956-ban kerültem kapcsolatba. Később egy másik magyarral alapítottam építési vállalatot, de láttuk, hogy anyagilag nagyon gyengék vagyunk. Aztán kerültem a mostani szakmámba: az ingatlanközvetítésbe.’ És gyökeret vert Ausztriában, Salzburgban, a világ egyik legszebb városában. Onnan költözött át Linzbe. — Nem voltam itthon harminc évig: 1979 nyarán a szüleim azt írták, hogy nagyon betegek, szeretnének még látni. Úgy gondoltam, akkor, hogy megpróbálok bemenni Magyarországra. Először Bécsbe a magyar követségre mentem és megkérdeztem: mint feketén kijött menekültek lehet otthon kellemetlenségem? Azt mondták: mint osztrák állampolgár bemehetek. Ha nem vagyok kívánatos személy, akkor a határon már úgy is azt mondják, hogy menjek vissza. ...Elmentem a szüléimhez, édesapám három hónappal később meghalt: a temetésére újra eljöttem. 1979-ben kétszer voltam itthon. Aztán pedig évente egyszer-kétszer. © Szálfaegyenes, szikár ember Hahóthy Sándor. — Milyen érzés volt 30 év után ismét magyar földre lépni? — Amikor megtudták, hogy az apám temetésére jöttem, tudták, hogy érkezem és jelentkeznem kellett a rendőrségen. Ott számonkérték tőlem, hogy miért mentem ki. Azt feleltem: engem kényszerítettek erre a lépésre. Nekem mindig ez volt a hazám: ha ma kintről jövök, azt mondom: haza megyek. (Fotó: Kovács Tibor) © Hahóthy Sándor évek óta áruházat akar építeni Kaposváron. — Amikor először jöttem Kaposvárra, azt terveztem, hogy tíz napig itt maradok, de a harmadik napon visszamentem. Azt mondtam: ez nem az én városom, mert tönkre van az egész belváros, a szép régi virágos Kaposvár. Hogy néz ki most is a város: romos, levert vakolatú házak, nagy csalódást okoztak. De hát a hazám ez, és ezért akartam annyira segíteni a városnak. — Segíteni sem könnyű? — Nagyon nehéz. Kercza Imre Kudarcok között pici bizakodással Borotvaélen a Zöldért Rt (Folytatás az 1. oldalról) A zákányi beruházás hatvan százalékát a francia kormány vállalta — idézi a múltat Hetesi Ferenc —, ám a hitelt 1992. január elsejétől befagyasztották, azzal, hogy adjunk be július elsejével pályázatot. Megtettük, ám akkor meg visszavonták a pályázatot. — Milyen indokkal? — Nem esik sok szó erről, de mi a saját bőrünkön érezzük, hogy a jugoszláviai események elbizonytalanítják a külföldi befektetőket: ígéretes kapcsolatrendszerek hiúsulnak meg. Visszalépnek, várnak. Zákány ezért lett kudarc. De említhetek más példát is, a gombát. Egy minta-konzervdobozt mutat. Ausztrál üzleti partnereknek minden szempontból ^megfelelne, — ám a szükséges közös fejlesztésekkel egyelőre várnak. Ettől függetlenül új technológiával, új helyen, Böhönyén a, korábbinál nagyobb mértékben és jobb eredménnyel foglalkoznak a gombával. Egy kicsit készülve arra, ha változik a helyzet legyen alap honnan elrugaszkodni. — Olyan ez, mint mikor valaki egyfajta lebegő-állapotba kerül. Sem felröppeni nem tud, sem lezuhanni. — Tavaly még azt mondtuk: mindenáron őrizzük a vagyonúnkat és ezen az alapon fejlesszünk az új piaci viszonyoknak megfelelően. A tulajdonsok egyhangú elhatározása alapján meg kellett változtatni egész stratégiánkat: profiltisztítással, a veszteségforrások radikális megszüntetésével, létszámleépítéssel, csak a nyereséges tevékenységek folytatásával maradhatunk talpon. Központi elszámoltatással ma már nem folytatható a zöldség-gyümölcs kereskedelem ezeket az egységeket sorba bérbe adják vagy eladják. Megszüntették az Egyenesi úton az üdítő és a sör forgalmazását az óriási göngyölegérték és a vele járó teher miatt. A nagy földterületet elfoglaló telep egy része alkalmas házhelyeknek, más része zártkerteknek — értékesíteni kívánják. Ha beindul a gomba, a nagyhalmos tároló kitűnő teret ad a termesztésre. A fonyódi telepet vállalkozóknak kívánják kiadni. — Sajnálatos tapasztalat, hogy 25-30 éves dolgozóink sem mernek kockázatot vállalni — jegyzi meg az igazgató. — A mai kritikus helyzetben ott kell takarékoskodni, ahol csak lehet! És csak azzal szabad foglalkozni, amitől eredményt várhatunk. — Mi a helyzet a burgonyaszirommal, ami ugyancsak ígéretes vállalkozásnak indult? — A nagyatádi gyár iránt több neves világcég is érdeklődik. A részvénytársaság úgy döntött, hogy egyelőre nem adja sem belföldi, sem többségi külföldi tulajdonba. Vállaljuk a versenyhelyzetet. Egy picike bizakodás van bennünk, az áfészek kongresz- szusa után, hogy végre történik valami hazánkban a belföldi piac védelmében, a szövetkezeti nagykereskedelem kialakításában a feketekereskedelem visz- szaszorításáért. A somogyi Zöldértnek most nincs pénze, hogy a termékét kellően reklámozza. A reklám az lesz, hogy januártól — a kétkulcsos áfa bevezetésével — nem emelik az árakat. Egy sor kereskedőcéggel kötöttek megállapodást arra, hogy harminc forintnál drágábban nem árulják a terméket, mégis találkoztak már 57 forintos árral is. Vagyis kérdés: az, hogy a kereskedők mennyire tartják magukat ígéretükhöz. — Végülis akkor van csőd, vagy nincs csőd? — Kritikus a pénzügyi helyzet, most minden attól függ. hogy a takarékosság, az ingatlanértékesítési és egyéb struktúra-váltási törekvéseink milyen eredményt hoznak. Ez mélypont, ahonnan vagy kiemelkedni lehet, vagy elbukni. Ha nem bíznék a kilábalásban a tulajdonosokkal együtt, akkor... A széttárt kéz, a bent rekedt mondatot jelzi: talán nem vállalná maroknyi csapattá zsugorodott társaival együtt a mindennapokért folyó harcot. Vörös Márta Földreszállt angyalok Az angyalok hajnalban jöttek. Kíváncsian kutatták az ismerős-ismeretlen utcákat a bárányfelhő-szekér magasából, de a falu fázósan húzta magára a ködtakarót. Amott kutya morgott dühösen, s az álmos gazda zseblámpával a kezében ki is botorkált a kertkapuig: azt hitte, megjöttek a fogólegények a disznóölésre. De nem látott senkit. (Pedig valahol a háta mögött, fenn, az égen mocorogni kezdett egy csillag is, aztán a szomszéd porta elé pottyant. Dideregve kapaszkodott a meggyfa ágába, s figyelt.) A ház előtt nem égett a lámpa. — Rossz volt ez már lánykoromban is — gondolta mérgesen Juci néni, miközben átlibbent a kerítésen, s szárnyairól a zúzmarát lerázogatva föllopakodott a teraszra. Hol nyaranta főzni szokott a családnak, a kiskonyha helyén most két apró fiúcska szuszogott. De szívesen ölbe kapnálak benneteket! fohászkodott, miközben a paplannal gondosan betakargatta kilógó lábacskáikat. A földről még felvett egy macit, s a polcra tette. Később megkóstolta a spájzban pácolni hagyott húst. — Ügyesedik ez a Krisztike — sóhajtotta maga elé, miközben megkereste a borsot, s csipetnyit még az ételbe kevert. Visszatenni a fűszertartóba az üveget már nem volt ideje, mert a kisebbik gyerek felsírt, s a hálószoba felől valamiféle morgás, majd két papucs csoszogása hallatszott. Az üveg nagy koppanással a földre pottyant, s tartalma szanaszét szóródott. — Hát ezt meg melyik gyerek önthette ki? — zsörtölődött a lámpát felkapcsolva a háziasszony. Amikor lehajolt a földre, hogy összesöpörje a kihullott borsot, mintha meleg szellő simogatta volna meg az arcát. Czene Attila
