Somogyi Hírlap, 1992. november (3. évfolyam, 257-282. szám)

1992-11-11 / 266. szám

1992. november 11., szerda SOMOGYI HÍRLAP — SOMOGYI TÁJAK 5 A polgármesterasszony nem ül a babérjain Felújított sántosi kultúr ház Egy fafaragó a gazdátlan hagyományok között Útépítések,-javítások Batéban A batéi önkormányzat sok gondot a község útjainak rendbehozatalára. Az elmúlt évben a Petőfi utca földes útja kapott szilárd útburkolatot, s az idén is sokat költenek az út­felújításokra, -építésekre — erről számolt be Parrag Fe- rencné batéi körjegyző. Töb­bek között aszfaltburkolattal látták el a Hársfa utcát, s ha­sonlóképpen újították föl a Bo­rostyán közt is. A falu új lakó­házakkal bővült, s az önkor­mányzat ezekhez az újonnan épült házakhoz is megépít­tette a járdát. 50 ezer forint a kisbajomi községfásításhoz A Somogy Megyei Önkor­mányzat környezetvédelmi és természetvédelmi felhívására hat pályázat érkezett be. A hat benyújtott pályázat közül né­gyet fogadtak el támogatásra, többek között a kisbajomi köz­ségfásításhoz ötvenezer fo­rinttal járultak hozzá. Elkészült a vízveték Inámpusztán Már tavaly elkezdték, nem­rég pedig befejezték a vízve­zetékrendszer kiépítését a százhetvennyolc lelket szám­láló Inámpusztán. A göllei kör­jegyzőtől megtudtuk: a mint­egy tízmillió forintos beruhá­zás során egy ott kialakított rendszerből kap vizet a falu. Inámpuszta egészséges ivó­vizet adó rendszerét még eb­ben az évben átadják a lakos­ságnak. Sántos több okból is a sze­rencsésebb települések közé tartozik. Hogy csak egyet em­lítsek, azért, mert olyan pol­gármestere van, amilyen nem adatott meg minden falunak. Hogyan szorulhatott egy ilyen pici, vékonyka nőbe ennyi erő, energia? Mert szorult, ez lát­szik abból, amit eddig a falu­jáért tett, de látszik minden szavából is. Antal Istvánná nem az a fajta, aki elül a „ba­bérjain”. Legutóbbi „tette” a régi kultúrház felújítása, mint mondja csak első lépése egy faluközpont kialakításához. — A régi kultúrházra soha egy fillért nem költöttek — magyarázza. — Olyan lerob­bant állapotban volt, hogy rossz volt nézni. Régóta ter­veztem már a felújítását, de valahogy mindig közbejött va­lami más. Tavaly pályázaton nyertünk rá félmilliót, s ezt ki­Ha nem is oly módon, ahogy azt a néphit elképzelte, de Fonóban már kolbászból van a kerítés. Persze nem minden nap, csak esetenként, mert azért itt is igaz, hogy több nap mint kolbász, de a többi napokon sincs ok a szomor- kodásra. Akkor is jut a kerí­tésre valami: túrós csusza, egészítve az idén intézménye­ink felújítására kapott majd­nem kétmillióból, nemrég be­levághattunk a dologba. S belevágtak. Bevezették a gázt, vizes blokkot építettek, új falburkolatot kapott az épü­let, leparkettázták a könyvtá­rat, s végül járda is került a kultúrház köré. A külső festés még vissza van ugyan, de a fölavatás már megvolt nemré­giben, a sántosi búcsú alkal­mával. A Somogy Táncegyüt­tes meózta a színpad frissen elkészült padlózatát, táncház és bál tette próbára a ház eresztékeit. — Szombat estékre a falu fiataljai kapják meg az épüle­tet. Nem kocsmának vagy diszkónak adjuk, klubot sze­retnénk adni nekik, ahova tag­sági kell, hogy kiszűrjük a nem oda valókat. Igényes szórako­zást szeretnénk nyújtani a falu lencsefőzelék vagy éppen babgulyás. Persze nem csak úgy szabadon, hanem — mint látják — a huszadik századi civilizációhoz méltón, éthor­dókban sorakozik a gyomor- bavaló. No, de elő a kellő ko­molyság, a kerítésre akasztott ételhordók története a követ­kező, Csák József a kerítés és majd száz fiataljának, ahol beszélgetni lehet, netán érde­kes előadásokat is hallani. Sokszor vád is ér ezért, hogy túlságosan kedvezek a fiatal­jainknak. Nem mindenki érti meg, mennyire fontos itthon tartani őket. S a fiatalok meg is hálálják ezt a figyelmet. Se­gítőkészek, a rendezvé­nyekbe jobban bevonhatók, mint a korosabbak. A polgármesterasszony el­mondta, a kultúrház után egy igazi faluközpont kialakítása a következő feladat. Játszóte­ret, füvesítést terveznek. Rö­videsen befejeződik a gázve­zeték megépítése is. 170 ház­ból 142-be néhány héten belül bevezetik a gázt. Nemrégiben megkezdte működését a sán­tosi kábeltévé, az öregek klubja... Sántoson tehát — úgy látszik — zajlik az élet. N. L. az egyik ételhordozó gazdája diófalevél-gereblyézés közben beszéli el. Fonó sem kivétel a somogyi falvak közül. Itt is sok idős ember lakik, köztük nem egy egyedülálló, magányos, mint ő is. Számukra szervezett ét­keztetést a batéi polgármes­teri hivatal. A batéi óvoda konyhájából személyautón szállítják az ennivalót a kör­nyező falvakba, így ide is. Fo­nóban tizenhatan igényeltek ebédet. — Nem is tudom, hogy mit csinálnék, ha nem lenne ez az ebédhordás — mondja Csák úr. — A feleségem 84-ben halt meg, azóta egyedül vagyok mint az ujjam. 7900 a nyugdí­jam, ennél még a vérnyomá­som is magasabb. Egy ebéd 40 forintba kerül, de nem sok érte ez a pénz, hiszen a koszt finom is, meleg is, elegendő is. Ide akasztják az ételhordóikat a szomszédok is, azért van most is több a ke­rítésen. Dél körül érkezik az ebédszállító kocsi. Az edé­nyek lekerülnek a kerítésről, s megtelnek. Aztán megtelnek a gyomrok is. Manapság már ez sem kis dolog. N. L. Minthogy, saját megfogal­mazása szerint „egy fél élete ráment olyan dolgokra, ame­lyek nem jelentettek neki kü­lönösebb örömöt”, visszatér a kaptafához, azaz a vésőhöz és késekhez. Érdekesmód: a munkanélküliség készteté­sére. Ha kissé misztikusan szeretném nézni ifj. Jancse- kity János történetét, azt mon­dom: ez az eleve elrendeltség. Az osztopáni fafaragónak egykor természetes volt a tu­dat: édesapja a népművészet mestere, és farag. Miközben az apa munkáival nevet szer­zett magának, ő azon csodál­kozott, hogy a családhoz be­térő vendégek mekkorát néz­nek, látván a fába faragott fi­gurákat, a díszítő motívumok népies világát. Valahol úgy képzelem: a kisfiú ott állt a bu- zsáki műhely ajtajában, és emlékezetébe kitörölhetetlen beleivódott a lepattanó forgá­csok, az aprólékos munka, a gyümölcsfák illata, egyszóval mindezek hangulata. Ettől „próbált megszaba­dulni”, amikor érettségi után mechanikai műszerésznek ta­nult, így képzelve el a jövőt. A fafaragásról pedig egyszerűen azt gondolta, hogy elég sok gond van vele, és amúgy sem a világ legjövedelmezőbb „szakmái” közé tartozik. Most, hogy munka nélkül maradt, sem gondolja ezt igazából másként; most, amikor e kényszerpályán az anyag sze- retete talán „végleg beléköltö- zik", és a faragásaival kell a családot eltartania. Ám van valami, ami bizony borzolja kedélyállapotát, ugyanis nem érzi biztosnak magát abban, hogy egyáltalán szükség van a népi hagyomá­nyok meg- és átörökítésére. Mindezt arra alapozza, hogy a hagyománynak ma nincs gaz­dája; hogy a hiteles érték ma senkit nem érdekel, eltekintve néhány külhoni turistától. Ez esetben meg az ember kétke­dik abban, hogy a hagyomá­nyok értő kezekbe kerülnek. Persze, bántódásuk nyilván nem esik, de mégis... Végül Jancsekity János szól egy fafaragó pályázatról, amelyre a beküldött munkái közül egy címeres széket vá­lasztott ki a zsűri. Aki, vagy in­kább ami arctalan, indok nél­kül írt elutasító levelet a többi faragásra vonatkozóan. Eme úgynevezett hivatalos formula érthetően nem villa- nyozta fel, ám bizakodásra azért van oka: egyre több népművészeti vásárt szervező keresi meg úgy, hogy jöjjön, helypénzt sem kell fizetnie, csak igényes legyen az anyag. Es azért ez is valami. B. T. Fonói kolbászkerítés Gázt szeretne Kadarkút Imike, a felmentő sereg Régi terve a kadarkúti, ku- tasi és a környékbeli önkor­mányzatoknak a gáz beveze­tése a faluba. Ha az idén nem jut is rá pénz, feltehetőleg — az illetékesek reményei sze­rint — a jövő évben elkezdőd­hetnek a munkálatok. A ka­darkúti önkormányzat a jövő év elején szeretné átvenni a vízmüvet is. Pályázatok templom­felújításokra A megyei közgyűlés kör­nyezetvédelmi és műemléki bizottsága műemléki pályáza­ton több templom felújításá­hoz nyújtott segítséget. így többek között a mernyei Ne- pomuki Szent János szobor felújításához 35 ezer forinttal, a kisbajomi református temp­lom felújításához 100 ezer fo­rinttal járult hozzá, valamint 100 ezer forinttal támogatta a batéi római katolikus templom tetőcseréjének javítási munká­latait is. Imike megmentett. Persze csak idézőjelesen, hogy is menthetne meg anélkül egy alig-gyerkőc: Imike. Az úgy történt, hogy én odasétáltam a játszótérhez. Kettes hintán lengedeztek az alanyaim, merthogy éppen fo- tografáláshoz készülődtem, és szándékom szerint abban kaptak volna szerepet a lur­kók. Ott a játszótéren, lengve a hintán, a kettesen. Áztán az történt, hogy Imike és Ró- zsika, a fixponthoz, vagyis hozzám képest távolodóban, majd közeledőben voltak, merthogy ez a hintázás, mint olyan lényege: a ki- és visz- szalengedezés. Ez, mármint a távolság folyamatos és perio­dikus váltakozása némi zavart idézett elő az élesség precíz állításában, de (mint a képen látható) azért összejött. Aztán kérdeztek is: honnan jöttem és hová megyek? Persze nem a bölcselet-elmélet klasszikus kérdései voltak ezek, csak olyan evilágiak. Igyekeztem mindenre kielégítő választ adni, ami köztudottan lehetet­len ilyen korú gyerekek érdek­lődésével kapcsolatban, de fő az igyekezet. Ekkor jelent meg Janika. Ébenfekete hajú és szemű, tán még Imikénél és gyerkő- cebb gyerkőc állt velem szemben, kereste a tekinte­tem, és a fotógépre mutatva megkérdezte: mi ez?, és már nyomta is az exponálógom­bot. Ez _ volt az utolsó előtti kocka. És ki tudja mikor jön­nek az ufók? Akkor pedig le­szek a bajban: csak egy lehe­tőségem maradt arra, hogy megörökítsem őket. Sebaj, többnyire úgysem jönnek, mint ahogy nem is jöttek. A maradék helyre pedig egy bodrogi járdaépítés került az ufók helyett. Közben Janika arra gondolt, hogy ő nem fog engem elen­gedni onnan, és előre megfon­tolt szándékkal rácsimpasz­kodott a lábamra. Több se kel­lett Rózsikénak: a maradék fu­tóművemet ő akadályozta an­nak rendeltetésszerű haszná­latában. Ott lógtak ketten, a lábaim majd a földbe gyöke­reztek. Ekkor sikertelen pró­bálkozásokat tettem az elme­netelre — hiába, nehezek, mint az a bizonyos sózsák. Történt aztán, hogy Imike, talán a szupermen-filmek ha­tására, talán csak barátság­ból, kiszabadított. Volt az ak­cióban egy csöpp erőszak iss de hát a cél ezt szentesítette. A két kapaszkodó közben meg amúgy is beadta a dere­kát. Sietősen megindultam a várakozó autó irányába, visz- szanéztemben még konstatál­tam Imike diadalittas pózát. Beültem. Elindultunk az egykor állami gondozott, ma örökbe fogadott gyerekek bodrogi menedékéből. A hin­ták, a kettesek meg leng­tek-lengedeztek. Balassa Tamás Belévés'ódött múlt

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents