Somogyi Hírlap, 1992. szeptember (3. évfolyam, 206-231. szám)
1992-09-05 / 210. szám
1992. szeptember 5., szombat . SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 9 SZÁRHEGY KINCSEI 1974-ben nyitotta meg először kapuit a Székelyföld legsikeresebb képzőművészeti alkotótábora, a gyergyószár- hegyi. Akkoriban a dombon árválkodott a ferences rend élet nélküli, romos kolostora, s lent a községben máladozott az erdélyi barokk egyik legszebb épülete, a Lázár-kastély. (Nevét a Lázár grófokról kapta, akik évszázadokig tulajdonosai voltak a kastélynak — itt gyermekeskedett, az anyai rokonságnál, a szépemlékezetű Bethlen Gábor fejedelem is.) Akkor még kevesen hitték, hogy hamarosan újjáépítik a kolostort, s vele egy- időben renoválni kezdik a kastélyt. A két épület sorsát egybekapcsolta a szükség: ugyanis ha a kolostorban minden évben művészek táboroznak, akkaí^az itt elkészült munkákat ki kell állítani, láttatva kell megőrizni. Mert általában a hasonló alkotótáborok rákfenéje, hogy nagyon szép festmények, grafikák születnek, amelyek megfelelő kiállítóterem hiányában vagy a pincékbe, padlásokra kerülnek, vagy egyszerűen lábuk kel. Szóval 74 augusztusában jöttek a festők, szobrászok, októberben a népművészek (faragók, kovácsok, varró- és fonó asszonyok). így ment ez esztendőkig. Pontosabban: a tizenkilencből tizennyolc évig, egy év kényszerszünettel, amikor Közép- (vagy inkább Kelet-) Európa legszomorúbb barakkjában idejétmúlt jelszó lett a testvériség, a barátság, a nagy ho- mogenizálás allergiás lett a magyar kultúrára, így a képzőművészetekre is, és szó sem lehetett arról, hogy egy födél alá gyűljenek a román és a magyar művészek. Azután jött az 1989-es fordulat, és a szárhegyi tábor nemcsak az országra nyitott, hanem a kopogtató nagy világnak is. Ami csak dédelgetett álom volt, az valóság lett, az elmúlt három esztendő táborozásai fókuszában nemcsak romániai, hanem magyarországi, ukrajnai, amerikai, olasz, német, osztrák művészek is egybegyűltek. Mint az idén augusztusban is. Közben a Lázár-kastély is új arcot öltött: elkészültek a főépület termei, majd a lovagterem, az idén Az idén Tibol László (Nagybajom) festményei is gazdagították az alkotótábor gyűjteményét. (Nagy P. Zoltán felvételei) födél került az asszonyok házára is. Vagyis az alkotások számával — több száz — bővült a kiállításra alkalmas felület. Ezért mondhatja Mircea Dumitrescu grafikus, egyetemi tanár azt, hogy mára Szárhegy múzeum és történelem is; az elmúlt közel húsz esztendő leggazdagabb festéA Lázár-kastély épületeinek tetői, bástyái. Az idén került új födém az asszonyok házára. A háttérben fenyöerdö, benne egy kis kápolnával; a fáma szerint, aki azt hajnalban megkerüli, annak teljesül a kívánsága. S régi kívánság itt: épülne újjá a kastély szeti, grafikai anyagát mondhatja magáénak egy helyen. S az idei táborozáson részt vett Tibol László, nagybajomi festő, aki elmondta, hogy bár járt Erdélyben eddig is, de fogalma sem volt Szárhegy kincseiről, mint ahogy az erdélyiről is kevés. Hogy óriási élményt jelentett számára a vidék s megannyi témát grafikáihoz, ceruzarajzaihoz, akva- relljeihez, olajfestményeihez. S nem véletlen, hogy Tibol László Gyergyószárhegy vendége volt, hiszen Nagybajom és Szárhegy testvérhelységek, innen is, onnan is örömmel látogatnak egymáshoz. Még akkor is, ha ezer kilométernél nagyobb a távolság, ha megkínozza az utazót a határ, a vám szeszélye. Szárhegy immár tizennyolc esztendeje az erdélyi, romániai képzőművészet gyűjtőhelye. Egyik fénylő központja az erdélyi magyar kultúrának is. Mert az esztendők során találkoztak itt művészek, írók, népművészek, tudósok, különböző művelődési és ifjúsági egyesületek tagjai és vezetői is. Kiváló feltételeket teremtettek az alkotáshoz, a munkához... Az elmúlt években megnövekedett Szárhegy látogatóinak a száma, és ha rangos vendége van a megyének, akkor ki nem marad-, hat Szárhegy. Aki ott volt, csak dicsérőleg szól róla. S bármikor jön, szeretettel fogadják... Bálint András Nagybajomi művész Erdélyben Berták László Ölel és szétfeszít a kép Akárha rejtvényt fejtenék vízszintes és függőleges apró kockákra hull az ég és hirtelen értelme lesz ragyog a tüdőben a szesz áll a sorok között a szék augusztus hosszú vége ez csillagokon jár aki lép veszíteni is nyereség olyan tiszta a végleges szóra a szó kékre a kék még akármi lehet a vers dobog a semmiben a perc ölel és szétfeszít a kép. Mernyei tükrösök Lábról — kétéltűen S zínesebbnek, változatosabbnak kép zelem el a kétéltű teremtmények életfolyamát. Ha megunják vízi elemüket fölcserélhetik szárazzal. Mi emberek, lévén egyéltűek, legföljebb bizonyos érzelmeinkkel bánhatunk hasonlóan, az adakozás és visszavonás ritmusváltásai szerint. Jó okkal állítható, hogy a felebaráti részvét ezek közül való. Az a nemes, összetett párlatú véráramunk, mely énünk testvéri átolvasztására késztet, ösztökél bennünket arra, hogy enyhítsük a lelki egyensúlybomlás kártételeit a másik lénynek, aki ugyebár nem mi vagyunk. Ám kétéltű megnyilatkozásai zavarbaejtő talányokkal riogathatnak. Falusias nyugalom és egyhangúság honolt a megyeszékhely külső települési övezetében. Utcáit kis családi házak sora alkotta. Csupa madárról elkeresztelt utca. A Galamb nevűben lakott az a jövevény idős házaspár, kik leginkább az esemény éhmartalékának számítottak a környéken. Egymástól már nemigen remélhettek a bennszülöttek érdemleges, tereferére, kibeszélésre méltó tápot. Természeténél fogva kivált az asszonynép éhe sóvárogja ezt a fajta kielégülést. Találékonyan a „tápszer” fölcsipege- tésében, akár a fül, akár a szem a lelőeszköze. S használ, hasznosul utolsó morzsájáig minden választéka a megszólalásra aj- zótól, a lelkendezésre pezsdítőn át, a so- pánkodásra gerjesztőig. Maga a jövevénypár eleve táptalajául szolgált kiváncsiskodásuknak szokványtól elütő létállapota miatt; az ember ugyanis nem a lábán, hanem kerekes székben ülve „járt”, azaz közlekedett otthonon belül és kívül egyaránt. Neje, a meglehetősen vaskos testalkatú, ám arányosan tagolt szőke asszony rendszeresen sétáltatta urát a szabadban, keresz- tül-kasul tologatta őt a településen. Nyugdíj után költöztek ki ide a város belsejéből; többrendbeli szociális indíttatású intézmény közreműködése révén jutottak önálló kertes házacskához. Liskáné előzőleg éneket meg testnevelést tanított általános iskolásoknak. Fürge mozgása és sima bőrű, telt arca meghazudtolta valódi életkorát. — A látszat csal — jegyezték meg időről-időre nembéli társai egymás közt, és meg nem unták fölemlegetni a példabeszédek feszes héjú pirosalmáját,- amelyikről csak azt követően derül ki, hogy féregrágott a húsa, miután beleharaptunk... Az meg, hogy szőke — no hiszen! Közönséges porhintés, festéssel kiügyeskedett álca az őszülés elkendőzésére. Egyikük még tanúsítani sem volt rest, hogy eredeti hajszíne barna, gesztenyebarna. A tanítói foglalkozás eredetiségét illetően is akadt buzgó kételkedő nem egy: így próbál fölvágni előttük! Holott a legjobb akarattal sem nézhető ki belőle több, szürke óvó- nőcskénél... Egyébiránt szívélyesen visszaköszöngettek neki, amikor csak megjelent a színen, sőt gyakran meg is előzték őt, hiszen Liskáné annak idején úgyszólván házról házra araszolva bemutatkozott az egész utcának. Igaz viszont, hogy közelebbi, bizalmasabb kapcsolatot nem szőtt senkivel. Ehelyett a városban rekedt ismeretségeit ápolgatta, ha az ura mellől elmozdulhatott Nos, ezeken a huzamos idejű eltávozásain külön tételben köszörülgette nyelvét az utcai zsinat. Olyan nincs, hogy ne látta volna valaki a buszmegállóhoz igyekezni és órák elteltével onnan visszatérni. Egyöntetű megítélés született az olyan feleség Ielkületéről, aki tartósan felügyelet nélkül hagyja magatehetetlen, nyomorék urát. Hát még amikor kitudódott, hogy miféle kiruccanások ezek a távollétek! Egyszer valaki nem bírta már elviselni az epesztő kíváncsiságot, mivel Liskáné alkonyaikor ment el hazulról, és az ablakból kihajolva kérdezősködött. Liskáné hangversenyre sietett, amelyre egykori tanítványaitól kapott tiszteletjegyet. De abból sem csinált titkot, hogy színházba jár, méghozzá bérlettel. Ilyen alkalommal történt a városban a szerencsétlenség, melynek helyszínéről közvetlenül kórházba szállították. Nekiütközött egy autó, és összeroncsolta a bal lábát. Az orvosi konzílium csekély esélyt adott a végtag megmentésének, bár megkísérelték, erre törekedtek. Mi sem természetesebb ugyebár a vázolt körülmények közepette, hogy az első megnyilatkozás a káröröm felhangján sistergett végig a kertes utcában: Liskánénak, illetve Liskáné ledér gyüszmékelésének örökre befellegzett, oda a bal lába, amputálni kell!... Utóbb azonban csak szirmot bontott a szánalom, a felebaráti együttérzés nemes rózsabimbója is. Egymással versengve vették gondjaikba a magánynak kiszolgáltatott nyomorékot, amíg hivatalból el nem helyezték a városbeli öregek otthonában. Ugyanígy vetélkedtek a másik szerencsétlen látogatásában. Nem múlhatott el nap, hogy a Galamb utcából valaki be ne nézett volna hozzá; olykor egyszerre többen is, mivel előre nem beszéltek össze. Sőt szinte mintha féltékenyen palástolgatták volna egymás elől e szamaritánusi kirándulásaikat. Liskáné el sem bírta fogyasztani egyr dűl a csemegék özönét, amivel elhalmoztas odabennt. Titokban szétosztogatta beteg társai között. Hogy, hogy nem, mihelyt egyikükben meg fogant, egyszerre mindnyájukon járványs,: rűen elharapódzott a becsvágy fonák se: kéje: hírfőnek lenni a tragikus aktus meg, lentésében. Elsőnek, aki a hátborzong iszonyatot szétkürtölheti odahaza az ut nak, az egész kertövezetnek: éppen mc ; vágták le Liskáné lábát! Látogatásról-látogatásra immár ez a ragadozó láz hevült az apró „figyelmessége érkező szemében, a szem pillantása.: irányzékában, mely a takaró végét pászt gáttá a kimondottan torokcsiklandó kérd. sej: No, Sárikám, megvan-e még? így telt-múlt az idő, anélkül azonban, hoc bárki az érdemleges hírzsákmány birtok ban roboghatott volna el a beteg ágya lől. Akire lassacskán kezdtek megorrolni, n részvétük, együttérzésük kijátszójára, alamuszi bizakodóra. A fondorlatos megte vesztőre. A...a csalóra! Látogatásaik előbb csak megritkultak majd végleg meg is szűntek. Mígnem egy szép napon maga Liskáné jelent meg sántikálva a Galamb utcában: a sa ját lábán, segédeszköz nélkül lépett ki a buszból. Miután az orvos, éppen az, aki a konzíliumi szakértők közül pálcát tört a ron csőit végtag fölött, és kitartóan az ampe ciót szorgalmazta, így búcsúzott el tőle: Gr; tulálok, asszonyom. Ördöge volt, hogy nyeri egy lábat. Ugyanis két ujj eltávolításával tökéletesen sikerült meggátolni a szepszis elhatalmasc dását. így viszont már nem volt „érdekes” az ut cának. Annyira nem, hogy amikor ismét rendszeresen sétálni vitte nyomorék ura, kerekes széken, nembéli társai gyorsan elr lantak a kertekből, a kapukból, az ablakokból, hogy köszöngetésre se vesztegesseK többé a szavukat.
