Somogyi Hírlap, 1992. szeptember (3. évfolyam, 206-231. szám)

1992-09-12 / 216. szám

1992. szeptember 12., szombat SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 9 Honunk nevelő ismerete Jáger Márta, a Megyei Levéltár igazgatóhelyettese: „Emberséget, kitartást tanultunk” A rendszer megváltozása hozta magával a Kárpát-me­dence magyarlakta területein élő kisebbségek homloktérbe kerülését. Fórumok, kongresszusok tárgya lett a határon túl élő magyarság sorsa. És ez jó dolog. De mik ennek a szabadságnak a lehetőségei, miről szól az élet egy „nem­zetközi” találkozón? Jáger Mártával, a Megyei Levéltár igazgatóhelyettesével e témát jártuk körül. Tettük ezt a nemrégiben megtartott mesz- tegnyői, nemzetközi honisme­reti találkozó tapasztalatainak tükrében. Az eseményt az Or­szágos Honismereti Szövet­ség, a megyei honismereti egyesület és egy minisztériumi alapítvány is támogatta: hogy ennyire fontosnak tartották, az önmagában is minősíti az ese­mény jelentőségét. — Bizonyára születtek „nagy felfedezések" egymás előadá­sait, referátumait hallgatva, fő­ként a kisebbségi magyarságot képviselők beszámolóira gon­dolok. Mik ennek a legfőbb ta­nulságai? — Természetesen mi, akik már régóta ismerjük egymást és akik előadásokat tartottuk, Kanyar Jóska bácsi, Király La­jos, Marek János, Reöthy Fe­renc, Matyikó Sebestyén Jóska, többnyire ismerjük egy­más gondjait-bajait. De nem le­het elég sokszor hangsúlyozni őket. Azonban ennek a beszá­molósorozatnak az adta az igazi jelentőségét, hogy olyan emberek előtt szólhattunk, aki vajmi keveset tudtak a honis­mereti munkánkról, nem isme­rik azokat az erőfeszítéseket, amiket teszünk. A Vajdaságban vagy Erdélyben élő emberek­nek egészen más problémáik vannak, nekik mindennapos küzdelmet kell folytatniuk a megélhetésért, a magyar nyelv megtartásáért. Egyébként va­lahogy úgy vagyunk vele, hogy nem ők tanultak tőlünk, hanem mi tanultunk tőlük. Emberséget, kitartást tanultunk. — Milyen véleményeknek adtak hangot ők a találkozó megbeszélésein, hogy látnak bennünket a határ másik olda­láról? — Főként a vajdasági kollé­gák hozzászólásaiból derült ki számunkra, hogy ők arra, ami Magyarországon van, felnéz­nek, odafigyelnek a történé­sekre. Számukra nagyon fon­tos, hogy az anyaország mit vállal föl, milyen álláspontot képvisel. És ami nagyon jó: ér­zik azt, hogy ők is fontosak ne­künk. Megfogalmazódott ré­szükről és részünkről is, hogy a honismereti munkát valahol a családban kell elkezdeni, aztán folytatni kell az iskolában, és ha egyszer az illető ráhangolódik, akkor ebből nem lehet kilépni. Amikor egyik kis mesztegnyői kolléganőtől megkérdeztem, hogy nem unjátok még, nem vagytok fáradtak ettől a sok honismereti rendezvénytől?, akkor ő azt felelte: mit tegyünk, ez az életünk. A külhoni ma­gyarságnak, amely egziszten­ciális gondokkal küzd, amely a magyar nyelvoktatásért küzd, megnyugvás az, ha az anyaor­szágban vannak olyan dolgok, amiket példaként tarthat szá­mon. Azért ők nagyon hálásak, hogy Magyarország szellemi­ekben felvállalta a tizenötmillió magyar sorsát. Ők továbbra sem azt várják, hogy most se­gélyek tömege induljon útnak, mert nem is annyira arra van szükség, mint inkább az ilyen típusú kapcsolatokra, amelyet a találkozó is jelentett. Ahová eljöhetnek, ahol elmondhatják a gondjaikat, ahol ismeretsé­gek szövődhetnek. — Adhat-e ma valami külön­leges tapasztalatot, tudást az embereknek, a gyerekeknek a honismereti munka? — Nem szeretem a saját példámat emlegetni, de szá­momra nagyon sokat adott, hogy főiskolásokként mi eljutot­tunk az Őrségbe, hogy eljutot­tunk a mostani Baranya-há- romszögbe. Számomra ez egy eleve meghatározó erő volt. Úgy gondolom, hogy ennél több nem kell, csak sokszor az útilaput kell az ember talpára kötni, hogy márpedig menjen, nézze meg, és tapasztalja meg, hogy ez fontos. Nekünk nem kell elmagyarázni, hogy mit je­lent a kórógyiak életében a mostani háború, hogy mivé le­het az a nyelvjárás-sziget, amely ott megvolt. A meszteg­nyői néprajzi anyag felgyűjté­sében az onnan elszármazott főiskolai hallgatók nagy szere­pet játszanak akkor, amikor szakdolgozataikat e témában írják. Ennél többet nem tehet senki a saját kis településért. Csak ezt tegye meg! — Lehet-e a honismeretnek idilli állapota? — Először is nagyon fontos lenne már a pedagógusokat va­lamiképpen irányítottabban ké­pezni, mert főiskolás korban még megnyerhetők az ügynek; a feladat mindig megtalálja az embert, annak csak vállalni kell. Több küldetéses, elhivatott emberre lenne szükség. És azt hiszem, nem is kéne ezt any- nyira cifrázni, elég, ha igazi pe­dagógus az illető, mert ha az, akkor először megismeri a fa­lut, megismeri a szülőket, és akkor megismeri a gyerekeket. Persze soha nem lehet számon kérni egy pedagógustól, miért nem így csinálta; ha jól csinálta sem fog érte elismerést kapni. De a lelkiismerete tiszta lesz. Balassa Tamás TORNACOS HÁZ TOROCKÓN Bernáth Csaba grafikája A z egyetem aulájában vagyunk. De az egész olyan, mint egy ludus: a gladiátorok és venatorok ka­szárnyája. Valami buli van, vagy szeánsz, vagy mi a franc. De az is lehet, hogy holmi naumachia vagy más rafinált látványosság készül: az emeleti párkányokon hají­tógépek (lehet, hogy csak egy kiállítás tárgyai), az aula alján, a hömpülygő emberá­radat fölé embertörzsű-hal- farkú ezüsttriton emelkedik és idegtépő, rekedt kürtre emlékeztető hangon, ritmi­kusan vonyít. Nem tudom, hogy kerül­tem ide. Mondták: jó buli lesz. Meg különben is: nem mindegy? Ha nem lennék itt, akkor valahol máshol len­nék, és „mivel bennem min­dig két bohóc lakott, többek között, az egyik csak ott akart maradni, ahol éppen volt, a másik viszont úgy gondolta, hogy egy kicsit odébb kevésbé érzi rosszul magát.” (S. Beckett). Úgy gondoltam: itt egy kicsit ke­vésbé fogom rosszul érezni magam, bár ez nem egé­szen így alakult. Igaz: soha nem fogom megtudni, hogy alakult volna, ha ott maradok ahol addig voltam. Természetesen homály volt. Tulajdonképpen: ko­romsötét, mégis, mintha a falakból, a folyosók köveze­téből fény szivárgott volna; mintha az egész épület élő­lény lenne, és márványtes­tében világító erek és zsige- rek pulzálnának. Lámpát vagy más világítótestet se­hol sem lehetett látni, mégis volt némi fény. Ehhez — ta­lán — valami elektromos trükk kellett. Persze lehet, hogy a dolognak sokkal irra- cionálisabb magyarázata van. Mindegy. Szóval: ha jött veled szembe valaki, láttad, hogy jön veled szembe va­laki, de azt már nem tudtad megállapítani férfi-e vagy nő, fiú-e vagy lány, állat-e vagy ember... Ha az egyik sarokba néztél: meg tudtad állapítani, hogy ott egy va­laki kuporog, vagy többen összegabalyodva. Végjáték A z egyik emeleti kőpár­kányon feküdtem, ha­nyatt. Kalapomat egé­szen lehúztam az orromig, hogy le ne essen, meg hogy azt láthassam, amit akarok, és ne azt, ami van. Kereszt­berakott lábakkal, mellemen összekulcsolt kezekkel fe­küdtem ott. Alattam höm­pölygő tömeg. Épp azon me­rengtem: ez az élet... Várd ki a végét: ez az élet; semmi köze a létezés édes gyönyö­réhez. Arról csak álmodoztam, képzelegtem. Ha mondjuk ez a kőperem egy strand, egy uszoda, egy fürdő szé­lén lenne és a jón oszlopfők helyett pálmafák hajolnának fölém, és sütne a nap, és kék lenne az ég, igazán kék, csak néhány apró bárány­felhő fodrozná,'igazi bárány­felhő, és árnyékok lennének, nem árnyak, zöld árnyékok, enyhet adók, nem felkavaró és szorongató fekete ár­nyék; és alant, a tömeg he­lyén víz hömpölyögne, de sehol egyetlen hadihajó, és a medence alja kék vagy in­kább halványzöld kövekkel lenne kirakva, és akkor úgy tűnne föl, hogy kék (vagy in­kább halványzöld) víz höm­pölyög ott, vagy nem is hömpölyög, csak áll és tün­dököl a fényben, és akkor csak belefordulhatnék, és siklanék az áttetsző, kristály- tiszta, hűs vízben... Persze így is belefordul­hattam volna a hullámzó, iz­zadságszagú sötét masz- szába, és még az sem biz­tos, hogy én vagy valaki más szörnyet halt volna; valószí­nűbb, hogy csak összetörtük volna magunkat, és lett volna nagy sikongatás, némi hozzájárulás az ütközet si­keréhez... De nem fordultam le, mert valaki aki mögöttem ült (vagy feküdt) örökké lök- döste, birizgálta a kalapo­mat, és ez halálosan idege­sített, és kibillentett mély szendergésemből, és fölkel­tem onnan és elindultam a folyosón. Egy meztelen, vak színésznő csapódott hoz­zám, őt kísérgettem a labi­rintusszerű folyosókon. Ő hihetetlenül derűs és biza­kodó volt. Meg akarta tanulni az útvonalat, mindent hallani akart, mindent meg akart ér­teni. Én készségesen ma­gyaráztam; nem árultam el: én sem értek semmit, fo­galmam sincs merre járunk, miről van szó, csak fehéren világító, termérdek, hul­lámzó keblét figyeltem... y-^özben a színpadnak kikiáltott dobogón ját- X \. szottak vagy agitáltak, zenéltek vagy szavaltak, a franc tudja, mondom: nem arra figyeltem. Performanc meg avantgarde meg hep- pening..., tudod, ami nélkül nem lehet igazán jó egy ilyen buli, szeánsz vagy mi a franc. Többen dobokat ver­tek, valaki egy üres képkere­tet püfölt egy jókora fakanál­lal, amilyennek nagyanyám kevergette annak idején a fortyogó szilvalekvárt; egy deresedő oroszlánsörényű, szomorú arcú férfi meg torka szakadtából üvöltött... Még azt is láttam, hogy a dobogó fölé nagy drapériát feszítet­tek, amire az volt felírva: LE A MÚLTTAL, ÉLJEN A JÖVŐ! Ezen némileg eltű­nődtem. Hogyan éljenezhet­ném azt, amiről nem tudom, hogy milyen lesz? Hiszen — emlékszem — amikor a múlt még jövő volt, akkor is azt kiabálta mindenki: ÉLJEN!, meg, hogy: EZ A HARC LESZ A VÉGSŐ! És akár­merre néztem, azt láttam: mások a jelszavak, de ugyanazok a módszerek; kevés agy, semmi szív, sok lendkerék. És én szívből utá­lom a lendkereket. Szóval ilyen fennkölt gondolatokkal bandukoltam körbe-körbe, össze-vissza a folyosókon, a lépcsőkön; nem csoda hát, hogy útközben elvesztettem világító keblű, vak véden­cemet. öbbenettel álltam egy tábla előtt, amin meg­láttam a nevemet. Va­lami bizalmi állásra jelöltek: nevem ott állt a jelölőlistán, sok más név között, egy fe­kete táblán, krétával felírva. Mellette ez állt: kegyíró és felrovó. Családi állapota: rendetikus. Vigyorogtam. Hízelgett hiúságomnak a je­löltség, de sehogyan sem ér­tettem foglalkozásom meg­határozását. A családi álla­potom titulásával még csak kibékültem volna, de mi az, hogy kegyíró?! Odaléptem a táblához, és a foglalkozá­somat jelző két szót átírtam csupa nagybetűvel: BO­HÓC. Később a jelölőbizott­ság elnöke azt mondta: fel­esleges volt, mert ahová ez a megbízatás szól, ott ezek­nek a szavaknak nincs semmi jelentőségük. Egy ifjú hölgy lépett hozzám. Az osz­lopokhoz, a kövek mélyén vi­lágító, színes folyadék csor­dogált buja lassúsággal' A hölgyön nem volt más, csak egy fekete bőrfrakk, teletűz­delve csillogó, színes jelvé­nyekkel, meg egy magasz- szárú lovaglócsizma. Egyik kezében kétágú vaskampót, a másikban rézperselyt tar­tott. Az alulról szivárgó tompa fény súrolta tömör, fehér combjai között bur­jánzó dús szeméremszőrze­tét. Enyhe terpeszben elém állt, feltépte mellemen az in­get, és a kétágú vaskampót a mellkasomba vágta, hogy azonnal kiserkent a vér. Má­sik kezével elém tartotta a rézperselyt és bársonyos alt hangján azt mondta: ha bí­zol bennünk, dobj ebbe a perselybe annyi pénzt, am- nenyit jónak látsz. Belépő­jegy ugyanis nem volt. Kissé agresszívnak találtam ezt a módszert, mégis — reflex- szemen — matatni kezdtem valami pénz után. Emlékez­tem, hogy kockás flaneligem felsőzsebébe tettem valami papírpénzt ott kotorásztam a kezemmel, de szememmel továbbra is a . gladiatrix ágyékában. Végülis találtam egy barna bankjegyet, és a perselybe dobtam. A hölgy sarkon for­dult és távozott. Még távoz- tában arra gondoltam: mi­lyen helyes lány lehetne, de valószínűbb, hogy nem az, és így jobb, hogy azonnal ki- radírozódott abból a képből, ami abban a pillanatban az életem volt. / smét magasba emelke­dett az ezüsttriton, fel- üvöltött sebzett krokodil­hangján. A deres oroszlán­sörényű férfi lendületesen megforgatta vezéri köpe­nyét, és az aula egy szempil­lantás alatt arénává változott és megtelt vízzel, két hajó tűnt fel hirtelen három-há­rom sor evezővel; a kövek­ből áradó fénytől megszíne­sedő gőz- és füstgomolyban sisakok és kardok villogtak, evezők és csontok reccsen­tek, dobok peregtek és kür­tök rikoltoztak, sikolyok és üvöltések verődtek a már­ványfalak között. Egy félmeztelen rabszolga csattogott felém a folyosón lucskos saruiban és lihegve kérdezte: te melyik táborba tartozol?, te miért nem har­colsz?-, motyogtam valamit, hogy most nincs kedvem csónakázni, harcolni meg végképp nincs, de oda sem figyelt, meg sem hallotta, csak rohant tovább. Aztán az oroszlánsörényű ismét megforgatta köpenyét, és a közben pirossá vált víz, a ha­jók eltűntek, csak néhány tö­rött evező, elgurult sisak, fej, leszakadt kar, ázott plakát­cafat maradt a porondon; majd hamarosan megtelt emberekkel és zsibongás- sal... Miután eltűnt a gladiatrix és azon merengtem, hogy kik is lehetnek azok, akikben még kellene vagy lehetne bíznom, ismét behúztam ka­lapomat az orromig és elmé- lyülten figyeltem a nauma­chia grandiózus képeit. y-rgy cilinderes úr állt #-/ mindvégig mellettem i J és le nem vette rólam a szemét. Mindenáron meg akarta venni a kalapomat, nem eladó, mondtam inge­rülten és mellesleg, mert én az ütközetre szerettem volna koncentrálni. Amikor a csata véget ért, már nem volt meg a kala­pom. Helyette hideg fém­pénzeket éreztem a mar­komban. Kinyitottam a te­nyeremet: néhány ismeret­len tallér hevert ott. Tanács­talanul nézegettem őket, az­tán lehajítottam a mélybe: a zsibongó, színesen párolgó, hömpölygő embermasz- szába.

Next

/
Thumbnails
Contents