Somogyi Hírlap, 1992. augusztus (3. évfolyam, 181-205. szám)
1992-08-11 / 189. szám
1992. augusztus 11., kedd SOMOGYI HÍRLAP — MŰVELŐDÉS 5 Illyés Gyulára emlékezve „Tündér Lehet-e valakiről olyan emlékkiállítást rendezni, ahol az ünnepelt személye szinte csak a környezetén hagyott nyomaiban, a kortársak, barátok láttatásában van jelen, ő maga viszont legföljebb néhány fényképfelvételen, kéziratok, levelek lapjairól mosolyog vissza ránk? Úgy tetszik, a Veszprém megyei múzeumi szakembereknek — Flóra asszony és lka (a költő fe- leségének és lányának) kívánságára sikerült egy ilyen tárlatot megalkotni. A tihanyi múzeumban október végéig látható az Illyés Gyula 90. születési évfordulójára szánt ösz- szeállítás. „Kis Cyprus” A három egymásba nyíló terem első részében a látogató arra kaphat választ, hogy vajon mi vonzotta (s vonzza ma is) a művészeket Tihanyba, mi „kényszerítette” ki belőlük művek egész sorában az elragadtatott csodálatot, miért választották közülük oly sokan alkotó-pihenő-búvóhelyül ezt a tájat. Kazinczy Ferenc „kis Cyprus”-nak becézi Tihanyt, s az 1055-ös keltezésű tihanyi apátsági alapító levél másolata mellett méltó körítést adnak a múlt századi metszetek, a Csokonai-, Vörösmarty-, Garai János-idézetek, az egykori kolostori életet, a történelmi múltat, a halászfalut idéző relikviák. A másik terembe lépve már e század elején találjuk magunkat, a 30-as évektől ide gyökeresedő, rövidebb-hosz- szabb ideig itt vendégeskedő alkotók munkái között. Vass Elemér európai rangú festő csendélete, Sass Bruner Erzsébet — később Indiában letelepedett művész — tihanyi tájképei indítják a sort, hogy szervesen csatlakozzanak hozzájuk Borsos Miklós, Gá- borjáni Szabó Kálmán, Iván Szilárd, Szitás Erzsébet és Bartha László művei. Nyitott ajtó A kiállítás azt sugallja, hogy Tihanyban Illyés Gyula soha nem volt egyedül. Az ő tihanyi házának ajtaja nyitva állt a rendszeres, vagy alkalmi vendégek előtt. A kevésbé ismert fényképeken Szabó Lőrinc, Németh László, Keresztury Dezső, Déry Tibor látható, legtöbbször az étkezésre, poha- razgatásra, főképp írásra használt kőasztal körül. Egy-egy pillanatra feltűnnek a „messziről jött” barátok is: Georges Charaire, aki látogatása emlékére anagrammás verset Borsos Miklós Szabó Lo- rinc-szobra, amelyhez Illyés Gyula verset írt is hátrahagyott, Paul Éluard, akinek Illyés Rimbaud verseit olvasó magyar pásztorként mutatta be Szabó Lőrincet... Mert a Tihanyba „emigrált” művészek megannyi apró ugratástól idővel szertartásossá vált bolondozástól sem idegenkedtek. Vass Elemér, Borsos Miklós és természetesen Illyés Gyula megalakították a tihanyi fejedelmek klubját. A tréfás ötlet mellett bizonyára praktikus oka is lehetett annak, hogy a tihanyi kis ház látogatói sajátos vendégkönyvbe, a mennyezetet borító deszkákba róhatták nevüket, amint arról szintén több felvétel is tanúskodik. A kiállítás „lllyés-szobá”-ja a kéziratokon, a tihanyi verseken, prózai munkákon túl egyéb, a költő kezenyomát őrző tárgyakkal is szolgál. Több szőlőgyökér szobrocska áll valódi posztamenseken, a költő sétái során gyűjtött sajátkezűig kiigazított természetes „kisplasztikák”. A ragaszkodás relikviái Kedvenc Balaton-felvidéki néprajzi tárgyai is helyet kaptak a terem egyik sarkában, a faragott szék, a pécselyi kovácsműhelyből átmentett cégér, a háromlábú ló, míves vasdíszek... Jelezve, hogy lly- lyés Gyula a remekművek alkotása, a magasan szárnyaló repülés közben is ezen a földön élt, ragaszkodott ehhez a tájhoz, az itt élő emberekhez. S bár a tihanyi kiállítás egy születésnapi köszöntő „első mondatának” is felfogható, érdemes idézni a tihanyi tájtól való búcsújának néhány sorát: Ez hát a rozs. A balticin. A len. A fű. S ezek az ujjaim. Most barátkozhatnánk csak össze, * Isten hozzátok mindörökre. Juhász Ferenc VETÉLKEDŐ ÉS KOMOLYZENE A RÁDIÓBAN Túl a húszezredik adáson A minap Kaposvárról jelentkezett a Ki nyer ma?, a rádió komolyzenei vetélkedője. A műsorvezető Magyar Kornél mondja, aki tíz év óta jelentkezik rendszeresen: — 1969 márciusának első hetében jelentkezett először a Ki nyer ma? a budapesti Hungária kávéházból. Czigány György vezette. Azóta túl vagyunk a húszezredik adáson. — Mitől népszerű a rádió komolyzenei vetélkedője? — A Kossuth rádió nem kényezteti el a komolyzene iránt érdeklődő hallgatókat. Másrészt: a játékot nagyon kedvelik az emberek. A tízperces Ki nyer ma?-adás a zenei ismeretterjesztés mellett alkalmat ad a hallgatónak arra is, hogy a versenyzővel együtt izguljon. — Hány hallgatója van a komolyzenei vetélkedőnek? — A rádió minden műsoráról készül reprezentatív fölmérés a hallgatottság szintjéről. A Ki nyer ma? ve(Foto: Gyertyas László) télkedőt alkalmakként csaknem egymillió ember hallgatja. A rádió az ország legnagyobb hangversenyterme. — Az embereknek egyre kevesebb jut lemezre, a hangversenyek látogatottsága sem emelkedik. A Ki nyer ma?-ve- télkedőre még mindig vannak jelentkezők. — Akinek kevesebb lett a jövedelme az szívesen hallgatja a rádió komolyzenei műsorait, mert nem telik neki az új lemezekre. Mások lemezre költenek többet, ritkábban kapcsolják be a rádiót. Úgy érzem, a komolyzene iránti érdeklődés nem csappant. Ellenben a Ki nyer ma? tapasztalata azt mutatja, hogy egyre kevesebb fiatal kapcsolódik be a komolyzenei vetélkedőbe. Ezen érdemes elgondolkodni. — Magyar Kornél műsorvezető milyen zenei pályán indult? — A Zeneművészeti Főiskola zongora szakán végeztem. A rádió külső munkatársaként indult a zenei pályám, 1978 óta „bent élek a rádióban.” Az itteni, munkám kielégíti a zenei igényemet. — Nem hiányzik az otthoni zongora? — Nagyon szűk körülmények között lakunk. Hogyan férhetne el otthon egy zongora? A fiamat nyolc évig taníttattam zongorázni, npha orvosi pályára készül. Úgy érzem, hogy ezekkel sokat gazdagodott. (Horányi) SZENZÁCIÓS LELETEK A legöregebb fafaragások Romuald Schild, a legnevesebb lengyel régészek egyike óvatosan emeli ki a vaskos faágat a vízzel telt műanyag zacskóból és a világosság felé tartja: jól látható a primitív faragású emberi arc a szúrós szemekkel és a csúcsban végződő kalap, vagy hajviselet. „Csak nehogy leejtsem, ez a fa puhább a sajtnál” — mondja aggódva. Ha Schild feltevése helytálló, a valaha is talált egyik legöregebb fafaragást tartotta a kezében. A lengyel régész azt állítja, hogy a 10 500-11 000 évvel ezelőtt élt kőkorszaki ember kultikus céllal, mintegy felajánlásként hajította az ehhez hasonló fafaragásokat egy szentnek vélt tóba. A Lengyel Tudományos Akadémia Régészeti és Etnológiai Intézetének igazgatója egy tudóscsoport élén a múlt hónapban bukkant a felbecsülhetetlen értékű régészeti leletre Észak-Lengyelország- ban, a Mazuri tavak környékén egy mezőn. Az ásatásokat azután kezdték, hogy egy helybéli paraszt kovakőbe illesztett ' csontszigonyt talált, amikor néhány éve kutat ásott, hogy vizet keressen két tehenének. A régészek az ásatások során csaknem száz faragott gallyra és faágra bukkantak néhány négyzetyard- nyi területen egy kis tóban, amely a legutóbbi jégkorszak végén keletkezett egy glecs- cser megolvadásakor. Mivel emberi település semmi egyéb nyomát nem találták — sem csontokat, sem tűznyomokat, sem hulladékot —, s mivel a tófenék a szó szoros értelmében fafaragásokkal volt borítva, Schild arra a következtetésre jutott, hogy a tónak kultikus jelentősége lehetett a középső középkor embere számára. „Valószínűleg a tó révén kommunikáltak a természetfeletti hatalmakkal, vagy magával az istenséggel” — vélekedett Schild. Ennél régebb, fából készült lándzsahegyeket találtak már, de az eddig ismert legrégebbi fafaragások csak a neolit korból valók, vagyis mintegy hatezer évesek. A régészek véleménye szerint a fafaragás több tízezer éves lehet, hiszen találtak már 30 000 éves kőfaragásokat is. De mivel a fa annyira könnyen pusztul, nem léteznek a középső kőkorszakból való fafaragások — mutatott rá Schild. A lengyel régész feltevése szerint a tóba hajított, fűzfából és nyárfából készített faragások egy ideig a víz felszínén lebegtek, majd amikor elég vizet szívtak magukba, lemerültek. Az egyes faragások vastagsága egy és 2,8 hüvelyk közt van. A leghosszabb közülük négylábnyi, tetején primitív faragású emberi fej látható nyakkal és tisztán kivehető pofacsontokkal. Az orr hiányzik, de a szemek még most is rémületet fejeznek ki. Schild a „sámán botjának” nevezte el. Gyermekkórus Japánban Tegnap este megérkezett egy hónapos Japán körútjáról a Budapest Gyermekkórus. Botka Valéria és Csányi László együttese 26 koncertet adott a japán fővárosban és a szigetország több mint húsz vidéki városában. A tokiói Metropolitanban tartott koncertről egyórás rádiófelvételt is készítettek. Tankönyv ellátás Az általános iskolákban használatos mintegy 160 féle tankönyv, illetve munkafüzet közül 145 már megjelent, 13 augusztusban készül el, s mindössze két munkafüzet megjelenése marad szeptemberre. A középiskolásoknak szóló 80 fajta könyvből eddig 62 készült el, 13 augusztusban kerül ki a nyomdákból, két tankönyv várhatóan szep- terrlberben jut el a diákokhoz. Nők a tudományban Hazánkban jelenleg a kereső nők 40 százaléka diplomás, 100 kutatóból 29 a nő, és a tudományos fokozatot szerzettek 8 százaléka szintén a gyengébb nemhez tartozik. Magyar és osztrák intézmények közösen szervezték meg Sopronban a Tudománytörténeti és Filozófiai Nemzetközi Unió támogatásával a „Nők a természettudományok, technika és orvoslás történetében” című tudományos tanácskozást. Történelmi táborok Határainkon kívül nemzeti kisebbségben élő magyar diákok és hazai tanulók két tábora nyílt meg a hét végén Tiszaföldváron, a helyi középiskola kollégiumában. A fő téma a történelmi ismeretek bővítése, az őshaza és a határainkon kívül élő magyarok kapcsolatrendszere, múltjának és jelenének megismerése. Falugondnokok Somogybán A Népjóléti Minisztérium és Somogy Megye Közgyűlése által a falugondnokok részére kiírt pályázaton So- mogyból eddig öt kistelepülésnek — Bedegkérnek, Somogyaracsnak, Péterhi- dának, Komlósdnak és So- mogyfajsznak — a pályamunkáját fogadták el. A határidőt meghosszabbították, így augusztus 24-ig még to vábbi pályázatokat várnak. AZ ÁLOMCSAPAT Vakítón tűz a nap, elviselhetetlen a hőség. Oltalmat adó árnyékban, álmodozni való idő. Huszonöt évet repül vissza a gondolat. Még általános iskolába jártunk, s alig vártuk, hogy az öreg pedellus hosszúra eresztett csengőszóval tudassa: megkezdődött a vakáció. Örültünk a nyárnak, a szünidőnek. Pedig nem történt semmi különös. Táborozásra, országjáró kirándulásra sokunknak nem futotta. De nem voltunk elkeseredve! Ha szüléinktől kicsikartunk egy focira valót, már teljes volt a siker. Egy foci — egy nyár. Mindennap mentünk a gombai legelőre és ott jelöltünk ki magunknak pályát. Mindenki részt vett a stadionépítésben. Fűzfaágak jelölték a pálya szélét és takaros kapukat készítettünk. Amikor elkészült a nagy mű, kezdődhetett a játék. A Miki volt köztünk a legidősebb és talán a legjobb focista is. De az is lehet, hogy azért volt a csapat kapitánya, mert szinte mindig a legjobb csapatot válogatta össze. Ha a választásnál eltalálta, hogy Gyuszi melyik kezében van a kavics, már mondta is kit akar látni a csapatában. A szomszédjában lakó gyerek szinte mindig reklamált: miért nem őt választja. — Nekem jó kapus kell! — mondta ilyenkor Miki. — Te a barátom vagy, de győzni akarunk és ehhez kell csapatot válogatni. Amikor már alig volt egy-két választható őstehetség, akkor sem a bátyját választotta, amíg volt jobb játékos. Ezért rendre háttérbe szorultak az osztálytársai, még az unokaöccse is. A legjobbakat választotta! Hiába mondta neki Pista, hogy annak idején ő segítette át a szomszéd kerítésén, hiába hivatkozott Ferkó arra: az övé a labda. És hiába visította Géza, hogy tegnap ő szedte helyette a füvet a libáknak. A tudás rangsorát soha sem rúgta föl, mert tudta, hogy bátran cselezni csak jó csapatban lehet. A győzelemhez pedig időnként kockáztatni is kell. Igaza volt... Ha nem jött be a trükk, akkor sem kellett idegeskedni, mert hátul ott voltak a „profi” bek- kek és öt utca legjobb kapusa... Ez volt a mi álomcsapatunk. És Miki, a csapatkapitány... Lengyel János A költő néprajzi gyűjteményéből
