Somogyi Hírlap, 1992. június (3. évfolyam, 128-153. szám)
1992-06-06 / 133. szám
1992. június 6., szombat SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 9 Az ingázó színésznő' BESZÉLGETÉS BEREK KATALINNAL Nehéz lenne eldönteni, hogy Berek Katalin színművészt előadóestjei vagy drámák, tévéjátékok, filmek főszereplőjeként tartja-e inkább számon a nagyközönség. A Kecskeméti Katona József Színházban Örkény István Macskajátékának egyik főszerepében lép estéről estére színpadra. Egy régi szerepben — Ugo Betti: A játékos című színmüvében Kálmán Györggyel (Fotó: Dolezsál László) A művésznőt a többi között arról kérdeztük, hogyan fért meg életében évtizedekig a szóló-pódiumművészet és a csapatmunka, és hogyan sikerült a legutóbbi években megosztania magát fővárosi otthona, kötelezettségei és a vidéki vállalások között? — Általában a csapatmunka kategóriájába tartozó darabok sem nélkülözik a szólista szerepkört. Ha a helyzet úgy kívánja (legutóbb Molnár Ferenc A testőreimül művében), épp olyan alázattal vagyok jelen egy kisebb, mint amekkora energiával, igyekezettel egy főszerepben. A legnehezebb műfajok közé tartozó pódiummal már régebben szakítottam. — Végérvényesen? — Igen. Ehhez a műfajhoz én már túlságosan fáradt vagyok. — Sokan nemcsak azért emlékeznek szívesen pódiumművészként önre, mert egyedül állt a reflektorfényben, hanem mert egy speciális időszakban, politikai, szellemi légkörben olyan kortárs költőket szólaltatott meg, mint például Nagy László vagy Buda Ferenc. — Ez a tevékenység mindig is csak a jéghegy csúcsa volt. Mert azért én ez idő alatt is minden áldott este játszottam a Nemzeti Színházban. (Huszonkét éves koromtól az 55. születésnapomig a Nemzeti tagja voltam.) Mindehhez Hozzátartozik, hogy a hatvanas években a Magyar Tele- /ízió óriási gondot fordított arra, hogy a költészet bekerülőn műsorába. — A legutóbbi évekig a fővároshoz kötötte pályája, zsák a közelmúltban fogadott el egy-egy évadra szerződést Győrben és Kecskeméten. Az idei évadnyitó óta több időt töltött a „hírős” város színészházában, mint budai otthonában. Hogyan sikerül ilyen körülmények között összehangolnia hivatását és magánéletét? — Mivel felnőtt a fiam, szabad ember lettem, újból kezdhettem az életem. Ha a fiam nem harminc, hanem például csak huszonkét éves és egyetemista volna, nem engedhetném meg magamnak, hogy kecskeméti színész legyek. Ez az oka, hogy hat esztendeje, amikor nem voltam elégedett a Nemzeti Színházban a helyzetemmel, szabadon dönthettem. Feltettem a kérdést; miért ne tudnék én lemenni vidékre, amikor ez az ország olyan kicsi, mint a tenyerem? Szerencsére számíthattam arra, hogy nemcsak a társulat, de a közönség is szívesen fogad Győrben. A fiam felnőtté válása mellett a másik lényeges részlet: úgy éreztem, én sem öregedtem meg annyira. A lelkem, a szellemem, a fizikumom elég erősnek éreztem a váltáshoz, és alig vártam, hogy repüljenek onnan ide, és innen oda. — Azért ez az életmód meglehetősen fárasztó. — Igaz, ami igaz, gyakran utazom éjszaka, viharban, ködben, hóban és fagyban, ami csakugyan embert próbáló dolog. Ráadásul rendszeresen tanulok vezetés közben is. — Szerepeket? — Németül tanulok, ami azt jelenti, hogy nemcsak a szerepekkel, hanem az idegen szavakkal is gyötröm az agyamat. Gyakran van fönn vezetés közben is a fülemen a fejhallgató, és memorizálom a német szavakat. Hozom-viszem a tanulnivalómat és a szennyest, amit például Pestem mosok és vasalok. Ha pedig elfelejtek valamit — mint például télikabátot hozni —, akkor itt fagyoskodom és di- dergek. A Macskajátékra való felkészülés miatt szinte egyáltalán nem mentem föl Budapestre, tudniillik szerepem több mint ötven oldalát egyszerűen be kellett bifláznom, az idő pedig roppant kevés volt. — Hozzátartozóitól, barátaitól nem szakad így el? — Rá kellett szoknom a levelezésre. Különben egyedül, de nem magányosan élek, s ez választott életformám. Efféle apró titok még, hogy rendszerint minden munkámmal el vagyok maradva, s otthon gyakran szalad a lakás. Ami kicsit hiányzik; viszonylag keveset tudok Budapesten színházba járni. Mert amikor felmegyek, annyi a más jellegű, emberi restanciám, hogy a színház marad legutoljára. De azért remélem, előbb-utóbb minden bepótolok. Károlyi Júlia SZENTMIHÁLYI SZABÓ PÉTER NEM LENNE MÁS Úgy élni egyszer még, miként a gyermek, kiről gondoskodnak, s akit szeretnek! A világ úgy lenne érdekes, amilyen éppen — csak nézve, bámulva könnyű lenne élnem. Nem tudnám a múltat, jövő nem bántna, csak leskelődnék e csúf és szép világra, nem lenne más féltett tulajdonom, mint bőrömön belül a birtokom, csak néhány játék, néhány jó rokon, ki őrködne mindig könnyű álmomon. Az öregség ez, ezt várom én talán, a végtelen idő innenső oldalán, mikor eloszlik lassan tudás, remény, s a vágyaimat csöndben elfelejteném meggljosszázná Jókai írta akadémikus társával, Arany Jánossal kapcsolatban, hogy az üléseken dirib-darab papírosokon üzengettek egymásnak. Ha valaki lapozgatja Arany összegyűjtött verseinek kötetét, meg is találhatja ezeket a verses glosszákat Akadémiai papírszeéetek cím alatt. „Igazi vasfejű székely a Bálint: Nem arra megy, amerre Hunfalvy Pál int” — így szól az egyik, tanúsítva, hogy akkor is voltak nézetkülönbségek a tudós grémiumban, de azért megfértek „egy csárdában”. Azidőben még az Akadémia kebelében együtt ültek tudósok és írók. Mindeddig így volt ez, amíg 1949-ben „gimnasztyorkát öltöttek” a Magyar Tudományos Akadémiára is. A függetlenség visszanyerését követően így magától értetődő gondolat volt az, hogy a tudomány mellett az alkotó művészet is helyet kapjon ismét a nagy presztízsű „köztestületben”. Az írásművészet visz- szafogadása történhetett volna úgy is, ahogyan hajdan volt helye az akadémiai osztálykeretben. De úgy is, ahogyan végül is történt: a Magyar Tudományos Akadémia független társintézményeként hozták létre a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiát. Csakhogy miközben ezt szervezték, megalakult egy másik írói, művészeti testület is Magyar Művészeti Akadémia néven. Végül is a szavakra nincsenek monopóliumok, s akár az értelmező szótárat, akár az Akadémiai Kislexikont lapozgatjuk, több jelentést találunk. Akadémosz hérosz athéni ligetében alapította Platon Kr. e. 387 körül filozófiai iskoláját, az első akadémiát. A reneszánsz korában tudományos, művészeti, irodalmi, zenei és egyházi társaságok, egyesületek használták az akadémia nevet. Ilyen elnevezéssel jöttek létre az új- és legújabb korban szakfőiskolák, így hazánkban is a zenei, képzőművészeti vagy színművészeti akadémia — kár is volt (vagy volna) megváltoztatni a patinás neveket. Sok helyütt mindmáig az akadémiák a legtekintélyesebb tudósok és — nem mindenütt — művészek országos testületéi. Hogy kik a legtekintélyesebbek, azt végül is a testület dönti el jogszerűen. Mint minden emberi döntésben, ebben is lehet tévedés, lehet, amit másként ítél meg sok kortárs, netán az utókor is, de tudomásul veszik. Az, hogy végül is az írók, művészek két akadémiát alakítottak, mondhatjuk: „szívük joga”. De a külső szemlélő számára némileg devalválja mindkettőt. Olyan színben tünteti fel viszonyukat, hogy még csak közös asztalhoz sem ülnek. Persze, lehet ezt magyarázni — ahogy szóbeszédben teszik is — politikai, pártállambeli vagy pártszimpátiákon és főleg unszimpátiá- kon alapuló nézetkülönbségekkel, de ez nem meggyőző. Végtére is a tudományos jellegű akadémiák nem klubok vagy egyletek, kiválasztó elvük a hivatásbeli minőség és tekintély. Nem ízlés, filozófia, politikum egyesíti tagjaikat. Lehet továbbá magyarázni a kettősségét szellemi életünknek, különösen az irodalomnak az örökségével, az úgynevezett népi-urbánus ellentéttel. Csakhogy ettől még megfértek egy akadémiában — mondjuk — Babits Mihály, Illyés Gyula, Márai Sándor vagy Tamási Áron, hogy Herczeg Ferencet vagy Csató Kálmánt ne is említsük egyéb ízlés vagy értékelésbeli különbségekre utalva. Feltehető, ha élnének még nagy öregek, ma is megférnének egy asztalnál, sőt még az ifjabbakat is oda tudnák ültetni. Távozásuk miféle „áthidalhatatlan” űrt hagyott? Tekintélyhiányt? Értékhiányt? Tekintély az, akit annak elfogadnak, érték, amit másban is méltányolnak egy társadalom tagjai. Vajon a méltányolható értékek hiányoznak, avagy a méltánylás képessége? Nem az irodalmi-művészeti akadémiai az egyetlen ketősség, ez — úgy tűnik — a jéghegy csúcsa. Kirekesztő szándékú kettőségek szaporodnak, s ad abszurdum két kormány, két parlament, két ország lehetne az országban. Ha nem több, hiszen hovatovább ki-ki önmagát ismeri el csupán... Ideje, hogy legalább a szellemi elit emelkedjen felül a megosztó érdekeken, előítéleteken. A politikai párt kardcsattogásától mindinkább megcsömörlő, kiábránduló hangokat hallató közönség ebben az országban kénytelen élni — „áldjon vagy verjen sors keze” —, és legalább abban szeretne hinni, hogy mégiscsak közös otthonunk ez az ország, hogy egy nyelven szót is érthetünk. Németh Ferenc BÉNYEI JÓZSEF Somlói galuska agányos férfi túl a középkoron, üldögélek a friss Esti Hírlap és egy étlap társaságában z étteremben. A szomszédos aszónál fiatal pár várakozik. Szemben Inek egymással, sugárzik, árád ró- ik, hogy új házasok. A fiatalember zemlélődik, az asszonyka fülhallga- in hallgat valamit az asztalon he- erő kisrádióból. Néha hirtelen le- apja a hallgatót, pár másodpercre a ;rfi füléhez tartja, majd visszateszi aját fülére. Azután vacsorázunk. Csaknem gyszerre kapjuk a tálat, ők azonban amarabb végeznek. Sietnének? emigen. Csupán más a ritmusuk. A jlt után nem sokkal asztalukra kerül gy hatalmas adag somlói galuska, ten bizony, én még somlóiban ek- )ra adagot nem láttam. Lopva beleslantok az étlapba, de semmi külö- 3s, a többi étel árához képest ez a >emege sem túl drága, sem túl oltó. Gyönyörű látvány. Egyre lassab- an rágicsálom a csirkemájjal töltött artésbordát, inkább a somlói sorsát jyelem. Természetesen a fiatalasszony elé kerül, aki ekkorra már letette a fülhallgatót, s elmerül az ízek örömeiben. Parányi kanállal kezdi enni a somlói szélét. Igaz, jó tetésen kerül a kanálba, majd a szájába egy-egy adag tészta, töltelék, csokiöntet, tejszínhab együtt. A férfi csipegeti tányérjából a maradék morzsákat, nem is éhségből, inkább csak úgy, más értelmes tennivaló hiányában. Egyszer az asszony hirtelen villant egyet a szemével, és a férfi elé tolja a tányért: — Egyél! — Nem ízlik? — kérdi a férj. — De, finom. Csak nekem sok. Nem bírok többet enni. A fiatalember elég hamar belenyugszik a kínálásba, s ugyanazzal a kiskanállal, ugyanolyan hatalmas falatokban kezdi enni a somlóit. Az még makacsul tartja eredeti formáját, meg se billen a kistányéron. A férfi eszik, eszik, aztán hirtelen felnéz. Az asszony épp akkor kapja el a pillantását a gyönyörű süteményről. — Mégis kérsz? — udvariaskodik az ifjú férj. — Á, dehogy... Pár kanál ismét eltűnik a tányérról, de az asszony szeme újra csak arra téved. A férfi észreveszi, most sem szól, csak egyre lassabban, mintegy kényszeredetten kanalazgat. Most tarthat a somlói felénél. Egyszer megáll. — Nem bírok többet enni... —- Ne-e-em? — hangzik a szerepjátszó kérdés. — Nem. Biz’ isten. — Akkor mi lesz vele? — Nem tudom... Pár pillanatig csönd van. Kettejük között ott árválkodik a félig megevett somlói, s tán búslakodik is, hiszen neki az lenne a természetes sorsa, hogy megegyék. Az asszony fölteszi a fülhallgatót, majd lekapja. — Ó, ne maradjon már itt — mondja, s közelebb húzza magához a tányért. Aztán nekilát. Bátran, jó étvággyal, látványosan. Nagyon szép így, ahogy eszik. Ahogy fogy a "somlói szépsége, úgy növekszik az övé. Aztán hirtelen észbe kap. A tányéron lehet még vagy három falat- nyi. — Na, most már nem megy — mondja, s eltolja magától a tányért. — Hát..., megpróbálom akkor én —, mondja a bajusza mögül a fiatalember, s óvatosan leemel két kanállal. — Kész — jelenti ki, amikor már csak egy közepes falat lapul az'ösz- szemaszatolt tányér szélén. Az asszony is nézi a falatot, de a világ minden kincséért sem nyúlnia utána. Aztán hirtelen, mintha valami éppen egyszerre jutott volna az eszükbe, egymásra néznek és felkacagnak, ifjúságtól, szerelemtől ragyogó szemekkel. Az asszony átnyúl az asztalon, megfogja párja kezét, és nevetnek őszintén, tiszta szívből, hosszan. Majd kérnek még ketten egy üveg sört. Jómagam is intek a pincérnek, és kérek egy olyan csodálatos somlóit. Kihozza. Valóban gyönyörű. Mit mondjak, somlóiban még ilyen gusztusosat, dúsát sose láttam. Szebb mint az övék, esküszöm. Beleütöm a kanalam az oldalába, bekapom az első falatot, várom az édesség boldog nyugalmát, de odabenn inkább keserűség támad. Pár falattal még kísérletezem, aztán eltolom az egészet. z nem ugyanaz a somlói, mint az övék. Más. Ez valamiért keserű. Kimaradhatott valami belőle. Hogy az ördögbe lehet, az hogy kívülről ennyire szép, az íze pedig... A fiatal pár lassan szedelőzködik. Egymás vállát átölelve mennek kifelé, én meg ott ülök a somióim mellett, és töröm, töröm a fejem, mi is lehetett az ő somlóijukban, amit az én magányos tányéromról kifelejtettek?
