Somogyi Hírlap, 1992. június (3. évfolyam, 128-153. szám)
1992-06-27 / 151. szám
1992. június 27., szombat SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 9 EMLÉKIRAT: 1939-1945 Tamás Sándor emlékezete A lengyel fiatalok lelkes tanára volt Egységes irodalom Beszélgetés Szilágyi István íróval A romániai rendszerváltás után Erdély egyetlen szépirodalmi folyóirata, az Utunk nemcsak tartalmában változott, de nevet is váltott: 1990 januárjától Helikonként jelenik meg. Szilágyi István íróval, főszerkesztővel, a Soros-alapítvány idei Ady-díjasával arról beszélgettünk, hogyan élték át a rendszerváltást. A néhai iskolaigazgató, a lengyel diákok szeretett tanára, a Lengyel Érdemrend tulajdonosa, tíz éve halt meg. Ma, utcanév őrzi emlékét Balatonbogláron! 1977. június 18-án Jerzy Zielinski követségi tanácsos, majd pár év múlva lengyel nagykövet avatta fel a Vikár Béla Művelődési Ház falán a hála és köszönet emléktábláját. Meghitt pillanat volt, amikor Jerzy Zielinski ráismert hajdani bogiári tanárára, az akkor már 75 éves Tamás Sándorra, aki 1939 és 1944 között a ba- latonboglári lengyel gimnáziumban tanított. Könnyes szemmel ölelte át egymást tanár és diák. Ugyanis Tamás Sándor olyannyira jó tanár volt, hogy keze alatt minden lengyel diák szépen megtanult magyarul. Ezt bizonyítja a követségi tanácsos is, aki választékos magyarsággal és kitűnő kiejtéssel köszöntötte volt tanárát. Nyelvtudása birtokában nem egy volt lengyel diák jött visz- sza Magyaroszágra akár diplomáciai szolgálatra is, mint Tadeusz Olszanski, a Lengyel Tájékoztató és Kulturális Központ volt igazgatója, aki ma is Magyarországon dolgozik. A tanár úr ugyanis megszerette a lengyel fiatalokat, teljes odaadással tanította, nevelte őket. Tizenöt évvel ezelőtt a már idős tanár így emlékezett vissza az egykori iskolára: — A nevében nem szerepelt a „gimnázium” szó... Amikor még Zamárdiban működött, a német követség tiltakozott a lengyel menekültek oktatása ellen. így voltaképpen a bogiári gimnázium félig-med- dig illegális intézmény volt s Lengyel Ifjúsági Tábor fedő- léven működött. Az általános iskolás korú gyerekek is tanulhattak itt, meg a nagyobbak is. A tanítást az'1932-es lengyelországi oktatási törvény alapján szerveztük meg. Háromszáz fiatalt menekítettünk ebbe a táborba. A tanítás 1940. szeptember 23-án kezdődött. Harminc olyan pedagógust vezényeltek ide, akik a lengyel hadsereg állományába tartoztak. 1941-től dr. Pietr Jendrasik lett a tábor parancsnoka. A német hatalom- átvétel után őt és három társát a Gestapo letartóztatta és koncentrációs táborba deportálta. Egyiküket ki is végezték. — A fiatalok nyaranta a mezőgazdaságban, a fűrészmalomban, az építkezéseknél dolgoztak. Híresek voltak arról, hogy a bogiári angoranyúl- tenyésztés új lehetőségeit honosították meg. A szőrmét ugyanis házi eszközökkel szőtték ízléses áruvá. Nagy sikerük volt a lengyel esteknek is. A tábor énekkara hangversenyeket adott, a műsorokat a környező falvakban is hallgathatták. A boglár melletti településeken népszerű volt a lengyel mandolinzenekar, az amatőr színjátszócsoport és a néptáncegyűttes, mely még az Operaházban is szerepeik A legtöbb műsort természte- sen együtt adták a magyarok a lengyelekkel. De nemcsak ekkor emlékezett Tamás Sándor. Egy huszonegy oldalas géppel írt dokumentum élén az áll: „Lengyel menekültek Magyaro- szágon a második világháború alatt. Összeállította: Tamás Sándor ny. ált. iskola igazgató.” E szöveget erősíti az a tizenegy oldalas „Emlékirat” is, (a nagyalakú vonalas spirálfüzet), amely a Tamás-család féltve őrzött kincse. Valószínű, hogy szeretett feleségének kezeírása, tollbamondás alapján. Most, hogy Tamás Sándorról utcát is elneveztek, újból emékezünk. Mert kell és illendő. Horváth Aladár Szertefoszlott remények — A rendszerváltási kísérlet után — nevezzük így a fordulatot — szinte minden reményünk szertefoszlott. Ma már pirulunk is: miben hittünk, reménykedtünk egykor. Mióta megszűnt a klasszikus cenzori világ, lényegében bármit kinyomtathatunk, viszont tucatnyi új fajta akadállyal kell szembenéznünk, a szerkesztőség ablakán esetleg berepülő, adott esetben cenzúraként működő benzinpalacktól az ízlésterrorig vagy a pénzhiányig. Ha ez a szabadság ára, akkor ez rettenetes ár. Mindennek ellenére bíztunk abban, hogy képesek leszünk szenzációs irodalmi lapot csinálni. — Gondolom, konkrét elképzelésekkel láttak munkához. — Elhatároztuk, hogy olyan exkluzív irodalmi lapot szerkesztünk, amilyen még nincs. (Közben létrejött több mint száz új magyar lap, de legtöbbjük gyorsan meg is halt, vagy a felismerhetetlenségig átalakította arculatát.) Igyekeztünk nagy gondot fordítani arra, hogy az etnikum összetartását, a helybenma- radást valamilyen formában megerősítő írások folyamatosan jelen legyenek, például az erdélyi kultúrtörténeti vonatkozású tanulmányok, esszék, amelyek tágíthatják az összmagyar kultúrtörténeti hagyományt. Kimondtuk azt is, hogy csak egyetlen magyar irodalom van, akkor is, ha azt Torontóban, Sepsiszentgyör- gyön, Kecskeméten vagy Ungváron írják. E hitünk tükröződik szerkesztői gyakorlatunkban is. Küzdelem a légszomjjal — Mindehhez rendelkezésükre áll megfelelő szerzői gárda? — Amikor számbavettük magunkat, kiderült, hogy kollegáink közül — fiatalok is — sokan meghaltak, mások elmentek, a maradék egy részének pedig botcsinálta módon, de politizálnia kellett. Azzal sem számoltunk kellőképpen, hogy közben az irodalom egyfajta funkcióváltáson esik át. Az olvasó például tegnap még a folyóirat sorai között várta, kereste azt az üzenetet, amit az úgynevezett népszerű, kincstári szerzők köteteiben nem kaphatott meg. Ezért a szépirodalmi folyóiratoknak egész Kelet-Európá- ban speciális szerepük volt, de azóta e funkciójuk megszűnt. Ugyancsak általános jelenség, hogy az irodalom a század eleje óta a hatalomhoz való viszonyában élt, létezett. Kiszolgálta vagy ellentmondott neki, de valamiképp e két lehetőség közötti skálán, százféleképpen árnyalódva élte életét. Furcsa mód, akit megnyert a hatalom, azzal már nem törődött, mindig a renitensek, az ellenzék kegyeiért küzdött. Mára ez is megszűnt. Mit érdekli a hatalmat az irodalom ellenzéki hangja? Mindennek ellenére az irodalom egyféle légszomjjal küzd. Talán mert érzi: ez időtől nincs mentsége, vagyis nem valamihez képest irodalom. Nem ahhoz képest irodalom, hogy azt akarják, ne legyen, és nem ahhoz képest írásmű, hogy elkészültét sürgeti írója. Az átmentés lehetősége — A gazdasági nehézségeket is számba véve, milyen jövőt jósol a szépirodalmi lapoknak? — Ha a nyugati modellre figyelünk, láthatjuk, hogy ez a laptípus a jelentős irodalommal rendelkező országokban is hiányzik. Hasonló lapok — jelentős propaganda funkcióval — élnek ugyan nagy könyvkiadók háza táján, árnyékában, illetve nagy magazinok heti mellékleteiként. Ebből a nézőpontból úgy tűnik, a mi kelet-európai laptípusunk menthetetlenül elsorvad, eltűnik. Talán most új funkciót kap, mégpedig a könyvkiadás teljes összeomlása miatt. A rövid, folyóiratra szabott formáknak kedvez a világ, az olvasók ideje, igénye; ezért az írók gondolataikat publicisztikákba öntik, a mai élet ügyeihez szabva. Valószínű, ez is csak átmeneti állapot, de mankóként talán átmentik újabb struktúrákba, a jövő lapszerkezeteibe az irodalmat. Károlyi Júlia SZIRMAY ENDRE Földre szállott álmok Szertefoszlott már a tegnapi álom; csak a csonka tündérszárnyak váza maradt mementóként. A józanságra ők emlékeztetnek. Pedig a felhős égen most is ott suhog minden reménységem: hogy szárnyalás nélkül is nagysokára hazaérkezhetek hozzád valahára. Az álmok sáros földön is derűsek; a gravitáció törvénye bilincs mozgásterünkben mégis ő a kincs mert lehetőséget ád. Talán, egyszer megvívok makacs végzetemmel; álmaimat sorsommal betöltve pihenni fekhetek az ölelő földre. CSÁK GYULA Kurutty! — Hallod ezt a felséges muzsi* kát?! Százezer béka nekem kuru- tyol itt, pajtás! Mind a barátom! Ezek az én igazi jótevőim, ők az én védangyalaim! Ha nem is látod a fejükön a koronát, mind királyfi ez, és királyi módon jutalmaznak... j — Húsz esztendei munka után ki- j löktek a bányából, mert bezárták a ! bányát. Fájt, de mitévő lehettem? | Egy ideig adtak munkanélküli se• gélyt, aztán megszüntették. Fájt, de mitévő lehettem? Négyszer két na, pig álltam sorban munkáért, akárrni- j lyenért, s nem kaptam. Fájt, de mitévő lehettem? — Egyik este kiültem ide, a bányató partjára, búslakodtam, keseregtem, haragudtam a világra, s akaratlanul hallgattam ezt a mesebeli koncertet. Aztán — akár a valóságos mesében, — lábam elé ugrott egy kecskebéka. Megijedtem, és rávilágítottam a zseblámpámmal, de a béka nem ugrott el, hanem ott maradt, mozdulatlanul. Soha nem érintettem azelőtt békát, de akkor lenyúltam érte, és a tenyerembe vettem, s úgy vizsgáltam tovább a zseblámpa fényénél. Mintha jólesett volna neki, hogy felvettem, csak ült, és fényes, nagy szemeivel békésen bámult rám. Egészen olyan volt, mint aki mondani akar valamit. Nem értettem békanyelven, ezért rövid szemlélődés után letettem a lábamhoz, ahol várakozott egy kicsit, majd nagy csob- banással a tóba ugrott... — Nagyon vigyázz, hogy mindig csak a nyomomba lépj. Itt mély a tó, és ha megcsúszol, nem biztos, hogy ki tudlak húzni... — Látod, mennyi béka van itt a parton? Nem kell suttognod, akár énekelhetsz is, ezek a hangtól nem félnek. Például ott van egy. Fogjad csak a zseblámpámat, és világíts a szemébe. Most lehajolok érte, ezen a tölcséren beteszem ide a hasamon lötyögő zsákba, és nemsokára egy francia hasában lötyög majd ez a béka-koma... — Hirdetésben olvastam, hogy vannak helyek, ahol felvásárolják az összegyűjtött békát, és viszik exportra. Ott mondták, hogy zseblámpával kell fogni. Ott egy másik, világíts rá! Már meg is fogtam! Gyönyörű példány. Legalább negyven dekás! Leginkább ilyenkor kell jönni, amikor nincsen holdvilág. Amott is egy! Oda a fényt! Ez is megvan! Ha jól számoltam, eddig már_ kilencen vannak itt a szákban. És tudod mennyit ér ez a kilenc? Amennyi egy napi keresetem volt, amíg a bányában dolgoztam! Ott izzadtam, itt meg csak sétálgatunk a csillagos ég alatt, és két perc alatt megvan egy napi kereset... — Sokan finnyáskodnak, és leszólnak, akik tudják, hogy békázok. Fütyülök rá! Én kispajtás nem vártam, amíg munkát lelnek számomra ebben az országban, hanem kivonultam az emberek közül ide a békáim közé, és nagyon jól megvagyunk egymással. Ez a tópart öt kilométeres körzetben az én zenekarom, ez a kórus nekem dalol! Meg száz kilométereken az ország ösz- szes kanális-partja! Egy éccaka összeszedek annyit, amennyinek az árából megvehetem az asszonynak a Váci utca legdrágább cipőjét! Bizony pajtás, finy- nyáskodnak némelyek, mások meg röhögnek ratjam, dehát buták ezek az emberek, mert nem tudják, hogy nemzeti kincs, kemény valuta lötyög itt a hasamon a zsákban. Olyan buták, mint ezek a szegény kis jószágok, akik megdermednek, ha rájuk világítasz, mert nem fogják fel, hogy mi történik velük. Hasonlóképpen sok ember sóbálvánnyá dermedten áll, mert nem tudják, hogy mi történik velünk! — Újra mondom, hogy mindig a nyomomba lépj. Én már ismerem a járást. Te is megismerheted, ha veszel a hasadra egy szákot, és kijá- rogatsz ide velem. Ne panaszkodj, hogy szegény vagy, mert nem az a szégyen, hanem az, ha hagyod, hogy szegény maradj. Ne kuncsorogj segély után, hanem gyere velem! Összefogunk, és építünk egy tározót, oda hordjuk a békát, és csak nagy tételben szállítjuk el. Nem gond a tárolás, mert a béka fél évig is elél táplálék nélkül. Utána meg, tudod, mit csinálunk? Nemcsak fogyasztjuk, hanem szaporítjuk is a békákat. Már kísérletezgettem a tenyésztéssel, és egy pénzes pasas ráharapott az ötletre, mert jól tudja, hogy nincs az a mennyiség, amennyit ne vennének át a franciák! Franc a gyomrukba, hadd egyék, ha szeretik. Én még egyet se ettem. Szeretem és szánom őket. Ennyi a dologban az erkölcsi problémám. Gondolok rá néha, hogy nem kellene bántani őket, dehát úgy vagyunk formálva, hogy min- dent-evők, mindent-pusztítók, meg mindent-építők vagyunk. Amikor először a tenyerembe vettem itt azt a békát, amely szinte könyörgött, hogy vegyem fel, azóta hiszem, hogy nem haragszanak rám. Segíteni akarnak nekem, és én elfogadom... — Újra mondom: vigyázz, hová lépsz! És ha már kitanultuk a tenyésztést is, tudod mit csinálunk? Könyvet írunk a mai békákról, mert mi tudunk róluk a legtöbbet! Elolvastam Brehmet is^Herman Ottót is, — dunsztjuk sincs a lényegről! Háromszáz napon és háromszáz éjjelen át figyeltem a békákat: én tudok róluk a legtöbbet! Aztán te is annyit tudsz... — Csak jár a szám, csak cuppog- tatjuk itt a sárban a csizmánkat, •csak figyelünk, de nem fülelünk. Álljunk meg, és hallgassunk bele ebbe a gyönyörű, hangos csöndbe...
