Somogyi Hírlap, 1992. június (3. évfolyam, 128-153. szám)
1992-06-20 / 145. szám
1992. június 20., szombat SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 9 Candide a fővárosban, vagy a világ jósága Musicalizmus és államforma Kunigunda és Candide: Sáfár Mónika és Csengeri Attila most főinkvizítor, hajós, Cartagena kormányzója és II. Rákóczi Ferenc egy személyben. Őt a két előadás különbözőségeiről kérdeztük. — Amit az előadás hordoz, az nem változott. Mert tébolyok minden egyes évben, minden nemzetben, minden kontinensen vannak. Tehát a finálét, hogy a téboly múljon végre már, most is van kinek és van miért énekelni. Ez a darab a hitről szól, egy- olyan korban, amely végképp elveszített minden kapaszkodót. Hiszen ma az embereknek lelkileg az egyházon kívül nincsen mihez nyúlniuk. Nem gondoltam volna, hogy eljönnek az emberek a Candide-ra, mert évad vége van és meleg, és hóvégi pénztelenség. Mégis megtelt a Petőfi csarnok kétszer. Először tele volt, második alkalommal pedig felébb. Ebből látszik, hogy mennyire szükségük van az embereknek arra, hogy valamilyen szellemi, érzelmi támpontot kapjanak. Ami mindkettőt meg tudja adni manapság, az a jó színház. — Förtelmes kérdés: milyen érzés 12 év után újra a Can- dide-ban játszani? — Az én ingemet adták Csengeri Attilára. A premieren, a színpadon jutott el a tudatomig: uramisten, eltelt tizenkét év. Eszembe jutottak az akkori próbák, az a két hatalmas könyvlap, ami a két oldalán volt a színpadnak és dobálta ki az embereket. A kollégák, akik azóta elmentek, meghaltak. — Mit gondol, mi az oka annak a felújítási láznak, ami most elérte a kaposvári színházat: Diótörő, Candide, a jövő évadban a Szélkötő Ka- lamona. Nosztalgia, a régi sikerek felmelegítése, vagy más? — Annak, hegy régebbi előadásainkat felújítjuk, két oka van: egyrészt felnőtt egy új generáció, amely ezeket az előadásokat nem láthatta, másrészt ezek a produkciók ma éppen olyan időszerűek, vagy még időszerűbbek, mint annak idején. S hogy időszerű lesz-e a Candide Kaposváron is? Gazdag Gyula szeretné, ha az ősszel az lehetne. Mivel azonban a díszlet csak a sportcsarnokba fér be, először is — pletyi ide vagy oda — divatos fogalom, konszenzus kellene. Hogy azok is láthassák, akik elől Candide úrfi a fővárosba táncolt. Addig is fő az optimizmus, e világok legjobbikán. Vagy... Balassa Tamás- Nagy László Kristó Tibor POGÁNY FOHÁSZ pintyek szunnyadnak délután Korvin hollója ül a fán disszidálnak őzek, nyulak nyomuk végtelenbe mutat vágyunk új inget váltani oltár elébe járulni vecsernyén is áldozni fejfáink mellé állani kinek nem jut belőle ne hintsen port a szemünkbe az már minket nem vakít állani visszamért parcellán tűnődni őseink nyomdokán míg árvalányhaj magját hinti nem lehet kiválani már nem erény pusztulni se legyen remény Uram hajítsd el fajunk ostorát de korbácsoljad a hitványát fogadj magadhoz örökre tisztuljunk fehér tüzedben hogy választott néped lehessünk Szoborterv Zrínyi Miklósról a századfordulón A Roboz István szerkesztette Somogy hetilap 1875-től szorgalmazta: Szigetváron állítsanak szobrot a várvédő hős kapitánynak. A századfordulón már úgy tűnt, hogy országos üggyé vált a szoborállítás. Remény volt arra, hogy Biedermann Ottó nagybirtokos elnökletével bizottságot alakítanak. A hírt a Pécsi Napló is átvette, de némi kétkedéssel, mert Szigetvárról semmi megerősítést nem kaptak. Azután 1900 májusában hivatalosan jelezte a szigetvári elöljáróság: „A Zrinyi-szobor ügye úgy áll, hogy éppen Szigetvár intézett 1900. év elején egy fölterjesztést Somogy vármegyéhez, kérvén a létesíteni óhajtott szobor ügyének országossá tételét.” A megyei közgyűlés 1900. május 7-én tárgyalta meg, s az előterjesztők álláspontjának megfelelően „hazafias lelkesedéssel egyhangúlag magáévá” deklarálta, A közgyűlés lovag Biedermann Otto elnöklete alatt héttagú bizottságot küldött ki a tervezet elkészítésére és javaslattételre. Nem közömbös, hogy kik voltak a tagjai: gróf Széchenyi Ernő, gróf Hoyos Miksa, Kriszt Béla, Duchon Ödön szigetvári ügyvédek, Hegyessy János főszolgabíró és Vargha Sándor főjegyző. A lelkesedés ugyan nagy volt, de az óv szeptemberéig, a szigetvári emlékezésig nem sok történt. Ott is csupán a remény szavai hangozhattak el, hogy néhány év múlva talán már állhat az új márvány- szobor. Ennek nyomán egyesek már odáig elmentek, hogy ismét írtak a szobor fölszerelésére, jelezvén az ügy szentségét: „ott vagyunk mind a népeknek milliói Szigetvárott, nemcsak áldozni az oltáron, de fogadást tenni, hogy — ha kell — úgy fogunk meghalni a Hazáért, mint azt Zrínyi Miklós tette!” A fogadalom szövege elkészült, de konkrétumot arról, hogy mi a teendő, senki nem tudott. Bizakodtak a bizottság tagjai, hogy az országos aka- kozásból kikerül egy Zrínyi Miklóshoz méltó szobor ára. A vármegye ugyan elindított egy gyűjtést — a törvény- hatóságokat szólította föl adakozásra —, de pénz a szigetvári emlékünnepségig nem folyt be. A Somogy hetilap szerkesztőjének két javaslata is volt a szoboralap megteremtésére. Az egyik: a műkedvelő társaságok, jótékonysági egyletek a gyűjtés időszakában ne foglalkozzanak mással, csak erre a célra kérjenek adományokat. A másik: nyerjék meg az ügynek Jókai Mórt, a Szigetvári vértanúk szerzőjét, ugyanis ha ő mellé áll, akkor az vonzani fogja az embereket. (Arról, sajnos, nincs adat, hogy ez sikerült-e.) Számítottak a kormányra, sőt, az uralkodóra is. Elsősorban azért, mert a német császár, Vilmos budai látogatása során megemlékezett a szigeti várkapitányról. Akkor mondta a korabeli sajtót bejárt mondatot: „Tudtára adom népem tanítóinak, hogyan tanítsák az ifjúságot meghalni a Hazáért, úgy halni meg, mint Zrínyi Miklós, a szigetvári hős.” A szoborbizottság ülésezett, a gyűjtés elindult, jóslatok születtek, hogy semmi kétség nem lehet a jövőt illetően... A nagy lelkesedés aztán elaludt. A tervezett monumentális márványszoborból nem lett semmi. Laczkó András A nagy testvér hatalmas árnyékában be jó is volt kritizálni a látens diktatúra látható diktátumait, és még azt is mondani: ejnye-bejnye. És milyen jó is volt a Marat halála forradalmi lendülete és eszméi által táplálkozni szellemileg, és micsoda érzés lehetett ezt a „táplálékot" elkészíteni, megfőzni és tálalni. Úgy, hogy mi nézőtéri fogyasztók tudtuk, amit a séf gondolt-sejtetett a színpadon. Igyekezvén elhagyni e találó szakács-metaforát mondom: be jó is volt az a kis át- kosi, és persze nem gondolom komolyan. Dehogyis volt az. Viszont témát adott, nagyszerű előadást inspirált — bőséggel. Ám az akaratunk szerinti váltás óta „korszakalkotó” színházi előadást egyre ritkábban látni széles e hazában. Következtetés: nincs —?— miről beszélnünk, mindemellett kifizetődőbb —!—, ha szórakozgatunk, és gyártunk szép-színes-boldog- ságos és pláne pehelykönnyű operettet vagy musicalt. Ami persze nem baj. De ritkán remek. A Csiky Gergely Színház — hisszük: lokálpatrióta elfogultság nélkül mondhatóan — többnyire magas színvonalon halad a korral. Utóbb Voltaire - Candide, vagy az optimizmus című zenés játékát (Leonard Bernstein zenéjével) újították föl a budapesti Petőfi Csarnokban. Gazdag Gyula rendezőt az előadás után invitáltuk beszélgetésre. — Mi az oka annak, hogy a Candide kaposvárinak tervezett bemutatója Budapestért valósult meg? • t • >: — Én igazából nem* tudom. Pletykákat hallottam magam is, de nem vagyok autentikus forrás ahhoz, hogy megmondjam, mi történt. Mindenesetre ezt a díszletet a kaposvári sportcsarnokra találtuk ki. — Izgalmas kérdés manapság, hogy kell-e, lehet-e igényes szórakoztató zenés darabokat színre vinni akkora „dózisban", ahogy ez most történik. Az e műfajokat ért támadások szerint nem, mondván, hogy ezek a produkciók a minőség rovására bevételorientáltak. — Én mindig szerettem ezt a műfajt, és sosem tartottam könnyűnek, noha biztos vannak könnyű darabok is. Nem hiszem, hogy a Candide az lenne. Semmilyen értelemben nem könnyű. Á Csiky Gergely Színház mindig is játszott musicalt és operettet is. Nem tudom mi ok lenne arra, hogy Pangloss mester (Bezerédi Zoltán) mesterkedés közben Csákányi Eszter, Molnár Piroska és Spindler Béla ezért megtámadjanak bennünket. — Nagy kihívás volt e sok tekintetben monumentális, sok szereplős, hatalmas játékteret alkalmazó produkció felújítása? — Abban az értelemben jelentett kihívást, hogy annak idején ez az előadás sikerrel ment és a társulat is szerette. Kérdés volt, hogy mennyiben tudunk ennek a sikeres előadásnak, a követelményeknek megfelelni, meg tudjuk-e még egyszer csinálni? — Ha jól tudom, igen nagy r •„befektetést" jelentett a Candide színpadra állítása. — Az igazság az, hogy abban a luxuriózus helyzetben voltam, hogy nem nekem kellett a pénzszerzéssel foglalkozni. Ezt az igazgatóság intézte. Milliók ide vagy oda: a kaposvári Candide fővárosi kiruccanását hatalmas érdeklődés övezte, és siker. A második előadásra az eredetileg hatszázötven személyes csarnokban majd ezren váltottak jegyet. És tapsoltak Bezerédi Zoltán (Voltaire, Pangloss mester), Csengeri Attila (Candide úrfi), Sáfár Mónika (Kunigunda kisasszony), RátótiZoltán, Csákányi Eszter, Molnár Piroska, Spindler Béla, az epizódszereplők és a hatalmas kórus játékának. Az „e világ-e a világok legjobbika?” kérdés körül fergetegesen bonyolódó események voltaire-i tálalásának kaposvári feldolgozása néhány színésznek különösen nagy csemege: a 79-es előadás címszerelője, Spindler Béla
