Somogyi Hírlap, 1992. június (3. évfolyam, 128-153. szám)
1992-06-13 / 139. szám
1992. június 13., szombat SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 9 Magyarország miniszterelnöke voltam, 1942-1944 Kállay számadása Harmincnyolc év után az Európa-História Kiadó gondozásában nálunk is megjelent Kállay Miklós emlékirata kétéves miniszterelnökségének politikájáról. A könyv 1954-es New York-i első kiadása nyomán látott napvilágot — magyarul először. Szerzője az emlékiratot személyes számadásnak szánta, megvilágítva saját irányító szerepét olyan időszakban, amikor az országot több súlyos katasztrófa is érte. Kállay Miklós 1942. március 10-e körül alakított kormányt a kormányzó megbízásából, hosszas rábeszélésre. Elődje, Bárdossy csöndben, „érdemei elismerése nélkül” távozott. Horthy kezdettől bizalmatlan volt iránta. Különösen, hogy a tőzsgyökeres magyar „héjják” '41 június 25-e tájt agresszív ráhatásokkal „megpuhították” a Legfelsőbb Hadurat”. A kormányzó fél évvel később már érezte, tudta: végeztés ballépés volt lihegve hadra kelni a szovjettel. A hadvezetés hibát hibára halmozott, a németek pedig újabb csapatokat követeltek, és persze gazdasági támogatást is... Ilyen terhes örökségekkel lépett hivatalba az új kormány. Horthy egyedül Kállayban bízott. Alapvető külpolitikai nézeteik azonosak voltak. Részint parírozni a gyarapodó német követeléseket, elkerülve az ország német megszállását, részint valahogy ki- evickélni ebből a nemszere- tem-háborúból. (Amelyet Kállay kezdettől fogva ellenzett.) Éspedig angolszász orientációval: titkos tárgyalásokkal a kiválás lehetőségeiről. Az egykori miniszterelnök emlékirata eme történelmi előzmények és tendenciák után taglalja — részleteiben is — koncepcióját, intézkedéseit. Kállay műve személyes számadás: mindvégig objektivitásra törekedve tisztességes önvizsgálatot tart. A könyv ettől válik — sok mozzanatot megvilágítva — a korszakot lezáró két esztendő politika- történetének lebilincselően izgalmas, élvezetes történelmi olvasmányává. Ami vitatható e kétkötetes — csaknem 800 oldalas — mű elemző megállapításaiban, az nem annyira a tények megítéléséből, inkább a szerző történelmi szemléletéből, az elkerülhetetlen polgári átalakulás alternatívájának teljes negligálásából fakad. Kállay politikájának két fő korlátja eléggé ismert: ő — és Horthy — képtelen volt világhatalmi összefüggésekben gondolkodni. Illuzórikus ábrándvilágukban hazánk amolyan „diplomáciai sziget” lehet(ne) a Nyugat számára... A Nyugat pedig tetteket várt. Pontosan azt, amitől Kállay az ország, a nemzet fennmaradását illetően a legjobban félt: az ország német megszállásakor Magyarország aktív szembefordulását a náci fasizmussal. Kállayék előtt nem kétséges: Magyarországot bármelyik pillanatban megszállhatják a németek. S úgy vélték: el kell kerülni mindent, ami erre provokálhatná őket, ugyanakkor követeléseikből a lehetséges minimumot kell csak teljesíteni. Ez volt a „két lépés erre" politikája. Másrészt tárgyalásaikat az angolszász hatalmakkal folytatni kell... Ez a „két lépés amarra” táncrendjébe illeszkedett. Kállay Miklós kettős játéka, bár Isztambulban eljutottak egy nyolcpontos elvi megegyezésig is — mint ismeretes —, fokozatosan kudarcot vallott. A „kegyelemdöfést” kétségtelenül a teheráni döntés jelentette, miszerint Magyar- országot a három szövetséges nagyhatalom a továbbiakban a keleti érdekszférához tartozónak tekinti. A miniszterelnök politikája s egyéni, lelki-politikai összeomlása ezt követően vette kezdetét. Becsületére: a példás jellemű államférfi tisztességével vonja meg kétéves politikája mérlegét. Nem kímélve, nem szépítve az elkövetett hibákat sem. Tárgyilagosan szól e két év időhúzó taktikájáról is, amely végülis megkímélte az országot attól, hogy 1944. március t9-e (a német megszállás) egy vagy akár két évvel korábban bevégeztessék. A könyv szerkezetében követi az eseményeket. A kimagaslóan fontos kérdésekre — mint külpolitikája, az angolszász kapcsolatok, a zsidókérdés — többször is visszatér, más aspektusból. S volt bátorsága német követelés elutasítására is. Tárgyalássai, találkozásai szintén értékes lapjai emlékiratának. Wallinger Endre Mindennapi életünkben meghatározó — Kiállítás újszerűén Gondolt-e már arra, kedves tárlatlátogató olvasó, hogy vannak embertársaink, akik meg vannak fosztva azoktól az élményektől, amelyeket ön egy-egy műalkotás megtekintése során szerez? Igen, a vakokra és a gyengénlátókra utalunk... Magyarországon először a Kiscelli Múzeum gondolt rájuk. S külföldi példák nyomán június végéig látogatható a Tapintható tárlatok sorozat első rendezvénye, a Szobraink — városszerte című kiállítás. Az a cél vezérelte a rendezőket, hogy a látáskárosultak számára — a szó valódi és átvitt értelmében is — kézzelfogható információkat nyújtsanak képzőművészetről, művészettörténeti fogalmakról. Ehhez pedig a tapintás nyújtja a legérzékletesebb ismeretet. S bár fogható, tapintható tárgyak csaknem minden múzeumi gyűjteményben vannak, a legalkalmasabb e célre mégis a szobor, a plasztika. Amely nem a színével, hanem a forKézzel érzékelhető, tapintható szobrok (Dolezsál Látszó felv.) májával, körvonalaival, tömegével, anyagával, kiterjedésével fejezi ki mondanivalóját. A szobrok közül azokat választották ki, amelyek mindennapi környezetünket meghatározzák, amelyek a mindennapi élet számára is hordoznak információt, vagyis a budapesti köztéri szobrokat — illetve ezeknek a Kiscelli Múzeum tulajdonában levő kisplasztikáit. Harminc budapesti köztéri szobor kis mintája sorakozik a különleges tárlaton: az 1713-ban felállított Szentháromság emlékmű töredékétől az 1980-ban elkészült József Attila-szoborig. Nemcsak megfogni, átölelni, „letapogatni” lehet a szobrokat, de feliratok is segítenek eligazodni: braillet-írá- sos, nagybetűs és normál méretben. A szobrok között vékony kötél vezeti a látogatót. S a kiállításra vonatkozó legfontosabb tudnivalókat, fülhallga- tós magnón is meghallgathatják. Mindemellett a múzeum szakemberei is segítségére vannak minden egyes vak vagy csökkentlátású vendégnek — ha kell, nemcsak szóban, hanem kézvezetéssel is. A kiállítás az egészséges nézőnek is élményt jelenthet. Mert a szobrok kis mintái természetesen nem mindig egyeznek pontosan a megvalósult köztéri szobor részleteivel. S azok a részletek is előtérbe kerülhetnek, amelyekre ismert alakjukban, méretükben nem figyelünk. S ez a kiállítás, amelyre remélhetőleg sok, látásában korlátozott felnőtt és gyerek elmegy, a másság elfogadására is késztet. Szerencsére a múzeumnak sikerült szponzorokat szereznie vállalkozásához, így joggal reméljük, hogy a kiállítássorozatot folytatni is tudják majd. (Kádár) Szobraink — városszerte Tapintható tárlatok Egy kiló marhamáj — avagy: mi van a felszín alatt? N agyváradon egy kerthelyiségben sörözgettünk néhá- nyan kellő csöndességgel, amikor halk pisszenésre figyeltem fel. Zsiga, a félcigány bisznicsár intett felém. Felálltam hát, s követtem. Egy kapu alá húzódtunk be, ott megkérdezte: kell-e egy kiló marhamáj. Akkoriban csak háromszor kaptunk húst egy évben: január 1-jére, május 1-jére és az augusztus 23-i ünnepre, személyenként egy kilót. Hatvan lejt fizettem hát Zsigának a májért, amit aztán táskám mélyére :súsztattam. S a titkot el nem árulom volna senkinek, semmi pénzért. Siettem haza, s közben az olajon és a hagymán járt az eszem. Olajat is :sak háromnegyed litert kapott egy személy egy hónapra. Otthon neki- áttam a májsütésnek, s azon mor- ondíroztam, mikor is ettem utoljára májat. Mivel nagyon szerettem, így aszembe jutott, hogy 1968-ban, te- lát húsz éve. Míg sütöttem, bezár- am ajtót-ablakot, nehogy "híre” kelen a lakomának. A májat lesütöttem, emélve, hogy elég lesz egy hétig — ninden napra egy kis szelet. S az- jtán másnap megettem mindet. Az újraszerzés reményében nagyon szerettem volna találkozni Zsigával, de ez nehéz ügynek bizonyult. Egy hét múlva hivattak a rendőrségre. Egy főtörzsőrmester fogadott, könyékig feltűrt ingben, íróasztalán gumibottal. Megkérdezte, hogyan óhajtok vele beszélni: „így-e" (és mutatóujjával a homloka felé intett) vagy „úgy” (ekkor a gumibotra mutatott). — Felesleges a kérdés — feleltem —, mert úgyis úgy fog velem beszélni, ahogy magának tetszik. (S közben azt gondoltam, biztosan jobban ért az ,,úgy”-hoz.) — Elég a dumából! — mondta a főtörzs. — Mit ettél a múlt csütörtökön? Azt hittem egy percre, hogy a főtörzs vicces kedvében van, és én is tréfásan feleltem: — Már mi mást, mint amit dr. Elena Ceausescu vegyészmérnök kitalált a gyomorbajaink ellen: szénát, szalmát kirántva. —- Na, na, még politizálsz is — mondta, és azt is hozzátette, hogy mindjárt átvisz a Szekuritátéra. — Azokat már ismerem; öt és fél év elég volt ismerkedni — feleltem. A főtörzs rögvest telefonált a Szekuritátéra, utánanézett állításomnak, s az igaznak bizonyult. Mai napig érthetetlen számomra, hogy ezek után letűrte az ingujját, eltette a gumibotot, és magázott. — Szóval, Pap úr, mit ettünk a múlt hét csütörtökén? A nevetést nem bírtam visszafojtani, és visszakérdeztem, hogy ő meg tudná-e mondani, mit evett egy héttel ezelőtt. Zavarba jött, majd azt mondta: nem tudná megmondani, azt viszont igen, hogy én májat ettem, és a Zsigától vásároltam. A nevetés belémfagyott. Honnan tudja mindezt a főtörzs? Zsiga magát nem adhatta fel, én pedig senkinek nem szóltam a májról... Ha „polos- kázva” volt is az otthonom, sütés közben nem beszéltettem a májjal. Honnét tudhatja hát...? — Hogy a múlt héten májat ettem és hogy a Zsiga adta, ez igaz; de az, hogy fizettem érte, az nem igaz — feleltem csöndesen. Majd magyarázatként hozzátettem: — Zsigának kikapcsolták a villanyát, mert nem tudta fizetni a számlát, így elhozta hozzám a májat, hogy süssem meg felibe... Valamelyik rokonától kapta. — Jó lenne, ha őszintébb lenne, és nem pártolná azt a zsiványt! Itt van ez a papír és a toll; írjon le mindent, ahogyan történt — mondta a főtörzs, és magamra hagyott. Egy óra múlva visszajött, elolvasta a nyilatkozatot, és megcsóválta a fejét, majd azt mondta: nem érti, miért hazudok és hogy még fogunk találkozni. Az utcán, hazafelé, találkoztam Zsigával. Elmondtam neki mindent. Örült és hálálkodott, hogy a pénzt letagadtam. A besúgó kilétéről azonban ő sem tudott semmit. Több mint egy hónapig idéztek aztán a milíciára, két- vagy háromnaponként, s írattak velem nyilatkozatot; bizonyára abban a reményben, hogy egyszer majd tévedek. Az utolsó kihallgatáson egy magas rangú rendőrtiszt volt ott és megkérdezte, most már tudom-e, hogy mit ettem. — Igen — feleltem —, májat. — Döghúst ettél, fiam! Mert Zsiga az állatkertből lopta el a vadállatok elől, és azt árusította az ilyen hülyéknek, mint te... — Ennyit mondott csak, aztán kizavart a rendőrségről. Zsigát pedig elítélték, hathónapi kényszermunkára... Mikor újra találkoztunk, kértem, bizonyítsa be, hogy nem döghúst adott el akkor. Zsiga pedig bebizonyította. Meg tudná-e mondani valaki, hogy az a milicista miért hazudott? A napokban egyik unokatestvéremnél — már Magyarországon — sült májjal kínáltak, mivel úgy tudták, hogy nagyon sze retem. Es nem értették sehogy, hogy miért nem eszem belőle — amíg mindezt el nem meséltem nekik. — No látod, ezt írd meg! Az átlag magyar nem tudja elképzelni, hogy mi volt és van Romániában a felszín alatt — javasolta unokatestvérem És én most eleget tettem kérésének. Pap Sándor
