Somogyi Hírlap, 1992. május (3. évfolyam, 103-127. szám)
1992-05-09 / 109. szám
1992. május 9., szombat SOMOGYI HÍRLAP — EMLÉKEZET 9 Száz éve született Zita, magyar királyné „Mindent a gyermekekért” — volt a jelszava Pontosan száz esztendeje, 1892. május 9-én, az olaszországi Lucca városka határában, a pianorei villában született Zita hercegnő, Róbert pármai herceg leánya, az utolsó magyar királyné. Felserdülvén, először a szaléziá- nus apácák híres zangbergi intézetében, majd az angol Wight-szigeten a bencés nővérek kolostorában tanult, ahol az apácák között ott volt nagyanyja, Don Miguel portugál király zárdába vonult özvegye is. Ő nevelt igazi királynőt Zitából, a szó legnemesebb értelmében, nagytudású és nemeslelkű királynét, akinek szívjóságánál csak önzetlensége volt nagyobb. „Mindent a gyermekekért!” — volt a jelszava, és már a korono- zási ajándék 50 000 aranyát is úgy ajánlotta föl nemzeti célokra, hogy azt elsősorban a gyermekvédelem céljaira fordítsák. Férjével, a későbbi IV. Károly királlyal Franzensbadban ismerkedett meg, ahol Zita hercegnő egyik nagynénjénél vendégeskedett. Aztán a Hof- burgban, Bécsben találkoztak. Az egyik udvari bálon valaki figyelmeztette Károly főherceget egy bájos táncosra. Mire a főherceg ezt válaszolta: „Óh, már régen ismerem!” A következő évben, Piano- réban eljegyezték egymást, az eseményt 1911. október 21-én Schwarzauban tartott esküvő követte. Kiegyensúlyozott, boldog házasságban élt családjáért, gyermekeiért férjével. Szent hivatásának vallotta az anyai és hitvesi tisztet. Aztán, 1914-ben megölték a trónörököst, Ferenc Ferdinán- dot, s Károly lépett első trónörökössé, megkezdődött a köz- szereplés időszaka, s mindez a kirobbant világháborúban. Majd I. Ferenc József halála után, 1916. december 30-án Budán magyar királlyá koronázták Károlyt, királynévá Zitát, jobb vállához érintve Szent István koronáját. Mindössze huszonöt esztendős volt ekkor.. Dúlt a háború, s Zita többször elkísérte férjét a frontra is. A fiatal uralkodó józan realitással mérte fel a háborúban kialakult helyzetet, s elhatározta, hogy addig igyekszik békét kötni ellenfeleivel, ameddig még egyenlő félként tárgyalhat velük, hiszen a frontokon még mindenütt az ellenfél területén harcoltak csapatai. Zita ebben is férj% mellett állt. A király Zita királyné fivéreit, Sixtus és Xavér hercegeket Bécsbe hívta, s átadta négy oldalas, saját kezűleg írt levelét 1917. március 24-én azzal, hogy azt továbbítsák a francia köztársaság elnökének, Poincarénak, amelyben foglaltak alapján megindulhasson a hivatalos béketárgyalás az antant és a Monarchia között. Miután válasz nem érkezett, a két herceget ismét meghívta a király, s május 9-én újabb levél továbbítására kérte őket. Mint tudjuk, ennek sem volt foganatja... Elkövetkezett a Monarchia összeomlása, a háborút elvesztette. Zita mindenhova követte férjét a száműzetésben, Ausztriából Svájcba, aztán Portugáliába, Madeirára, ahol 1922. április 1-jén meghalt a szeretett férj, hét gyermeket hagyva árván. Az özvegy ezután Spanyolországban talált menedékre, ahol utolsó, nyolcadik gyermekét szülte 1922. május 31-én. Igazságtalanul kegyetlen volt hozzá a sors, de ő türelemmel viselte hosszú életén át 1989-ben, Svájcban bekövetkezett haláláig. Dr. Csonkaréti Károly A királyné arcképe 1916-ból. (Pielzner udvari fényképész felvétele) Negyvenkettő májusában indultak Ötven éve a Donnál A BAJTÁRS VISSZAEMLÉKEZÉSE Fél évszázad! Jóformán egy emberöltő! Mindenképpen megdöbbentően hosszú idő, mégis úgy emlékszem rá vissza, mintha nem is olyan rég lett volna. Az ember életében vannak időszakok, melyek sokkal élesebben megmaradnak az emlékezetben. Megmaradnak, mert az élet jelentős „kalandjai” voltak. A háború, a front eseményei annak idején nem voltak kellemesek, de visz- szaemlékezve elsősorban nem a rossz emlékek maródnak meg, hanem inkább a keleme- sek. * Búcsúztató katonazene Huszonöt éves voltam, zsebemben friss diplomával. Kissé szorongva, de tele életkedvvel, kalandvággyal indultam a frontra. 1942. május elsején, verőfényes tavaszi napon indultunk Csáktornyáról, ami akkor Magyarországhoz tartozott. Nagykanizsán, ahol a hadosztályparancsnokságunk volt, megállt a vonat, s katonazenekar búcsúztatott bennünket. Aztán robogtunk tovább. Balatonszent- györgy következett. Legénységünk nagy része Zalából és Somogyból származott, s a lakosság valahogy megneszelte, hogy mikor érkezünk Szentgyörgyre. Az állomás melletti füves, fás térséget ellepték a hozzátartozók, asszonyok, gyerekek. Búcsúzni jöttek a hadba indulóktól. A katonák nem törődve a vacsoraosztással, mentek a fák alá, s mint aratáskor otthon, letelepedtek az éthordó asszonyok mellé. Ettek még utoljára a hazaiból, s hozzá sűrűn emelgették a demi- zsont. A vonat ügyeletes tisztje kétségbeesve figyelte a helyzetet, s azon törte a fejét, hogyan fogja visszaparancsolni az embereket a vagonokba. Amikor megszólalt a beszállást parancsoló kürtszó, még alig néhányan mozdultak. A szi- vettépő ölelkezésből és búcsúcsókokból csak a vonat sípolása tudta kitépni az embereket. Rohantak, sokan már csak a mozgó vonatra tudtak felugrani. Amikor az integetők mellett az egyre gyorsuló vonat kihúzott az állomásról, egyetlen katona futott utánunk, de hiába, lemaradt. A „potyautas” A tiszti kocsiban Kaltróy Antal alezredes, zászlóaljparancsnok kiadta az utasítást segédtisztjének, hogy a következő helyen, ahol megáll a vonat, jelentse, ki az, aki lemaradt. Az állomások telefonjai mindenütt „áthalad” jelzést adtak. A vasutasok feszesen tisztelegtek, s elgondolkodva néztek az elrobogó vagonok után. Aztán Siófokon állt meg a szerelvény. Az állomás közelében dzsessz szólt, s a fiatalok táncoltak. Az emberek közömbösen nézték a katonavonatot, mintha semmi közük sem lett volna hozzá. Siófokon hosszabb ideig állt a vonat, így a segédtisztnek sikerült kiderítenie, hogy ki maradt le. — Nagy Antal szakaszvezető — jelentette az alezredesnek. Nagy, Komáromban ért utol bennünket. Minden papír nélkül, határozott fellépéssel, azzal hogy a háborúba megy, meglepte a kalauzokat. Ha állomás következett, eltűnt a kalauz szeme elöl, nehogy az leszállítsa a vonatról. Volt ő már máskor is potyautas, de most társai iránti betyárbecsületből nem akart lemaradni, meg attól is tartott, hogy hadbíróság elé állítják. Bicskázó, fenegyerek volt, börtönben is ült, lefokozták, aztán vakmerősége következtében újból kitüntették és előléptették. Büszkén vallotta magát a kunok leszármazottjának. Amikor megindult az oroszok elleni offen- ziva, felderítőnek jelentkezett. A felderítés legbiztosabb módjának a fogolyszerzés és annak kikérdezése bizonyult. Ehhez vállalkozásokra volt szükség, olyan önként jelentkezőkre, akik éjszaka átmentek a Donon, foglyot, úgynevezet „nyelvet” fogni. Ehhez igen nagy bátorságra volt szükség. Nagy Antal vállalkozott rá, hogy egy társsal, az éj leple alatt átmenjen és foglyot szerezzen. Hosszú percek Megfelelő időpontot és helyszínt választotta ki. Hosszabb megfigyelés után arról ismerték fel az orosz lőállást, hogy a száz méternél alig szélesebb folyó túlsó partján mozgást figyeltek meg. Várni kellett holdvilág nélküli, borult, sötét éjszakára. A terv szerint a mi oldalunkról aknavető- és géppuskatűzzel kezdődött az akció. A legnagyobb gondot, illetve kockázatot a folyón való átkelés jelentette, mert még teljesen sötétben is a víz csobbanása, ami elkerülhetetlen, elárulhatta volna az akciót. Alkalmas, felhős, szeles időt kellett kivárni, ami elég hosszú napok múlva adódott csak. Végre elérkezett a megfelelő időjárás és az egyéb feltételek is adottak voltak. Kaltróyhoz csatlakoztam, vállra akasztható táskával felszerelve, amibe beleraktam mindazt, amire elsősegélynél szükségem lehet. Nagy Antal és társa Vágó István őrvezető, eltűntek az éjszakai sötétben. Mintegy tizenöt perc múlva jött a túlsó partról a kék zseblámpafénnyel leadott jelzés, hogy átértek és indulhat az akció. Hamarosan megszólalt a mi géppuskánk, majd az aknavetők is működésbe léptek. A tüzelés a tervezett, folyón való átkelési helytől 2- 300 méterrel lejjebb zúdult a túloldalra. Néhány perc eltelt, mire az oroszok golyószóró- sorozatokkal válaszoltak. Izgalmas pillanatok következtek. Sikerül-e nekik? Épségben visszatérnek-e? A tűzharc fokozódott. Hosszú percek múltak el várakozással. Percek voltak vagy félórák? Ki tudja? Végre megszólalt a telefon... Megjöttek, s hoztak egy madarat (orosz foglyot). Apró, mongolképű emberke volt. Nyilván mindenütt nagy örömmel fogadták, mert Kaltróynak már előre nyújtotta a kezét. Az öreg az első pillanatban meghökkent a bizalmas viselkedés láttán, de aztán humorosan fogta fel a dolgot, s a fogoly vállát veregette. Kérdeztük, milyen nemzetiségű? — Kalmük — mondta büszkén, amikor megértette a kérdést. Aztán már vitték is hátra a hadosztályhoz, ahol — gondolom — nem fogadták már ilyen ovációval. Később elmesélték Nagyék, hogyan sikerült észrevétlenül átjutniuk az oroszokhoz, ahol egy bunker kályhacsövébe kézigránátot engedtek bele. El lehet képzelni, hogy mi történt, amikor az robbant a kályhába... Az előbújó orosz katonát gyorsan lefegyverezték, s mire felocsúdtak a többiek, már futottak is visszafelé zsákmányukkal. A negyedik vállalkozó További két sikeres vállalkozás után, már a negyedikre került sor. Nem látták szükségét, hogy változtassanak taktikájukon, hiszen mindig újabb helyen hajtották végre akciójukat. Ismét hajnal előtt indultak. Most is azt eszelték ki, hogy a kiszemelt helytől távolabb zúdítottak aknavető tüzet az orosz állásokra, majd a géppuskák is megszólaltak. Ez csak figyelemelterelő manőver volt, mert ugyanakkor indultak is már át a folyón, a sötétség leple alatt. Még javában folyt a tűzpárbaj, amikor Nagyék partot értek odaát. Megbeszélés szerint a visszaindulást is jelezték, ami azt is jelentette, hogy a tüzcsapást át kell helyezni. Tíz perc sem telt el indulásuk óta, amikor géppisztolysorozatok jelezték a támadás megindulását. Kézigránátok robbantak. Minden jel szerint, közelharc alakult ki. Világító rakéták röppentek a magasba, kerepeltek a géppuskák. Lassan múltak a percek. Gyanítottuk, hogy baj van... Valószínűleg felfedezték őket és sürgősen vissza kell térniük. Múltak a percek, semmi jel sem utalt az akció sikerére, inkább arra, hogy baj van. A tűzpárbaj folytatódott. Aztán-megjöttek... — Hiányzik valaki? — volt az első kérdésünk. — A szakaszvezető úr... Beemelték — már halott volt. Nagy Antal szakaszvezető, élt 28 évet, — hősi halált halt a Donnál 1942 tavaszán. Dr. Viczián Antal
