Somogyi Hírlap, 1992. május (3. évfolyam, 103-127. szám)
1992-05-08 / 108. szám
1992. május 8., péntek SOMOGYI HÍRLAP — MŰVELŐDÉS 5 NEPMUVESZETI KIÁLLÍTÁS KAPOSVÁRON Csipkeverés és gyöngygallér Megyénk népművészeti kiállításának adott otthont a Somogy Megyei Művelődési Központ. A pályázatra 310 — hímzés, szőttes, fafaragás, bőr, kerámia és egyéb — alkotás érkezett, a zsűri 281 -et fogadott el. 29 pályamunkát elutasított, illetve iparművészeti pályázatra javasolt. A legkiemelkedőbb munkák május 22-től augusztus 30-ig a budapesti Néprajzi Múzeumban tekinthetők meg, illetve előtte még zsűri válogat a százhuszonegy somogyi alkotásból. Megyénkben „a zsűrizett anyag igen jó színvonalat képvisel”. A látványos, gondosan rendezett kiállítás a népművészet különböző műfajaiba enged betekintést. A gyöngygallértól a székely festékes motívumokkal'díszített szőnyegig, a hímes tojásoktól a csuhébá- (Fotó: Gyertyás László) bőkig, a nemeztáskától a pásztorfaragásokig igen szép ravánokon. Szemet gyönyör- munkák láthatók az asztalo- ködtető többek között a fehér, kon, vitrinekben, illetve a pa- somogyaszalói motívumos ing, bőrfonatú lószerszám, hátsallang, a buzsáki rátétes terítő, s igen szép az, eredeti somogyi motívumokkal díszített fafaragásos tükör is. Külön műfajt képvisel a művelődési központ előterében kiállított faragott bútor. A legkiemelkedőbb alkotásokat a zsűri díjazta. Most csak a „kategóriagyőzteseket” soroljuk föl. A kaposvári mozgássérültek hímzőszakköre, illetve Várnagy Ilona a hímzés kategóriában, Aleksic Márta a szövésben, Gosztonyi Zoltán a fafaragásban, Szalay Imre a kerámiában, Orbán Géza a bőr kategóriában, Marity József né pedig az egyéb műfajban vitte el a pálmát. A megyei kiállítás május 27-től a siófoki Dél-balatoni Kulturális Központban várja az érdeklődőket. T. R. Ragtime és blues az udvaron A győri Ütőegyüttes Marcaliban Szavakkal nehéz, sőt lehetetlen visszaadni azt a hangulatot, amely a négytagú együttes előadását, vagy inkább hangszerei hangzásának bemutatóját \é\\evr\ez\e. Az előzetes meghívó ugyan „szabadtéri koncertről’1 adott hírt, de erről a szó európai értelmében nem beszélhetünk. Hasonló előadás még nem volt Marcaliban. Különféle méretű és alakú dobok, farudacskák, xilofonszerü hangszerek stb. voltak a hangok kibocsátói. Akik pedig a nem európai értelemben vett zenét „előállították”, a négyes tagjai: Falusi János, Gerencsér Tamás, Papp Balázs és az együttesvezető, Váray László. Műsorukban afrikai, görög, latin-amerikai népzene, illetve dzsesszátiratok szerepeltek. A zenei esemény előtt beszélgettem a vendégegyüttes vezetőjével, illetve a vendéglátó marcali zeneiskola igazgatónőjével és ütőszakos tanárával. — Az együttes személyi kapcsolatok révén jutott el hozzánk. Iskolánkban az idei tanévtől tanít Sárkány Zsolt tanár^úr, az ütőtanszakot vezeti. Ő valamikor Váray László tanár úr tanítványa, s az együttes tagja volt, így hívtuk meg őket — mondta dr. Völgyi Zoltánná Igazgató. Váray László: — Az együttes még 1974-ben alakult, eleinte szakiskolásokból állt, majd a tanárképző szakos diákjaiból. Most volt növendékeimből, mai zenetanárokból összeállt felnőtt együttes lettünk. Profik vagyunk, mert a zenéből élünk, de fizetést tanári munkánkért kapunk. Vagyis önkéntes munkával terjesztjük ezt a különös kultúrát. Nem mindennapi dolog fúvós és vonós hangszerek nélkül, csak ötösökkel előadni egy zenei darabot. Ezeknek a zenéknek a megszólaltatási módja vizuálisan még nem épült be az emberekbe. — A műsorukban szereplő darabok szerzői főleg XX. századiak. Régebben nem írtak ilyen muzsikát? — Így van. Ugyanis a világ néprajzi felfedezésével együtt nemcsak a gyarmatáru, hanem a kultúrájuk is eljutott Európába. Az afrikai, perzsa, indiai és más „egzotikus” népek zenéje, hangszerei, és azok is, akik tudtak ezeken játszani, így terjedt el, lett új zenei irányzat. — Mit jelent a mai esemény a marcali iskolának, a zenetanuló gerekeknek? Sárkány Zsolt: — Már régóta terveztem egy ilyen koncertet. Ezen a gyerekek nemcsak azokat a hangszereket ismerik meg, amelyeket Marcaliban láthatnak, hanem másokat is. Ma például az első előadott zenedarabban együtt játszhatnak az együttessel. Nagy feladatot jelent, hogy a győriek közé állhatnak. És az is fontos, hogy olyan darabokat, olyan hangszerelésben hallhatnak, amelyeket soha életükben nem ismerhettek még meg, legföljebb meséltem róluk vagy lejátszottam lemezről. Úgy válogattuk össze a műveket, hogy tetszetősek, hangszerbemutató jellegűek legyenek. Várjuk az estét, reméljük: sikeres lesz. Az lett! Metz A. Márton Elment a Kék Angyal Párizsi otthonában elhunyt Marlene Dietrich. A 90 éves, világszerte ismert filmcsillag és énekesnő halálát az unokája jelentette be. Ősszel a Bild című lap már halálhírét keltette, de Marlene Dietrich cáfolt. Ha valakinek halálhírét keltik, tovább él — tudatta környezetével, majd visszahúzódott könyvei és emlékei közé. Fél évvel élte túl a hírlapi kacsát. A német filmművészet élő legendája decemberben négy fal között még megünnepelte 90. születésnapját, bár Maria-Magdalena Dietrich ezzel a számmal sem volt kibékülve: nem, ő csak 87 éves. Újságírókat nem fogadott a Párizsban élő dáma, fényképezni nem hagyta magát, „agyonfotografáltak már”. Maximilian Schellt, a rendező-színészt pár évvel ezelőtt azonban vendégül látta, s a német szavakat keresgélve bár, de a szülővárosában, Berlinben felszedett kiejtéssel szívesen mesélt a magnetofonnak vélt vagy valódi szerelmekről, a múltról. Marlene Dietrich Joseph von Sternberggel és a „Kék angyallal lett világhírű. Halálának bejelentése után mit is játszhattak volna a német rádióállomások, ha nem Lola dalát a filmből: „Tetőtől talpig beborít a szerelem’’... Viszony is fűzte az amúgy példás családanya Dietrichet Von Stern- berghez, aki magával vitte Amerikába. 1937-ben megkapta az amerikai állampolgárságot, s amerikai egyenruhában feszítve járta a világháborús frontokat, lelket öntve a katonákba. „A” Dietrichet már aktív pályafutása idején legendák és pletykák vették körül. A szőke hajkorona, az igéző, fátyolos tekintet, a hosszú szipka és a testre feszülő ruha a „Marlene, a vámp” mitoszt táplálta. „Olyan ártatlan, mint egy ragadozó” — írta róla Max Brod, Franz Kafka barátja. A másik tábor fanyalgott: szexis ugyan, de meghatározott nemiség nélkül. „A világ legszebb lábú nagymamája” a munkában olyan volt, mint egy katona. Poroszosán neveltek — magyarázta Dietrich Schellnek —, mi van abban kivetnivaló, ha valaki fegyelmezi magát. Forgatott Hitchcockkal és Billy Wil- derrel, kinek másik nagy sikerét, „A vád tanújá”-t köszönhette az ötvenes évek végén. Ekkorra már lassan csend vette körül Marlenét, bár még dalestekkel járta a világot. A Broadway-tól Japánig jajongta el a dalt az eltűnt katonákról és a sírok fölött fújó szélről, a publikum tombolva ünnepelte, s halála után is őrzi a képet: Marlene Dietrich szívére tett kézzel, flitteres ruhában meghajol, majd eltűnik a függöny mögött. S. K. F. iraS Nagykövet voltam Egyiptomban A látogatás 4 Nem kedvem szerinti a látogatás előkészí- ■ tése. Most már szorgalmazom megbízólevelem átadását, mert különben hogyan vehetnék részt az elnöki látogatás progamjában. A protokollfőnök igyekszik megnyugtatni. Korábban már a szudáni és a szenegáli nagykövet is úgy vett részt államfője hivatalos látogatásán, hogy előzőleg nem adta át megbízólevelét. Amilyen barátságosan csak tudom, közlöm vele: egyáltalán nem vigasztal, hogy én is bevonulok mint negatív példa az egyiptomi protokoll történetébe. Hiába járok Szaed Szaleh főkamarásnál, az elnöki pro- tokollszolgálat vezetőjénél is; hasztalan próbálom az egy hét múlva kezdődő látogatásra terelni a szót. A részletek nem érdeklik, arra való az apparátusa. Hosszan meséli, hogy neki van a világon a legnagyobb gyűjteménye államfők dedikált fényképeiből, s egyre a magyar vendégtől is számít. Azt már egyik kamarása köti a nagykövetség tanácsosa lelkére, nehogy a Kubbeh-pa- lotában (ahol Losonczi Pál és kísérete fog lakni) a melléjük rendelt személyzetnek adjuk a baksist, hanem neki, személyesen, egy összegben. Majd gondoskodik az elosztásáról. (Ki hitte volna, hogy ennek következményei lesznek?) Mindennek ellenére a látogatáskor a protokoll olajozottan működött. A Raisz Ale- xandriából pontosan érkezett, ott állt a piros szőnyeg végén, amikor leszállt a repülőgép. Losonczi Pál kíséretének egyik tagja lesietett a lépcsőn, egyenesen hozzám. — Átadta a megbízólevelét? — Nem. — És most mi lesz? Mit volt mit tenni, tudomásul kellett venni, hogy tagja vagyok a kíséretnek, éppen úgy, mint a Budapestre kijelölt egyiptomi nagykövet. Üdvözlés, ellépés a díszszázad előtt, majd felharsan a kiáltás, mely lakhelyéig kíséri az Elnöki Tanács elnökét: „Ásera Loscsil”, vagyis „Éljen Losonczi!” (Délelőtt felhívott az Elnöki Palota titkára, közölte, hogy szervezi a „forró fogadtatást”, s megkért, diktáljam le, hogyan ejtik a magyar elnök nevét. Többször megtettem. Hát így értette.) Másnap megkezdődnek a tárgyalások. Furcsa, hogy míg Losonczi beszél, Nasszer nem nyitja ki a szemét. Mintha lehunyt szeme megerősítené azokat a híreket, hogy súlyos beteg. A négyszemközti megbeszéléseken éber volt, s érzékelni lehetett, hogy a Ro- gers-terv elfogadása miatt a személyét ért támadásokon nem tudott felülkerekedni, mégha a bírálat a kis Dél-Je- menből jött is. Hátha még jelentősebb arab országból! Már július 23-i beszédében is utalt arra, hogy a harcról könnyen beszélnek azok, „akik a frontvonaltól négyezer kilométerre vannak” (félreérthetetlen célzás az algériaiakra), s most még egy távolabbi kritikára is reagált, a kínaira. Érezhető aggodalommal beszélt arról, hogy Jordániában várható a királyi hadsereg és a palesztinok összecsapása. S amikor megköszönte a korábbi meghívás ilyenkor szokásos megerősítését, hozzátette: „Remélem, ha ez a probléma megoldódik, alkalmam lesz annak eleget tenni, ha megérem.” Púja Frigyes, akkor a külügyminiszter első helyettese, Riad külügyminiszterrel folytatott megbeszélést, aki elmondta, 1986-ban Dean Rusk amerikai külügyminiszter még azt fejtegette neki, hogy számukra a Közel-Kelet nem érdekes, az ottani amerikai tőkebefektetések alig rúgnak többre mint amit az Egyesült Államok néhány nap alatt elkölt a veitnami háborúra. Időközben azonban az Egyesült Államok rájött, hogy konfliktus estén saját erőforrásaiból nem tudná pótolni a kieső közel-keleti olajat. Márcsak ezért is érdemes odafigyelni Henry Kis- singernek június 26-án San Clementében a Közel-Keletről tett kijelentésére: „Megkíséreljük kiűzni a szovjet katonai jelenlétet.” A végül is gondosan megszervezett látogatást csak két, tulajdonképpen jelentéktelen mozzanat zavarta meg. A magyar küldöttség szolgálatára kirendelt egyiptomiak tört angolsággal figyelmeztették azokat, akik mellé be voltak osztva, ne adják oda egy ösz- szegben a baksist a főkamarásnak, mivel ők abból semmit sem látnak. S mivel valóban semmit sem láttak, úgy érezték, jogosan vettek ki — nem többet, mint tíz dollárt — egy-egy vendég pénztárcájából. A másik: arra a vacsorára, amelyet Losonczi Pál adott Nasszer tiszteletére, a mohamedán szokásoknak megfelelően hazulról borjúhúst hoztak, a nagy konzervdobozokon azonban malacfej kínálta egy magyar húsipari vállalat termékét. Szerencsére a botrány szele nem jutott túl a nagykövetségen. Minden jó, ha a vége jó. Akarva-akaratlanul bekerültem az egyiptomi protokoll történetébe. Nasszer elnök, aki bizonyára átérezte a helyzet képtelenségét, a megbízólevél átadásánál szokatlanul hosszú beszédet mondott. Az ezt követő kötetlen beszélgetésből ennyit érdemes idézni: „Nem mehetek el innen, mert mnden pillanatba történhet valami.” Mosolyogva nyújtotta búcsúra a kezét. Akkor láttam utoljára. (Folytatjuk)
