Somogyi Hírlap, 1992. május (3. évfolyam, 103-127. szám)
1992-05-06 / 106. szám
1992. május 6., szerda 5 SOMOGYI HÍRLAP — MŰVELŐDÉS FESZTIVÁL JOHN CHRISTIE BIRTOKÁN Glyndebourne régi ragyogása A hagyományos operafesztivált az idén rendezik meg utoljára a régi környezetben a dél-angliai Glyndebourne-ben. 1993-ban felújítják és megnagyítják az operaházat, s így az eddigi 830 helyett 1200 nézőt fogadhat. 1994-ben már újra régi ragyogásában láthatja a közönség. A felújítás 33 millió font sterlingbe kerül, s ebből 28 millió már biztosítva van. Akárcsak az üzemeltetés költségeit, a felújításét is magán- személyek és cégek finanszírozzák. A Sussex grófságban található Glyndebourne nemcsak egyik biztos pontja az angol fesztiválnaptárnak, hanem az ország határain messze túl is ismert nevezetesség. Az operafesztivált 1934-ben John Christie hívta életre a tulajdonát képező földbirtokon. A magyaroknak a harmincas évek Glyndebo- urne-ja elsősorban a kiváló tenorista, Pataky Kálmán ragyogó alakításáról emlékezetes. Pataky Don Ottaviót énekelte Mozart Don Giovanni című operájában — világsikerrel. Glyndebourne-nak 1934 óta sajátos hangulata van — az oda látogatók nem is annyira operaközönségnek érzik magukat, mint inkább egy kiterjedt birtok kedves vendégeinek, akik ráadásul még ope- raelődást is kapnak. Ez természetesen nem áll ellentétben azzal, hogy Glyndebo- urne-ban kiváló operát játszanak. A műsortervben szerepel Benjamin Britten két dalműve, a „Peter Grimes” és a „Halál Velencében”, továbbá Csajkovszkij „Pikk dámá”-ja és Ja- nacek „Jenufá”-ja. Az idén összesen 64 operaelőadás lesz Glyndenbourne-ban, nyolccal kevesebb, mint rendesen. Július 24-én gálaesttel zár az operaház, amelynek előirányzott — másfél millió márkára becsült — bevételét is a felújításra fordítják. „Ez a világ olyan világ...” táncszínházi produkciók mellett — néhány autentikus folklórszámában is a tartalmi többlet kifejezésére törekszik. Ezt érzékelhettük szinte valamennyi Merczel-koreográfiáA megszokottnál kevesebben gyűltek össze a Somogy Táncegyüttes bérletes tánc- színházi előadássorozozatá- nak utolsó bemutatóján, Kaposváron. A 300 főnyi közönség azonban nehezen akart megválni kedvenceitől. A sokáig szóló vastapsot a következő fellépésig őrzi a tánckar és remek kísérőzenekara, a Bergics Lajos vezette Zengő népzenei Együttes. „Ez a világ olyan világ..." — címmel egyórás nonstop műsorral rukkolt elő a Somogy. A korábbi előadásokon nemcsak táncos-, hanem koreog- ráfusi tehetségét is bizonyító Merczel István erdélyi válogatással örvendeztette meg a publikumot. A fiatalember — aki hatéves kora óta táncol és az együttesben művészeti munkatársként tevékenykedik Mosóczi mester mellett — Széki táncok (Fotó: Kovács Tibor) nagyszerű feladatra vállalkozott. Összeállítása koncepciójában is példaértékű lehet, hiszen körülöttünk népek, nemzetek fognak egymásra fegyvert, míg Erdélyben kultúrájuk révén megférnek egymás mellett magyarok és románok. Merczel vezérmotívuma ez a gondolat volt, és táncosai letisztult, érett előadásával adtak ízelítőt az erdélyi népek folklórkincséből. Széki, gyi- mesi, pacalkai és feketelaki táncokat állított színpadra, boncidai román legényest és forgatóst, ritka magyart és magyarlapádi pontozót, lassú pontozót és mérai táncokat látott a közönség. A produkciók változatos térformákból építkezve hűen illusztrálták a hagyományos táncok sokszínűségét. A mozdulatok érzelmi-gondolati töltéssel telítődtek. A Somogy ereje — bár amatőr együttes — a profi tánctudáson kívül különben is ebben rejlik. Mosóczi — a Bózsa Brigitta és Merczel István szólója ban is. Az erdélyi anyagot bemutató folkpódium számai láttán a Kossuth-díjas, kiváló művész, Dózsa Imre a tánc világnapjára írott sorai is visz- szacsengtek: „A gyarló és a fenséges találkozása, a test és a lélek harmóniája a tánc. Az önnön korlátáit legyőző ember, aki képes naponta megújulni: a táncos. Ezen eszményi törekvések szenvedélyes találkozása hozza létre a táncművészetet, amely a legmagasztosabb gondolatokat, érzelmeket tudja tolmácsolni népektől, nyelvektől, kifejezési formáktól függetlenül. " A Somogy 1991/92-es táncszínháza ezzel a bemutatóval lezárult. Az együttes menedzsere, Csikvár Gábor elégedett, hiszen a városi, a megyei közgyűlés, Glinde városa és az Európai Unió, valamint a szakszervezetek megyei szövetségén kívül számos cég és magánszemély támogatta a Somogy művészi munkáját. Nekik köszönhető, hogy megvalósulhatott ez a minden bizonnyal hagyománnyá váló táncszínházi bérletsorozat. És elégedett azért is, mert négy előadáson műsorával százakat tudott az együttes becsalogatni a szak- szervezeti művelődési ház nézőterére. Lőrincz Sándor KI LESZ A VEVŐ? „Állítólag az idén is lesz könyvhét Ha hinni lehet a híreknek, az idén is lesz könyvhét. Talán nem olyan nagyszabású, mint amilyen az előző esztendőkben volt, mert — miként a könyvszakma bennfentesei tudni vélik — a legnagyobb hagyományú kiadók kénytelenek voltak csődöt jelenteni, vagy éppenséggel a gazdasági összeomlás szélén lavíroznak. Zöld Ferenc, az Akadémiai Kiadó főigazgatója bizakodó: — Függetlenül a könyvszakma válságától, mi az idén is igyekszünk gazdag választékkal kirukkolni. Úgy gondoltuk, ha szűkült is némiképp a könyvvásárlók tábora, azért maradt még vevőköre a természettudományos és történelmi műveknek, nem beszélve a köz- gazdasági szakirodalomról, amely egyre jobban felértékelődik. Persze ma már nem elég egyszerűen kiadni egy könyvet: meg kell tervezni a külsejét, a kötését, a papír minőségét éppen úgy, mint azt, miként jut el a vásárlókhoz. — Ez azt jelenti, minden könyvük biztos piaci siker lesz? — Ebben ma senki sem lehet biztos. Sajnos, mi sem kockáztathatunk annyit, amennyit célszerű volna, de még annyit sem, amennyit feltétlenül kellene. Tény, hogy a piac összeomlott, az embereknek kevés pénzük marad a könyvvásárlásra. Ezért nem is hozunk forgalomba minden kötetet, amit beterveztünk. Kicsit „fagyasztjuk” őket, mert hisz- szük, hogy eljön még az ő idejük is. — Kire számítanak vevőként? — Az értelmiség csak addig marad értelmiségi, amíg nem mond le az olvasás, az önművelés igényéről. Ez az egyetlen dolog, amiben bízhatunk. Sz. B. Erdélyi folkpódium Nagykövet voltam Egyiptomban Indulás és érkezés 2 Ahogy ez a külügyi szolgálatban már lenni ■ szokott, nem oda érkeztem, ahova eredetileg indultam volna. Mindenki tudta, én sejtettem, hogy valahova Európába voltam jelölve, de valami (vagy valaki?) közbejött, s kissé meglepődtem, amikor a főnököm magához kéretett, és megkérdezte, mit szólnék hozzá, ha Kairóba küldenének nagykövetnek. Kedvcsinálónak ennyit mondott: „Kapcsolataink jók, remélhetőleg nem tör ki a háború.) Azóta olvastam, olvastam és olvastam. Követségi jelentéseket, Egyiptom történetével foglalkozó könyveket, útleírásokat és regényeket. Tudtam, hogy mindez nem elég, mert sem hosszú újságírói, sem viszonylag rövid külügyi pályafutásom alatt nem foglalkoztam sem a Közel-Kelettel általában, sem Egyiptommal konkrétan. El kellett tehát fogadnom azt a „felkészülésnek” nevezett idő alatt annyiszor hallott aranyigazságot, hogy az igazi felkészülést a helyszínen szerzett tapasztalatok jelenítik meg. Kairóba indulva — hogy ne hajnalban érkezzünk a menet- erendszerü Malév-géppel — egy napot Görögországban töltöttünk. Ez a nap amolyan búcsúféle volt Európától. Az Akropoliszról letekintve Athén vakítóan fehér villanegyedeire arra gondoltam, hogy azokat a nasszeri forradalmat követően Egyiptomból visszatelepült kereskedők építették. Sunion- ban csodálva a naplementét, úgy néztem a tengert, amely elnyelte a napkorongot, mint azt a víziutat, amely évezredek óta összeköti Afrika és Európa partjait. A Swissair gépe akkor ereszkedett le a kairói repülőtérre, amikor a sivatag homoktengerébe bukott a napkorong, vörösebb aranyfényben, mint ahogy előző este elmerült az Égei-tenger vizében. Magyar üdvözlés fogad, feleségemet egyiptomi virágcsokor. Az udvarias beszélgetés megszokott sablonjai nem tartanak sokáig. Szinte fellélegeztem, ahogy a protokollváró légkondicionált hűvösségéből kijutok a szabadba. Nem rajtam múlt, hogy július közepén, nagyköveti váltásra meglehetősen alkalmatlan időpontban érkeztem Kairóba. Az illetékes miniszterhelyettes, korábban maga is kairói nagykövet, ragaszkodott hozzá, hogy minél hamarabb utazzam ki. Augusztus végén esedékes az Elnöki Tanács elnökének hivatalos látogatása, addig át kell adnom a megbízólevelem, meg kell ismerkednem vezető politikusokkal, minél több kapcsolatot kell szereznem, egyszóval be kell illeszkednem. „Egyébként nem is olyan veszélyes a júliusi meleg” — nyugtatott meg. Széles, négysávos út, kétoldalt elszórtan épült, majd szabályos rendben sorakozó villák, pálmafák, minél közelebb érünk a városközponthoz, annál nagyobb a forgalom. Hosszú, fehér köntösbe, galabbéjjába öltözött férfiak, sok katona, a belvárosban egyre több az európai ruhát, azaz jobbára rövidujjú fehér inget és könnyű vászonnadrágot viselő férfi. Reggel a Szigeten ébredek, amit az Egyiptomban 1801-ben partraszállt angolok a magukénak tekintettek. Az öt kilométer hosszú, nyolcszáz méter széles Sziget, a Gezira, teljes nevén Gezira Buláq nem lakóházaiban, hanem létesítményeiben angolos. Lóversenypálya, tágas klubok kitűnő uszodákkal, tenisz-, croquet- és hokipályákkal, üde parkok, ez valamikor mind az angolok kényelmét és szórakozását szolgálta. Mint a múlt kísérlete érkezett reggelenként — abban az időben, amikor a Sziget lakója lettem — egy ősöreg, aszott- fejű angol a Gezira sporttelepére, mindenkire mosolygott, mindenkinek barátságosan köszönt, mintha állandóan bocsánatot kért volna a több mint másfél évszázados angol jelenlétért. A klubokban az angolok helyét egyiptomiak foglalták el, a villákat javarészt diplomaták vették át. Az egykori angol Sziget a nemzetközi élet viszonylag nyugodt szigete lett, mert jobbára csak a Gezirát is átszelő, a Faruk király lemondásának napjáról elnevezett Július 26. sugárúton zajlott a főváros jellegzetes mindennapi élete a piramisokba rakott gyümölcsöket, nyúzott birkákat kínáló üzletekben, a zsúfolt kávéházakban. A su- gárúttól kétoldalt elterülő Za- málek negyedben fekete egyenruhás vagy civilbe öltözött rendőrök vigyáztak a nagykövetségekre. Itt volt akkor a magyar nagykövetség, amelynek épületét a Nasszer-korszak államosításainak idején vettük bérbe egy vagyonos építész- mérnöktől, aki jobbnak látta, ha házának diplomáciai mentességet biztosít. A Nílusra néző ablakok alatt vetik ki hálójukat bárkáikból a halászok, a túloldalon dél felé emelkedik a tv-székház épülettömbje, feljebb sorakoznak a Nílus-parti szállodák. A Sziget, mint a sokmilliós nagyváros kertje zöldéi a kő- és vályogházak rengetegében. Déli végében van egy kis kastély, amelyet még Faruk király építtetett, s ahol 1952-ben a Forradalmi Parancsnoki Tanács székelt. Nem szerepel semmiféle útikönyvben, 1970 szeptemberében mégis rá figyelt a világ. De erről valamivel később. (Folytatjuk)
