Somogyi Hírlap, 1992. május (3. évfolyam, 103-127. szám)
1992-05-30 / 127. szám
1992. május 30., szombat SOMOGYI HÍRLAP — EMLÉKEZET 9 Action Antonov-Ovszejenko 1939-ben végezte el tanulmányait a Moszkvai Állami Pedagógiai Intézet történelem szakán. A saját történelmi kora játszotta kezére azt a tragikus szerepet, hogy évtizedeken át krónikus szereplő és résztvevő is egy személyben. Egy évvel az intézet elvégzése után letartóztatták, mint a „nép ellenségének" a fiát. Büntetését kisebb-na- gyobb szünetekkel, tizennégy évig töltötte a sztálini lágerekben. Kiszabadulása után könyvet írt apjáról, Antonov-Ovsze- jenkóról, aki a Petrográdi Katonai Forradalmi Bizottság tagja volt. Ezután barcelonai főkonzul lett, majd 1938-ban golyó általi halálra ítélték. Következő könyvének megírását a sztálini terrort túlélő forradalmárok és bolsevikok visszaemlékezése tette lehetővé, amely ezekről a szörnyűségekről szól. A 70-es évek végén ennek a könyvnek a kiadásáról otthon szó sem lehetett. Könyvét 1980-ban a határokon túl kiadták és néhány nyelvre le is fordították. A Zsarnok arcképe című könyv megbecsülést hozott szerzője számára és automatikus megfigyelést otthon. Házkutatás közben elkobozták tőle a levéltári anyagokat és egy majdnem kész könyvének a kéziratát, amely Sztálin közeli munkatársáról, Lavrentij Berijáról szól. Tíz év múltán az újból megírt könyv kiadásához készül. Ennek alapján teszünk közzé egy részletet a Junoszty című folyóiratban 1988-ban megjelent változatának fordítását. Anion Antonov-Ovszejenko Berija a hatalomsóvár, a Vezér eltávolítója Lavrentyij Pavlovics Berija K reml: itt volt Sztálin irodája, lakása és a Politikai Bizottság ülésterme. A Kreml biztonsági rendszerét még a háború előtt, a nagy terror idején alaposan ki- és átgondolták. A történelem nem emlékszik egyetlen gyilkossági kísérletre sem a főtitkár és munkatársai ellen a Kreml területén. Sztálin még Berijában sem bízott meg. így a Vezér nem Bérijét, hanem Koszinkin vezérőrnagyot nevezte ki erre a felelős tisztségre, mint a Kreml parancsnokát. A főtitkár irodája és titkársága Alekszandr Poszkrjobi- sev vezetése alá tartozott... Poszkrjobisev vezette a főtitkári hivatalt és a személyi különleges osztályt is. A különleges osztály kulcsszerepet játszott Sztálin személyes biztonságában. Ők nevezték ki és ellenőrizték a Kreml parancsnokságát, a kiszolgáló személyzetet, a magas beosztású tisztektől a múzeumi gondnokig és a szakácsig. A főtitkár lakásának őrzése, amely az iroda mellett volt, nem jelentett bonyolult feladatot. Az utolsó időben azonban Sztálin gyakran élt a Kuncevo falu közelében lévő villájában, amelynek parancsnoka és a főtitkár személyes védelmének vezetője, Nyikolaj Vlaszik volt. Egy fontos körülmény azonban megkülönböztette Kuncevót a Kremltől: a védelmi és kiszolgáló személyzetnek a kiválasztását, kinevezését nem más, mint Lav- renfyij Pavlovics Berija végezte. Sztálin gyakran szeszé- lyeskedett. Vagy megunta grúz személyzetét, vagy nem tetszett az orosz kertész. Beájának sikerült megőrizni vezérhelyzetét és ebben az utolsó játékban kiteríteni az utolsó kártyáját. Az uralkodó utolsó évei aggasztóan alakultak a folytonos várakozásban az esetleges csapástól... Szvetlána Allilujeva tanúsítja, hogy minden ennivalót: húst, zöldséget, gyümölcsöt, kenyeret, bort laboratóriumi vizsgálat alá vettek és úgy kerültek a konyhába, hogy minden csomaghoz jegyzőkönyv volt csatolva toxikológus aláírásával és kerek pecséttel. Nyikita Hruscsov is emlékezett arra, hogy a főtitkár nagyon óvatos volt mindennel, amit felszolgáltak. Sztálin úgy próbálta megőrizni a méltóságát, hogy finom célzásokat tett a megtetsző ételre, és akkor valaki megkóstolva ajánlotta neki. Abban a környezetben a felebarátok megsemmisítésére még egy módszer létezett a — spré. Allilujeva írt arról is, hogy Gyakov dr. miért jelent meg rendszeresen a Kremlben lévő lakásukon levegőpróbát véve minden szobából. A Sztálin egészségére vigyázó orvosi testületet a teljes odaadás szerint válogatták össze. Sztálin és a Politikai Bizottság udvari orvosai állandóan Berija felügyelete alatt voltak, így ezek a főnemesi páciensek kétszeres biztonságban érezhették magukat... 1953. február 15-én váratlanul meghalt Koszinkin tábornok. Utolsó támasztékként az orvosok maradtak meg Sztálinnak. Mégis, a Kreml orvosainak nagy csapata — Vi- nogradovval, a főtitkár személyi orvosával együtt —, már három hónapja börtönben volt. Sztálin keménykezűsége és számításainak pontossága már nem volt olyan, mint régen. A tapasztalt udvari intri- kus váratlanul távolít el magától olyan hűséges segítőtársakat, mint Vorosilov, Molotov, Kaganovics. Beájának és Ma- lenkovnak pedig szélesre nyitja ki a ház kapuját. Tudja igazi árukat, gyanítja a piszkos szándékot, de mégis... beengedi őket a vár közepére. Ő számít arra, hogy Hruscsov és Bulganyin ellentétes és visszafogó szerepet fognak játszani. Mint a régi jó időkben, vérszomjas lett. Még mindig bízik saját magában, csak az események már kikerültek az ellenőrzése alól. Időközben négyen rendszeresen meglátogatták a zsarnokot villájában. Itt alaposan hibáztak azok, aki azt gondolták, hogy mind a négyen egyetértettek, mert elejétől kezdve párokra oszlottak szét. A Be- rija-Malenkov pár — igazából nem is volt az. A profi csendőr nem osztotta meg terveit egy pártfunkcionáriussal. Ami a jámbor Nyikitát és a méltósá- gos statiszta Bulganyint illeti — ugyan ki foglalkozott velük komolyan? Ők reszketésig féltek Lavrentyij Pavlovicstól. így Malenkov is, akit Sztálin a pártügyek vezetésével bízott meg, nem alaptalanul félt a rámenős és hatalaomsóvár partnerétől. Berija nem egy ilyet eltaposott már. , V ezető szerepe kétségtelen volt Sztálin utolsó éveiben a harcostársak négyesében. A főtitkár azonban arra törekedett, hogy elkülönítse a hatalmi szerveket Berijától. Ennek ellenére az állami erőszak-apparátust titkosan Berija vezényelte. Egyetlenegy politikai bizottsági tag sem érezhette magát biztonságban Berija jelenlétében. Ezért meg kell adni a tiszteletet Lavrentij Pavlovics rendkívüli képességének. Abban az alaktalan környezetben ő élesen kitűnt a többiek közül erős akaratával, határozott természetével — megsokszorozva csiszolt gonoszságával. Kétségtelenül, ezek a jellegzetes vonásai tették vezetővé 1953 történelmi tavaszának elején. Nyikita Hruscsov emlékirataiban sokszor ellentmondásosan és zavarosan találjuk az események résztvevőit és a tanúk vallomásait. Az ő magatartása összetett volt Beájával, de egyet rögtön megér- zett — a titkosrendőrség vezetője, aki Sztálin favoritja lett, megszerezte a hatalmat és mindenre képes. Szó szerint a Hruscsovra jellemző elismerés: „És őszintébb voltam Bul- ganyinnal, mint ő a többiekkel... — Tudod-e, milyen helyzet alakul ki, ha Sztálin meghal? Tudod-e, milyen tisztséget akar elfoglalni Berija? — Milyet? — Ő akar az állambiztonság minisztere lenni. Ha ő ezt a posztot elfoglalja, ez a mi végünk kezdete... Bármi történik, ezt nekünk nem szabad engedni. Bulganyin válaszolt, hogy egyetért velem és mi arról kezdtünk tárgyalni, hogy mit kellene tovább csinálni. Én megígértem, hogy ezt az egészet megbeszélem Malenkov- val.” H ogyan is történt a puccs? Abból az időből Hru- csov elbeszélése maradt fent Avarell Harriman, az akkori USA-nagykövet könyvében. Ebből fontos információk hiányoznak Sztálin halálának furcsa körülményeiről, de olyanokat is közöl, amelyek Hruscsov késői visszaemlékezéseiből viszont kimaradtak. „Ő nem hitt senkinek, és senki köztünk nem hitt neki.” A továbbiakban következik a vidám szombati est leírása a Vezér társaságában. Hajnalban mind a négyen — Hruscsov, Berija, Bulganyin és Malenkov — elutaztak. Általában Sztálin telefonált nekik, mind a néggyel megtárgyalta a soron lévő dolgokat, feladatokat. De most senkit nem hívott. Csak hétfőn este, a villa védelmi parancsnoka közölte, hogy Sztálin beteg. Mind a négyen azonnal elindultak Kuncevóba és Sztálint súlyos állapotban találták. „Mi voltunk vele három napig, de ő nem tért magához.” Saját memoárjaiban Hruscsov nem tért el ettől a verziótól, csak más tényeket is idéz. Mind a négy favorit feburár 28-án este Sztálin villájában ebédelt. A Gazda meglehetősen sokat ivott és jókedvű volt. A harcostársak késő éjszakán vagy inkább hajnalban elutaztak. Másnap este, 1953. március 1-jén Sztálint szélhűdés érte. Elvesztette az eszméletét és leesett az ágyról. A védelmi testület veztője elhivatta mind a négy bizalmi munkatársat. Ők eljöttek, de nem maradtak sokáig, nem gondoskodtak az orvosi segítségről. Itt kezdődik a tények és bizonyítékok láncolata. Az első hivatalos közlemény a betegséggel kapcsolatban március 4-én jelent meg a Pravdában. Ez Sztálin elvtársnak a munkában való ideiglenes akadályoztatásáról szól. És még annyi, hogy a szélhűdés március 2-án, hajnalban történt. Nem a villában, hanem a moszkvai lakásán. Volt benne egy figyelemre méltó kitétel: „Sztálin elvtárs elveszítette eszméletét. Megbénult a jobb keze és lába. Elveszítette a beszélőképességét". Az események következetessége irreális: a bénulást és a beszélőképesség elvesztését csak az eszmélet elvesztése előtt lehet megállapítani. Tehát nemcsak a haldokló embert hagyták orvosi segítség nélkül, hanem a hivatalos állami közlemény szöveg- szerkesztésénél a szakértők segítségét is megtagadták. Nem túl sok a hazugság a kis „Pravda-cikkben”? Az eszméletlen Sztálinhoz csak március 2-án hívtak orvosokat — lehet, hogy végzetes késéssel. A nyugalmazott őrnagy, Ri- bin, aki a Vezér védelmi testületében szolgált, így emlékezik: „Telefonált Berija és rám parancsolt, hogy Sztálin betegségéről senkinek egy szót se.” Március 2-án, éjszaka háromkor a villához érkezett egy kocsi. Mindenki azt gondolta: — Végre megérkeztek az orvosok. De távolról sem ők voltak. Megjött Berija és Malenkov. A harcostársak megálltak bizonyos távolságban a betegtől és egy ideig hallgattak. Ebben a pillanatban Sztálin erősen horkolni kezdett. Berija, Lozgacsov parancsnok-helyetteshez fordulva mondta: „Miért csinálsz pánikot? Nem látod, Sztálin elvtárs mélyen alszik. Ne csinálj nagy zajt, bennünket ne zavarj, ne idegesítsd Sztálin elvtársat!” Lozgacsov magyarázkodni próbált, hogy Sztálin nagyon beteg és sürgős orvosi segítségre van szüksége, de a harcostársak nem akartak hallani semmit és azonnal távoztak. T ehát március 2-án éjszakán semmilyen orvosi segítséget nem kapott a beteg. Tukov ezredes, a főtitkár különleges megbízású tisztviselője tanúsította, hogy a villában gyakrabban csengett a telefon és jószándékú orvosok kérték bebocsátásukat Sztálinhoz, hogy meggyógyítják a Vezért. A szomszédos országokból is telefonáltak. Egy önkéntes nagyon kitartó volt. Végre Berija fölvette a kagylót és minden bevezetés nélkül megkérdezte: „Ki vagy te? Provokátor vagy bandita?” Az orvosok csak reggel érkeztek meg, tehát a Vezért több, mint tizenhárom órán át hagyták orvosi segítség nélkül. Ilyen módszert Sztálin nem egyszer alkalmazott a nemkívánatosak eltávolítására. A zsarnok gyermekeit is meg kellett győzni, hogy apjuk megmentésére mindent elkövettek. ’’Mindenki kapkodott, életét mentve, amelyet már nem lehetett megmenteni.” Szvetlána Allilujeva megőrizte az orvosi riadó képét. Csak egy fiatal orvosnőnek az arca tűnt ismerősnek. A többiek mind ismeretlenek voltak. Ez fontos bizonyíték. És még egy valami... Március 7-én, a Vezér halála után, a következő napon az Izvesztyijában közölték egy tekintélyes, új összetételű bizottság szakvéleményét: „A kórbonctani vizsgálat eredményei megerősítették a diagnózist, amelyet a J. V. Sztálint kezelő professzorok állapítottak meg. A kórbonctani vizsgálat adatai megállapították, hogy J. V. Sztálin betegsége a keletkezés pillanatától megfordíthatatlan volt. Ezért a határozott intézkedések sem eredményeztek pozitív változást és nem hárították el a betegség végzetes kimenetelét.” Tehát — a közlemény szerint — a főtitkár életének megmentése érdekében az első pillanattól kezdve megtettek minden szükséges intézkedést. A Központi Bizottság figyelmes ellenőrzése gondoskodott a szabályos gyógyításról és kizárt bármilyen véletlen körülmény. A legkisebb célzás erőszakos halálra, helytelen és bűnös lenne. Ezt találjuk a sorok között: „Ebben az utolsó orvosi szak- véleményben, amelyet március 7-én tettek közzé, kiemelték a „betegség megfordítha- tatlanságát”. E zzel kapcsolatban szeretnénk tudni, hogy milyen volt Sztálin állapota a halála előtt? Az utóbbi időben ő nem panaszkodott rossz közérzetre, csak nehéz, nyugtalan álmai voltak, de erről nem sokan tudtak. Egy orvos, aki Sztálint kezelte, mesélte az Izvesztyija volt főszerkesztőjének, I. Gronszkijnak: „Sztálin alvás közben gyakran ugrott ki az ágyából, vadul kiabált, borzalmas álmok fullasztották. Ne adj’istenl, hogy bárki lássa, amit én láttam...” Allilujeva is emlékszik az apja kegyetlenségére: „Erre emlékezve ő nem tudott aludni”. Lánya arra is emlékszik, hogy Sztálin erős volt, egészséges, „szíve, tüdeje, mája kitűnő állapotban volt”. Áz indiai nagykövet, Menőn, aki február 17-én meglátogatta Sztálint, nem sokkal halála előtt, jó egészségben találta a főtitkárt. Nyikita Hruscsov, aki a szerencsétlenség előtt néhány órával találkozott Sztálinnal, állítja, hogy „semmilyen fizikai rosszullét jele nem volt tapasztalható”. Egyes történészek szeretnék Sztálin fiát a tanú szerepében látni, aki vádolja az összeesküvőket. Még ez a szenvedélyes alkoholista is megérezte, hogy valami nincs rendben. Mint a húga emlékszik: „Ő veszekedett az orvosokkal, hogy az apját meggyilkolták... gyilkoltak.” Hruscsov állította, hogy Sztálin halálában csak egy ember volt érdekelt, Lavrentij Berija. Ez az állítás egybe- hangzik Allilujeva visszaemlékezésével apja utolsó óráiról. „Berija végtelenül izgatott volt. Időnként fékezhetetlen indulatok torzították el az arcát... Megközelítette a beteg ágyát, mereven nézte az arcát — apám néha kinyitotta a szemét.” Nem, a zsarnok halálát nemcsak egyedül ő várta. Malenkov, Hruscsov, Bulganyin és a többiek élete is elviselhetetlen volt Sztálin kegyetlen keze alatt. No és Berija... Mivel volt ez a hóhér jobb, mint a többi? Malenkovról, Hruscsovról és Bulganyinról nem mondható, hogy félreálltak. Ők nem állították le a gonosztevőt, vele együtt félrevezették a népet a vezér betegségével és halálával kapcsolatban. Nekik nem létezett más variáció. Előttük volt a hatalomosztás, a hátuk mögött az eltávolított Vezér „öreg bajtársainak” forró lélegzetvételét érezték. A llilujeva még egy kétségtelen bizonyítékot ad a kezünkbe: „És mikor mindennek vége volt, ő (Berija) volt az első, aki kiugrott a folyosóra és a nesztelen hallban, ahol mindenki csendben állt, hallani lehetett erős, leplezetlenül ünnepélyes hangját: — Hrusztalvoj! A kocsimat!” Nincs idő a zsarnok halálán bánkódni. Minek? A hatalmon nem kell osztozkodni, a hatalmat el kell venni. Berija sietett Lubjankára... A közvetett bizonyítékokból elég lett volna. Joszif Sztálint a hűséges harcostársa távolította el. A közvetlen bizonyítékok pedig elégtek Lavrentyij Pavloviccsal együtt 1953. december 23-án a moszkvai krematórium kemencéjében.
