Somogyi Hírlap, 1992. május (3. évfolyam, 103-127. szám)
1992-05-16 / 115. szám
1992. május 16., szombat SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 9 MIÉRT MARQUEZ? A könyvet vagy tíz évnyi szellemi tespedés után olvastam el, s tettem értetlenül félre. „Miért Nobel-díjas?” — tűnődtem, hiszen csak történetek és történetek jöttek. Összefüggés nélkül, groteszk és lírai részek minden gondolat nélkül, és sorsok, mint a tündérmesék oly képtelen, semmi közük az én hajszás mindennapjaimhoz. Egy viharos körkép, amelyből nem kerekedik ki semmi. ♦ Ez a semmi volt aztán az, ami nem hagyott később nyugodni. Mert letettem a könyvet és elfelejtettem volna, de nem tudtam. Időnként újra láttam magam előtt a foszforeszkáló szemű kislányt, aki a rajtakapástól szorongva a sötétben guggol és földet meg falat eszik, miközben halott szüleinek csonjai valahol tiltakozva zörögnek a házban. Vagy eszembe jutott a szerencsétlenségében is kegyetlen anya, aki királynőnek gondolván magát palástban bolyong a kietlen és sötét házban, miközben a láthatatlan orvosokkal beszélget, s rég elfelejtette már kitaszított lányát, kit zárdába csukatott, s ki némasági fogadalommal tiltakozott az anyai terror ellen, majd belehalt a szeretetlenségbe. Kísértett a fiatal és tetterős Ursula képe is, aki a család összetartásán fáradozva békét és jólétet teremtett hosszú időre a házban, majd száz évesen múmiaszerűvé zsugorodva ükunokái porban hú- zott-vont játékszerévé vált, s elhitették vele, hogy már halott, de hiába hívta kétségbeesve halott szeretteit, senki sem látogatta meg. S visszaköszönt az ezredes is, aki oly sokáig harcolt forradalmi csapatai élén az ország szabadságáért, hogy végül elfelejtette ki az ellenség, ki a barát, s amikor felismerte, hogy diktátorabb lett a gyűlölt diktátornál, már mellé is ülhetett volna a kormányzói asztalnál, de inkább arany halacskák készítésével foglalkozott, amelyeket esténként lelkiismeretesen megolvasztott újra, hogy másnap is legyen munkája. S miután ezek a gondolatok újra meg újra eszembe ötlöt- ték, egy év múltán megint elővettem a könyvet. S olyan felfedezést tettem, amit már sokan előttem is: remekmű. Újra kapható Marquez: Száz év magány című könyve, avagy Minden hatalmat a képzeletnek! Minden hatalmat a képzeletnek — mondja Marquez, — merthogy a világ legtöbb dolga a kanáltól a szívátültetésig először az ember képzeletében teremtődött meg. ♦ A jó regény sohasem politikai vagy társadalmi jelképet követ, csak a valóságról szólhat, így teremt nyugtalanságot maga körül. De a valóságba nem csak az tartozik, ami kézzelfogható — Marquez legalábbis ezt vallja.Nem vagyok teoretikus alkat — nyilatkozza magáról. — Mindjárt leteszek egy könyvet, ha egy kicsit is untat. Célom ezért az volt, hogy elmeséljek egy érdekes történetet egy családról, amelyik a vérfertőzéstől retteg négy nemzedéken át. A Száz év magány témáját hosszú időn át hordoztam magamban, s évekig csak egy kép kísértett: egy öregember, aki magával visz egy gyereket, hogy megnézze vele a jeget, amit a cirkuszban látványosságként mutogatnak. ♦ Hogyan születik az irodalom? Hogyan lehet, hogy csak egy mesét kíván leírni valaki, s az író rögeszmés látásmódjától megfertőződve az egyszerű családtörténetből az emberiségvilágtörténete, s esendő-halandó szereplőiből a létező összesember arca néz vissza ránk? Számunkra, kiknek kultúrája többnyire az értelem és tapasztalás hitén nyugszik külön érdekessége e könyvnek a természetfölötti, aminek szimbolikus mondanivalót tulajdonítunk. Számunkra ezeknek az eseményeknek filozófiai jelentésük van, s szerintem ezen derül olyan jókat Marquez. Mert rendkívül jól szórakozik a kritikusok hadán, kik Párizstól Venezueláig mélyrehatóan elemzik fő művét, s az író szerint mindig mellékfognak. ♦ Marquez ugyanis állítja, hogy amit elgondolunk, az megtörténhet, ezért a képzelet és a valóság közt alig van átmenet. Említi, hogy 1894-ben az Amazonas-vidéken az emberi hang hatására ömlő felhőszakadás indult elsöpörve mindent, mi útjába került. Állítja, hogy Magelhaas első világkörüli útján a kutatók olyan növényeket, állatokat és emberszerű lényre utaló nyomokat találtak, amelyeket azóta sem sikerült újra felfedezni. Vagy, hogy létezett olyan több mint húsz méter hosszú anakonda, amelynek egész testét pillangók borították. Ezek a történetek Marquez számára (komolyan gondolja-e?) nincsenek túl a valóság határán, s valahol itt lehet könyvének titka. Hiszen áradó mesélő kezdve, mely így egybefonja a lehetőt s a lehetetlent, már önmagában is erősen szuggesszív hatású.Ugyanakkor kemény és erőteljesen reális emberábrázolása, mely az önsorsrontó tragédiáján át a tehetetlenség makacsul védett álomvilágáig sokszínű és árnyalt, felfokozza ennek a kétrétűségnek együttes hatását. A valóságnak és a látomásszerűségnek egymást átfedő kettőssége itt olyan oldott egymásrautaltságban jelenik meg, mint mindennapjainkban például a test és lélek egysége. Minden jó regény egy rejtvény — mondja Marquez, de nem szeretnék igazából beleesni abba a csapdába, amibe kritikusait gyűjti. Végülis nem érdemes magyarázni azt ami szép, vagy jó, mert minden művészi alkotással úgy járunk, hogy miután már mindent kielemeztünk belőle, még mindig marad valami, ami nem magyarázható, ami több, mint az egész eddigi együtt. Több, mint amiről a mű szól, s végülis ez a többlet teszi művészivé. Hogy ez a többlet az írótól származik-e, vagy attól, aki olvassa vagy a körülöttünk lévő általunk tapasztalt világ okozza-e, ne kutassuk. Amit igazán el kell mondani a könyvről az csak annyi — érdemes elolvasni. László Ágnes R égi barátomat keresem az ódon házban, ahol lakott (pontosabban, úgy tudtam: lakik). Kötényes, papucsos, elhanyagolt külsejű hölgy fogad. (Hölgyet mondok; részben a nők iránt érzett megváltoztathatatlan tiszteletem, részben az asszony fáradt, de nemes arcvonásai miatt.) T. L. úr?!, kérdezi csodálkozva és elmosolyodik. Láthatóvá válnak ezüstfogai az alapvetően foghíjas szájban. Ó, ő már régen elköltözött. Megmondja a telep címét. Lepusztult panelházak között csatangolok egyre elcsigázottadban, fáradt arcú embereket kérdezek, mondják: erre, arra, talán ott... Nehezen igazodok el a teljesen logikátlan építkezés és épületszámozás miatt. Végül rátalálok a házra, amelyik pontosan ugyanolyan mint a többi. Nézem a szürke panelfalra ragasztott majolika-számot: ez az! Próbálom kinyitni a fémkeretes ajtót. Nem tudom: zárva van. Keresem a barátom nevét a kaputelefon-csengő nyomógombok mellett. Nem találom. Szerencsére egy asszony, bevásárlószatyorral a kezében éppen jön és nyitja a kaput. Gyanakodva néz rám, de beenged. Mászkálok a lépcsőházban le-föl, olvasgatom a névtáblákat. Érzem, hogy izzad a hátam. Kit keres?, szól rám egy középkorú ember. Itt sem a segítőszándékot, hanem a gyanakvást érzem. Mondom, hogy kit. T. L... T. L... Ja igen, talán a harmadikon, mondja és megy tovább. Fáradtan, gépiesen lépked. Én is. A harmadik emeleten találomra becsöngetek az egyik lakásba. Döbbenettel nézem: egy kötényes, papucsos, elhanyagolt külsejű hölgy nyit ajtót. T. L? Tessék csak jönni utánam, mondja. Ajtókat nyi- togat; csattognak előttem a papucsok. Kezemben lóbálom azt a kétliteres demizsont, amit — tele jófajta száraz vörösborral — magammal hoztam, azzal a szándékkal, hogy majd megiszogatjuk a barátommal a viszontlátás örömére. Kicsi a lakás, de a szobák kaotikus elrendezése miatt olyan, mintha labirintusban járnánk. Üvegkalitkaszerű szobán baktatunk keresztül; a gépies mozdulatok közepette eleinte észre sem veszem, hogy a szobában, két nagy ágyon, gyűrött ágyneműk között négy meztelen fiatal heve- részik. Két fiú és két lány. Tulajdonképpen függönyök takarhatnák el az ágyakat, és takarók a meztelen testeket, de ' most a függönyök félre vannak húzva, és a fiatalok cseppet sem igyekeznek elfedni pucérságukat. Az egyik fiatal valamit mormol az orra alatt, úgy tűnik hozzám szól, mivel rám néz, de nem értem mit mond! Megkérdezem, megismétli, de most sem értem, beszéde annyira artiku- látlan, nyegle és motyogó. Úgy teszek mintha érteném és elnézést kérek a zavarásért. Néhány másodperc múlva csodálkozva tapasztalom, hogy még én pirultam el. Zavaromban megkínálom őket a borból. A lányok mohón nyúlnak az üveg után és húznak belőle, a fiúk csak utánuk, erőltetett lassúsággal, mint akiknek nem fontos és csak nekem tesznek szívességet. Az egyik fiú poharat nyújt felém valami sötét löttyel az alján. Varjúvér, mondja vigyorogva. Ezt tisztán értem: várj ú v é r. Töltsem rá?, kérdezem a pincérek udvariasságával, és a passzionátus ivók bort tisztelő megbotránkozásával; keverjük? Itt mind anégyen hirtelen, röviden felröhögnek. Ke-ver-jükl? persze! Tekintetük sötét, tompa és zavaros. Különös fájdalom és sajnálat hasít belém. A hölgy a helyiség közepén áll klasszikus kontraposztban és tudomást sem vesz az eseményekről. Elnéz valami teljesen indokolatlan irányba, tekintete kifejezéstelen, arca rezdületlen, mint a háborúkból megtért katonáké. Mondom: eleinte nekem sem tűnt fel, hogy itt emberek vannak; inkább valami kísérleti nyúlketrecben éreztem magam, és a szobában terjengő szag (vagy inkább: bűz) is effélére utalt. Mind a Szerelem: Stotz Mihály rajza négy fiatal fehérbőrű, ványadt; arcukon, karjukon apró sebek, lila és zölt foltok. Az asszony megindult, s én utána. A következő szobában rátaláltunk a barátomra. (Vagy: volt barátomra? Ahogy megláttam, rögtön ez a kérdés ötlött fel bennem: annyira kevéssé hasonlított arra az emberre, akit valaha barátomnak mondhattam.) A szoba egyik homályos zugában ült, öblös karosszékében. Szinte eltűnt benne. Csak két különös fényű szem villant felém a csontig lesoványodott, borostás arcból, s ahogy végigfutott rajta a felismerés alig észrevehető öröme: felállt. — Ő tartja bennünk lelket — nézett az épp becsukódó ajtó felé, amerre az aszsony távozott — ...már amennyire... Ági... (Hirtelen felrémlettek előttem a régi arcvonások, a pirospozsgás arc, az életkedvvel derűvel teli szemek. Szégyent éreztem, hogy nem ismertem föl, de nem árultam el.) Most ő az egyetlen kereső a családban. Én még egy fél évig kapom a munkanélküli segélyt... aztán..., aztán nem tudom mi lesz... A lányom még tanul..., már ameny- nyire...; a fiam... — itt elhallgatott, ha lehet: mégjobban darabjaira hullott a romos arc; maga elé nézett és visszaült a karosszékbe. — Most ezt a borzadályt isszák... Kifőzött mák és varjúvér, alkohollal keverve... Tehetetlen vagyok. Felnőtt ember..., a maga életét éli... csak az a szörnyű, hogy itt a szemem előtt. Az a baj, hogy nagyon elkényeztettük őket... még akkor, amikor volt miből. Mindent a fenekük alá toltunk, most meg azt vágják a pofánkba, hogy mi tehetünk róla... Hogy nem készítettük fel őket az életre... T. L. (a barátom?, hajdani barátom?) a bölcsészkaron végzett, eredetileg tanár volt, aztán újságíró lett. Feltűnt, hogy mostanában nem találkozom a nevével, de nem gondoltam, hogy munkanélküli. Magamat okoltam meg a rengeteg lapot: nyilván olyan újságba ír, amit én nem olvasok. ...persze, hogy párttag voltam. Hogy a fenébe lehettem volna másképp újságíró egy olyan lapnál, aminek a fejlécén ez áll: „Világ proletárjai egyesüljetek!’’?..., de nem írtam én olyat..., írtam én olyat? — nézett rám kérdőn. Nem, mondtam. Valóban nem írt „olyat”. Tárgyilagosan írt, pontosan, egy magyartanár precizitásával, kulturális kérdésekről, apró visszáságokról. — Hoztam egy kis bort — mondtam — termelői. — Valahonnan a könyv- és papírhalmok közül előkotort két gyanúsan homályos poharat, automatikus mozdulatokkal körbetörölte a szélüket és elém tette őket. Töltöttem. Egyszerre, rezdületlen arccal lehörpintette a háromdecinyi vörösbort, majd az órájára nézett. — Lesz itt a telepen egy gyűlés. Valami új párt vagy szervezet alakul... ilyen fazonokból, mint én. De én nem lépek be! Nem én! Elegem volt minden közösségesdiből..., de el kell mennem, ne haragudj... megígértem. Tudod: a haverok... — Fel is állt, tett-vett az íróasztalán, . bár Itászott a mozdulatain, hogy teljesen céltalanok. — Nem jössz el? — fordult hirtelen felém, és itt egy pillanatra ugyanaz a szempár nézett rám, mint annak idején a páston, amikor bevitt egy találatot. Nem tudtam nemet mondani. Lementünk a rosszul megvilágított utcára. A homályból, a seszínű panelok közül sötét alakok bukkantak elő innen is, onnan is. Egyre többen jöttek, találkoztak, szétváltak, újabb csoportokat alkotva tovább mentek; sztereotip, halk üdvözlések, kézfogások: koccanások, szétválások, újabb csoportosulások; akárcsak a golyók a sznúkerekasztal kék posztóján. Mi is mentünk, sodródtunk a többiekkel; senki nem mondta merre kell menni, mégis: mintha mindenki tudta volna. Szemerkélt az eső. Mocskos, töredezett járdákon, rondán fölkent bitumen úttesteken, repedtfalú szürke betonházak között vonultunk. Egy presszó előtt haladtunk el: az üvegen át látni lehetett, amint rosszul öltözött emberek gubbasztanak a kényelmetlen kis kerek asztalok mellett a többnyire nagykabátban, görcsös testtartással, mintha muszáj lenne, mintha most is munkát végeznének. Beléptünk egy házba, egy pontosan ugyanolyan házba mint a többi. Élindultunk lefelé egy lépcsőn. Aztán betonfolyosókon vonultunk, végül valami betonbunkerben kötöttünk ki. Összegyűltünk vagy háromszázan a nyirkos leve- gőtlenségben. Csupa szerencsétlen külsejű, mindenhonnan kiszorult vagy perifériára sodródott, de szemlátomást jobb sorsra érdemes ember. Beszédek hangzottak el. Sorba kiment egy-egy ember, a többi elé állt és beszélt: motyogva, monoton hangon, szinte érthetetlenül. Dilettáns szónoklatok, naív tervezgeté- sek. Már-már arra gondoltam: hozzá kellene szólnom, lenne mondanivalóm, és talán nem is mondanék használhatatlan hülyeségeket, de akkor hirtelen arról kezdtek vitázni — mintha ez lenne a legfontosabb —, hogy ÁSZ (Állástalanok Szövetsége) vagy MÉSZ (Munkanélküli Értelmiségiek Szövetsége) legyen az egyesület neve. Az egyik ember az ÁSZ mellett kardoskodott a kártyára hivatkozva, a másik a MÉSZ-re szavazott, mondván: amikor kirúgnak: mész, mehetsz a francba... A vitának ezen a pontján észleltem némi szenvedélyt, de én nem éreztem mást, csak azt, hogy: ki, ki innen minél előbb. Isten veled, mondtam hajdnai barátomnak, és közben arra gondoltam: soha többé nem látjuk egymást. Meglepte hirtelen fölállásom, gyorsan kezet fogtunk és én elhagytam a helyiséget. Amikor kiértem az épületből: az első néhányszáz métert szinte futva tettem meg. Aztán hirtelen megálltam, fejemet kissé fölfelé fordítottam a koromszín ég felé; varjúcsapat röppent föl egy ott árválkodó fáról és lomha szárnycsapásokkal, károgva elindult a láthatatlan hegyek felé. CSERNÁK ÁRPÁD Varjúvér
