Somogyi Hírlap, 1992. május (3. évfolyam, 103-127. szám)
1992-05-12 / 111. szám
1992. május 12., kedd SOMOGYI HÍRLAP — MŰVELŐDÉS Népdalkörök és falusi színjátszók Berzencén Ápolt hagyományok Kiábrándult nemzedék LEONCE ÉS LÉNA Gyakran emlegetett nemzeti identitástudatunk és kétségbeesett keresése jutott eszembe. Amikor a rokka járt, amikor gyolcsing szakadt... S amikor cinegemadár, vagy drága violám... E szavakban a múlt, s a szavak világában a gyökereink eredeznek. Valahol ott, tán meglelhetnék azonosságunk... Mindemellett távol áll tőlem, hogy a népdalkörök, népzenei együttesek és falusi színjátszók megyei találkozójának jelentőségét a politika szintjére vigyem. Itt egyszerűen a hagyományról van szó. És amit örömmel nyugtázhattam a vasárnapi Berzencei eseményen: az ápolt hagyományról. Enélkül ugyanis múló és lassan feledésbe merülő érték lenne a népi hagyomány. Hogy nem vész az emlékezet homályába, hogy bizony akadnak szép számmal, akiknek mindez fontos, azt is megállapíthatta a berzencei Zrínyi Miklós Művelődési Házból kiszűrődő dallamok hívogatására betérő érdeklődé. E daHamokban a Dunántúlt választotta forrásul, s anÁdándi színjátszók a népszínműben nak tájegységeiről gyűjtött népdalokból nyújtott át egy jó csokorra valót a Látrányi Népdalkor. A csoport vezetője, Hasi Gyula citerakíséretével az egyik legszínvonalasabb produkciót hallhattuk, amelyben benne foglaltatott az ország nyugati része dallam- és szövegvilágának eszenciája. Hasonlóan nagy élményt jelentette a Szőcsénypusztai Asszonykórus összeállítása, melynek érdekesmód központi motívumát képezte az erdő; hangulata minden népdalban szerepet kapott. Bárdos Lajos művei csendültek föl, s arattak nagy tetszést a Homokszentgyörgyi Vegyeskar tolmácsolásában; egy összeszokott kellemes hangzású kórust hallhattunk. A népdalok egy nagy csoportját a legények sorozása, katonák toborzása, kedveseik és édesanyjuk búslakodása ihlette. E katonadalok világába kalauzolt el az Ádándl Népdalkor szépszámú csapata, átélt előadásaik szinte átplántálták hallgatóikba a dalok szívszorongató érzését. Két év kihagyás után támadt föl a Somogybabodi Népdalkor, s bár egyelőre kevés asszonyt s leányt sikerült megnyerni az ügynek, hallhattuk: érdemes volt. Bemutatkozásukhoz egy jellegzetes somogyi vidék anyagát választották; balatoni népdalcsokrot adtak elő. Többszólamú előadással rukkolt elő a tizenhárom ladi-pa- tosfai énekes. Alig volt hihető a bevezetőben említett alakulási dátum, miszerint a népdalkor ez év tavaszán kezdte Fonójelenet a Bálványosiak előadásában el a közös munkát, annyira összeszokottan szólaltak meg tagjaik által a somogyi népdalok. A legszebb népviseletet a Barcs-Somogytarnóca Asz- szonykórusa, hordta. Egyetlen citeraegyüttesként léptek színpadra a Somogysámso- niak, játékukat az ügyes „felelgetések”, a feldolgozott dalok jó dramaturgia felépítése jellemezte. Az Olsvai Imre zenetudós, és Nyakas József zenetanár alkotta zsűri, valamint a közönség három az eddigiektől eltérő műfajú produkciót is láthatott: a Csőm bárdi Ifjúsági Együttes betlehemes játékát, az Ádándi Színjátszók és Versmondók Körének fergeteges humorú és eleven előadásé népszínművét, a bál- ványosi Háromágú Rozmaring Pávakör fonójelenetét. A hagyomány ápolása tekintetében Bálványos példaértékű előadást produkált: a színpadon ott volt a falu apraja, s nagyja. Ki a rokkát hajtotta, ki kötött, ki faragott, s volt aki csak zsugázott. De a hangulat mindenkit megérintett. B. T. A csurgói országos diák- színjátszó napok egyik legszínvonalasabb produkcióját, Georg Büchner Leonce és Léna című tragikomédiáját a váci Aberrátor csoport mutatta be. S ez azért különösen érdekes, mert egy olyan nemzedékről ad hírt, amely nem vágyik a stafétabotra. Itt van egy generáció, amelynek esze ágában nincs „nyomdokba” lépni. Elvan mint a befőtt, mondhatnánk, ha ellenne, mint a befőtt. De valójában „nincs el”; kínlódik, nyűglődik, mint Leonce királyfi — feladat híján. Mert feladat sincs, hiszen eljutott a belátásig, hogy minden hiábavaló. Egyetlen feladata maradt: kézzel-lábbal kapál- lózni az úgynevezett a Társadalom Hasznos Tagja megtisztelő cím ellen — persze erről is kiderül, hogy nincs értelme. A védelmi rendszeren rés keletkezik: úgy hívják Léna, s ezen a résen keresztül suty- tyomban zsebbe csúszik a királyi jogar. S a végén Leonce is, Léna is ott áll becsapva, s körülöttük tovább folyik a nagy átverés. Az előadást Perényi Balázs rendezte. — Georg Büchner, ez a huszonhárom évet élt, múlt századi zseni nagyon megérzett valamit. Annyira, hogy akkortájt a világ követni sem tudta, mostanra jutunk csak el ahhoz az érzéshez, amiről ő a Leonce és Lénában is beszél. Mostanra értettük meg azt a teljes kiábrándultságot, amely Leonce-ra is jellemző. A darab a mi nemzedékünkről szól; azt hiszem, soha fiatalok még nem voltak ennyire kiábrándulva mindenből, mint mi. Viszont az is igaz, hogy azt a fajta mély válságot, amely Le- once-ban van, igazán megélnie az egyénnek nagyon nehéz, csak kevesen jutnak el idáig és nem is biztos, hogy jó, ha az ember igazán megéli. — Perényi Balázs kiábrándultsága hol tart? —; kérdezem a rendezőt. — És hogy bírja? — Az enyém még messze van a Leonce-étól. Úgy gondolom, az embernek ki kell próbálnia magát, az a korrekt, ha előbb kiismeri a lehetőségeket, s csak azután alkot véleményt. S még úgy ítélem meg, hogy van hova lépni. Épp ezért a rendezésről sem tudom még — ami persze több számomra, mint hobbi —, hogy ezzel kell-e az életemet eltöltenem. Ez a bizonytalanság, „tévelygés” is közös bennünk Leonce-szal. Csoportunk elnevezése is ezt a tévelygést jelenti, a szó eredeti latin jelentése: eltévelyedő, tévelygő. Tévelygés, és nem aberráció. Nem tudjuk, hogy mit csináljunk, nem tudjuk mi, az út. Leonce-szal ellentétben azonban mi még reménykedünk valamelyest, hogy egyszer majd megtudjuk. — Leonce-nak van egy mondata: ...építsünk színházat?” Ez az Eszenyi Enikő-féle rendezéssel ellentétben a ti értelmezésetek szerint a királyfi maga sem veszi komolyan amit mond. Ugyanakkor mint Aberrátor csoport mégis színházat csináltok. — Ez nem ugyanaz a színház: Eszenyiék valódi színházat csináltak, a Büchner-da- rabban azonban szerintünk nem erről a színházról van szó, ami valóban lehetőség lehet: inkább arról, hogy játsz- szuk-e el a ránk kiosztott szerepeket? Azt gondolom, Eszenyiék inkább csak játékalkalomnak fogták föl a darabot. Mi igyekeztünk tökéletesen a darabhoz igazodni. Csak azt mutatni, amiről szól, azt mondtuk, hogy ez a tökéletes Mi — ez az, amit mi is épp így akartunk elmondani —, megpróbáljuk színpadra vinni, aztán hasson, ahogy tud. Találva tehát egy feladatot, s legközelebb talán már újba fogva majd, vagyunk. Egészen addig, amíg ki nem derül számunkra is, ami Leonce számára rég nyilvánvaló: „nincsen tovább, mihez foghatunk”. Ekkor, nem maradva más, ergo: bibamus — tehát igyunk, — kedveseim. Nagy László Nagykövet voltam Egyiptomban Intermezzo II. 7 Egyiptom önmagában is elegendő feladat lett • volna egy nagykövetnek, többünknek azonban osztályrészül jutott, hogy szomszédos vagy némileg távolabb fekvő országban is képviseljük hazánkat; volt aki Szudánban, volt aki Északvagy Dél-Jemenben, a legtöbbünk Líbiában. S ez nem mindig bizonyult könnyűnek. Szorgalmaztam ugyan megbízólevelem átadását Líbia kairói nagyköveténél, mert Kadhafi, számítva arra, hogy az arab egység hamar megvalósul, s nem lesz szükség önálló líbiai nagykövetekre, máshova csak ideiglenes ügyvivőket nevezett ki, de az a távirat, amelyet a nagykövet hazaküldött, valahol elkallódott. Ismételt sürgetésemre csak akkor kaptam választ, amikor a legszívesebben Kairóban maradtam volna, hiszen itt ugyancsak alakulóban voltak az események. Amikor értesítettek, hogy az időpont alkalmasnak tetszik megbízólevelem átadására, már volt annyi kapcsolatom az egyiptomi külügyminisztériumban, hogy engedélyt kapjak a külföldiek előtt szigorúan elzárt Mar- szah-Matrúh kikötővároson való átutazásra. (Amikor Tri- poliba megérkezve bemutatkozó látogatást tettem az amerikai nagykövetnél, s az engem fogadó első titkár érdeklődésére elmondtam, merre jöttem Kairóból, nem tudta leplezni csodálkozását és irigységét. — Mar- szah-Matrúh??? Szinte az arcára volt írva: ha én egyszer oda eljutnék...) Úgy látszik, a líbiaiaknak is szokatlan volt, hogy diplomata ezen az úton s ne repülőgépen érkezzen hozzájuk. Legalábbis a határtól Bengáziig díszkíséretben volt részem. Igaz, hogy ez a díszkíséret csak egy bogárhátú Volkswagenből állt, de akárhányszor kiszálltam a kocsiból, kiszállt utánam a Volskwagen vezetője, akinek könnyű zubbonya alól tekintélyes revolver kandikált ki. Az előre jelzett időpontnál valamivel később érkeztem a tripoli szállodába, így az ottani diplomáciai képviseletünk vezetője kimentette a protokollfőnököt, aki nem győzött kivárni. Másnap azonban megjelent, s igen udvariasan közölte, hogy besoroltak a megbízólevél átadására várakozó nagykövetek közé. Az átadás időpontja az ezredestől függ. Arra kért, maradjak mindennap délig a szállodában, ha addig nem kapok értesítést, akkor már aznap ne számítsak a találkozóra. Korábban több kairói kollégám járt úgy, hogy elúnta a várakozást, s — nem törődve központja várható rosszallásával — visszautazott Kairóba anélkül, hogy átadta volna megbízólevelét. Egy hét múltán már én is ilyen gondolatokkal foglalkoztam, hiszen Tripoli nevezetességeinek megtekintésére egy, legföljebb két délután elegendő volt. Felkerestem néhány nagykövetet. Érthető módon leginkább az egyiptomi fejlemények érdekelték őket. Vissza is adták a bemutatkozó látogatást, s egy-két pohár tokaji bor mellett folytattuk a beszélgetést. A poharak reggel mindig eltűntek. A szobánkat takarító szolga azt a nem éppen barátságos választ adta líbiai dialektusban a nagykövetség titkárának: „Hát nem tudod, hogy nálunk alkoholtilalom van?" A tizedik nap háromnegyed tizenkettőkor telefonált a protokollfőnök, hogy egy órakor átadom a megbízólevelem. Szerencsére sikerült elérnem az ideiglenes ügyvivőt." Azt már előzetesen közölték, hogy tolmácsra nem lesz szükség. Az ezredes egy laktanya szerényen berendezett szobájában, rangjelzés nélküli egyenruhában fogadott. A sarokban pokróccal letakart prices, a faasztalon a Korán, a falon egyetlen kép: Nasszer. A megbízólevél átadása ceremóniamentes volt (az ideiglenes ügyvivő sem vett rajta részt), elmondtam az ilyenkor szokásos néhány mondatot angolul, Kadhafi röviden válaszolt arabul, a megbízott külügyminiszter tolmácsolt. Azt hittem, előzőleg is úgy tájékoztattak, hogy ezzel vége az aktusnak. Kadhafi azonban váratlanul hellyel kínált és megkérdezte: — Nagykövet úr milyen a munkamegosztás fegyver- gyártásban a Varsói Szerződés tagországai között? Hirtelen úgy éreztem magam mint az egyetemen a közgazdasági szigorlaton. — Azért kérdezem — mondta Kadhafi —, mert láttam a Szuezi-fronton néhány légelhárító löveget, amelyeken karikák jelezték, hány izraeli gépet lőttek le. S azt mondták nekem, hogy ezek a lövegek magyar gyártmányúak. Igen, villant át az agyamon, ezek a lövegek, amelyeket nem szállíthatunk az Izraellel szemben álló arab országokba. Erre felkészülésem alatt felhívták a figyelmem a Honvédelmi Minisztériumban, mivel a lövegeket mi gyártjuk ugyan, de a lőelemképzőt a szovjet hadiipar adja hozzá. S a szovjetek nem járulnak hozzá újabb közel-keleti szállításhoz. Pedig Kadhafi ilyen légelhárító lövegeket akart vásárolni, nyilvánvalóan Egyiptom számára. Úgy látszik, nem bízott a tűzszünet tartósságában, vagy — s ez a valószínűbb — nem értett egyet vele. Most már megértettem, miért a megbízott külügyminiszterre bízták a tolmácsolást. Csak anyit tudtam mondani, jelentem érdeklődését Budapestre. Csak jóval később tudtam meg, hogy ez milyen következményekkel járt. (Folytatjuk) 5
