Somogyi Hírlap, 1992. április (3. évfolyam, 78-102. szám)
1992-04-25 / 98. szám
1992. április 25., szombat SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 9 A kisfiú az asztalnál ült, előtte géppapírok, és filctollak. A világra nem figyelt, rajzoiga- tott. Az emberek jöttek-men- tek, mint ahogy ez egy komoly hivatalban szokás. Csapódtak az ajtók, kattogtak az írógépek, csengtek a telefonok. A beszéd és nevetés foszlányai átúsztak felette, mint a cigarettafüst a nyitott ablak légáramlatában. Szünet van az óvodában, és neki nincs hova mennie. Anyjának dolgozni kell, s mára nem tudta elsózni senkinek. Nem először fordul elő, hogy beviszi a hivatalba. Ilyenkor leül a gépasztal mellé, papírokat kap és mindenféle tollakat és ceruzákat. S ha jó a hangulat, még stemplit is, lila párnával. Rajzolhat és bélyegezhet míg kedve tartja, csak meg ne szólaljon. Levente tudta, addig semmi baj, míg észrevétlen marad. De ha ki kell mennie vagy éhes, netán beszélgetni lenne kedve, a szemöldökök összerándulnak. Neki persze el kell tűrnie, ha valakinek vele támad kedve foglalkozni. Tulajdonképpen, nem szeretett a hivatalba menni, de még mindig jobb volt, mintha anyja átvinné a Fánihoz. Az öregasszony szemben lakott a lépcsőházban. Egyedül élt számtalan macskájával, amiket mindeneknél többre tartott. Ahogy belépett ajtaján, érezte azt a semmivel össze nem téveszthető szagot, amely a kis benyílóban a homokos ládából áradt. Oda jártak a macskák szükségüket végezni. Az öreg fotelokban, szekrények tetején macskák hevertek, és a fal melletti bádogtányérokban ételmaradékok bűzlödtek. Levente nem szerette a macskákat, mert gyakran kellett idejét Fáninál tölteni. Azok a macskák sosem doromboltak, és nem hederítettek rá, hiába próbált játszani velük. Méltatlankodva feltápászkod- tak, és arrébb sétáltak vagy vernyogva ugrottak odább. Irigyekedve nézte a téren azokat, akik kutyákkal sétáltak. Ha szóltak, az állat farkcsóválva odament, a pórázt is le lehetett venni róluk. Nem szaladtak messzire, csak egyet kellett füttyenteni a gazdinak, máris ott termettek. Nekik nem volt kutyájuk. Egyáltalán semmijük se, amit Levente szeretett volna. Még apja se igazán, mert csak kéthetente jött fel, vasárnap délutánonként. S ha nem veszekedéssel töltötték az időt anyjával, akkor kézen fogta és magával vitte. Eljutottak mo- zia, az állatkertbe, még cirkuszba is, és valamelyik presszóban fejezték be, ahol süteményt és kólát kapott. Olyan is volt, hogy apja nem egyedül jött érte, mert a sarkon várta egy néni, és együtt töltötték a délutánt. No, ezeket a néniket, éppen úgy nem szerette, mint a macskákat. Mert a macskák amilyen ide- genkedők voltak, a nénik úgy barátkoztak. Megsimogatták arcát, kedveskedve szóltak hozzá, de ő a pokolba kívánta őket. Ugyan nem tudta mi az a pokol, de biztosan nem lehet jó hely, mert anyja is mindig oda küldözgette azokat, akikkel nem szívesen állt szóba, ha más kifejezést nem használt, de azokat sem értette. Az óvodában hallott arról, hogy vannak családok ahol az Ezt rajzolta most, és a mezőt ahol hadakoztak, lila körpecsétekkel ütötte körbe. Nem tudta elolvasni az írást a szélén, de azt észre vette, hogy a közepéből valamit kivágtak, mert régen ott is volt valami, egy csillaggal. Meleg volt. Ahogy mondani szokták hétágra sütött a nap. Messze van az este, biztatta Kálmán bácsi, amikor beszálltak a sárga Wartburgba. A parkolóban áttüzesedett, és olyan meleg volt bent, hogy le kellett húzni az ablakokat, hogy levegőt kapjanak. Megindultak, a beáramló levegő elviselhetővé tette a forró hátsó ülést. Elöl anyja TACSI apa, meg az anya együtt lakik a gyerekkel. Ott is szoktak veszekedni, de legalább este az apa hazamegy, és nem csak vasárnap délutánonként. De talán jobb így, mert a veszekedéseket nagyon nem szerette. Márpedig ő mást nem hallott, ha apja és anyja együtt voltak. Ilyenkor sok mindent mondogattak egymásnak, de leginkább rajta veszekedtek, ami mindig a pénzzel volt kapcsolatos. Bizonyára a pénz lehet a legfontosabb a világon. Elhatározta, ha ő nagy lesz, pénzgyártó lesz a foglalkozása. Ha lehet autókat, sőt repülőket gyártani, bizonyára pénzt is lehet. 0 ezt tudja, mert rajzolni nem nagy dolog. Az ami vasból van, nem számít, mert azért nem lehet any- nyi csokoládét kapni, mint egy százasért. Aztán majd annyit ad anyjának, meg az apjának is, hogy többet nem vészé- kednek a gyerektartás miatt. Alig várta, hogy vége legyen a napnak a hivatalban, mert anyja mondta reggel, hogy Kálmán bácsi leviszi őket Velencére. Kálmán bácsi esténként sokszor jött el hozzájuk. Volt, hogy ott vacsorázott, és amikor reggel ő felkelt, még mindig ott volt. Kálmán bácsi rendes volt. Mindig hozott valamit, és azt is megígérte, hogy elviszi lovagolni. Azt nagyon szeretett volna, mint ahogy a televízióban látta. Karddal a kezükben, hogy vágtatnak a lovasok, és hogy győzik le az ellenséget. ült. Kezét Kálmán bácsi lábára tette. Mondták, szerencse, hogy nem botkormányváltós ez az autó. , Elmaradtak a házak. A többsávos út, kettőre szűkült, és szemből sem jöttek autók. Ők a belső sávban haladtak, csak akkor tértek át a külsőbe, ha teherautó került útjukba, vagy Trabant. Azokat megelőzték, de inkább mellettük suhantak el az autók oly gyorsan, mintha ők alig mennének. Unatkozott. Az ablak mellett futó bokrok és fák egyhangúan váltogatták egymást, a tovarohanó autókkal a másik oldalon. Felállt, és az első ülések háttámlájára támaszkodva nézett előre. Egyszerre arra lett figyelmes, hogy a mellettük nagy sebességgel elhúzó autó, ami már jól eltávolodott, a belső sávban megáll. Nyílott az ajtaja, valami kiesett belőle, aztán az autó indult tovább. De az a valami, a betonon futott az autó után. — Nézd — szólalt meg Kálmán bácsi, — kitették... Amint közelebb értek, megértette. Egy tacskó kölyök igyekezett kétségbeesetten, lobogó fülekkel az autópályán, a távolodó, már kis pontnak látszó kocsi után. Aztán egy pillanatra leült az út szélére, majd újra megindult, és cikk cakkban futott tovább. Beérték. Kálmán bácsi nagy ívben kerülte a kiskutyát. Az behúzott farokkal igyekezett az út széle felé. Leventét különleges, szomorú érzés fogta el. — Álljunk meg! — kiáltotta. — Miért állnánk? — kérdezte anyja. — Nagyon kérlek, álljunk meg — sírta Levente. Kálmán bácsi lassítani kezdett, majd lehúzódott az út szélére. A tacskó új erőre kapva futott utánuk. Levente nem kért engedélyt, kinyitotta az ajtót és kiszállt. — Vigyázz! — kiáltotta anyja, de ő nem figyelt. A mellettük elsuhanó, megingó autóra sem, csak a kiskutyát látta, amint vágtázott feléje. A tacskó lógó nyelvvel ért oda, és nyüszítve dörgölőzkö- dött lábához. Ceruza vastagságú farkát szaporán csóválta. Levente lehajolt, és megsimogatta. — Kiskutya... Tacsi... Ott állt mögötte anyja és Kálmán bácsi. Nem szóltak, csak nézték. Levente felemelte a kutyát, és ölébe véve visszaült az autóba. — Csak nem akarod... — szólalt meg az anyja, de Kálmán bácsi leintette. Azóta a Tacsi ott él vele a kisszobában. S ha lemegy a térre, nincs egyedül, mert a gyerekek irigylik. Lehet, hogy neki csak vasárnapi apukája van, de itt a Tacsi. Azóta nem fél egyedül otthon, és nem kell átmennie Fánihoz, és a hivatalba se, ha bezár az óvoda. Nagy László rajza Fodor Andrásról FODOR ANDRÁS Baranyából Somogyba Ez az én örökségem, e két-megyényi föld, anyám, apám és őseik világa. Az ő szemükkel is nézem a hegykanyarból ■ a zöldek, barnák kontrasztba futó mély sávjait, megélem, hogy pendül össze sóvár fényben a kék, a sárga. És húz tovább, hogy közöttük szülessek, hintázó távlatok, terek, vonalak játszó aszimmetriája; ligetek, völgyek, dombok föl-lebukó hullámú orma, — mintha köztük az út csupán a körben forgó változás húzd meg-ereszd meg kötele volna. S végül az érkezés, az első sorsom adta város: virágos járdák, parkok, nagy, sáfrányszínű házak, szorongató és boldog kalodák. Platánsorok derengő alagútjaiban még mindig ott bolyongok, örök diák. A könyvnapra megjelenő Meggyfa című kötetből. A tudományok és a művészetek testvérisége Az Akadémia allegóriája Nemrégiben alakult meg az Akadémia művészeti „tagozata". Ezért van különös aktualitása annak az augusztus elejéig nyitvatartó a Nemzeti Galéria-beli kiállításnak, melynek anyagát a Magyar Tudományos Akadémia festészeti, szobrászati, grafikai és fotó kollekciójából válogatták. A tudományok és a művészetek testvérisége az Akadémia alapításakor evidencia volt. Hiszen a Tudós Társaság 1825-ös alapító törvénye is így summázta a felállítandó intézmény célját: "...a honni nyelv kiművelésére alakul minden tudományágban és a szépmesterségek minden nemeiben." S a gyűjtemény alapjait is a Tudós Társaságot alapító Széchenyi István ajándékai vetették meg. Ezért került a Magyar Tudományos Akadémia gyűjteményei címet viselő kiállítás főheJohann Ender: A Magyar Tudományos Akadémia allegóriája, 1931. lyére, valamint a tárlat plakátjára Johann En- dernek 1831-es olajfestménye: az Akadémia allegóriája, más címen Borúra derű. E festményről, egyes részleteiről már számos korabeli metszet, másolat készült. És itt van Friedrich von Amerling 1836-os, gróf Széchenyi Istvánt ábrázoló egészalakos olajfestménye is. A gyűjtemény számos portrét tartalmaz. Akadémikusok, művészek, közéleti férfiak arcképét. Az elsők között Kazinczy Ferne és Kisfaludy Károlyt ábrázoló festmény került az Akadémia tulajdonába. Később, éppen Kisfaludy festői működése révén tájképekkel gazdagodott a kétár. Barabás Miklóst, kora legnépszerűbb festőjét az Akadémia tagjai sorába választotta. Barabás pedig vonzó festőiséggel elkészítette festményben, litográfiában, miniaturában kortársainak arcképcsarnokát. De ugyanúgy érdekelték az életképek, a magyar táj megfestésének lehetősége. Akadémiai tagsággal tisztelték meg az Itáliában élő és alkotó id. Markó Károlyt is, akit ekkor már a Firenzei Akadémia is tagjai sorába választott. A szobrászok közül Ferenczy István kapott akadémiai rangot, s az ő kezemunkája Kazinczy Ferne mellszobra, Kölcsey Ferenc egészalakos szobra, a Csoko- nay, a Fáy mellképek és a tudományos arc- képcsarnok számos plasztikája. A pest-budai Lánchíd alapkőletételét, avatását, építésének különböző fázisait hazai és külföldi művészek is megörökítették, Barabás Miklós és G. H. Hawkins munkáit láthatjuk a kiállításon is. Lotz Károly, Ligeti Antal, Orlai Petrich Soma, Brocky Károly, Kozina Sándor, Borsos József, Kovács Mihály és más, 19. századi festők portréi, allegóriái, tájképei, Izsó Miklós, Alexy Károly szobrai sorakoznak a tárlaton. És ott volt Lotz akvarellje, az Akadémia dísztermének freskóvázlata, fényképek az Akadémia alapítását ábrázoló domborműről, az intézmény üléstermének fényképe, amely az MTA fotógyűjteményének értékes dokumentuma. (kádár) Stotz Mihály grafikája
