Somogyi Hírlap, 1992. április (3. évfolyam, 78-102. szám)

1992-04-21 / 94. szám

1992. április 21., kedd SOMOGYI HÍRLAP — MŰVELŐDÉS 5 Pertu a poétával Hatszázszor főszerep A VOLT CSENDŐR EMLÉKEZIK Haumann Péter a „könnyű erkölcsökről József Attilánál egy évvel később, 1906-ban látta meg a napvilágot Rákos János, aki személyesen is ismerte — mi több, tegezte — a magyar po- ézis kiemelkedő alakját. Jó­zsef Attila 1937 decemberé­ben vonat elé vetette magát. Az egykori csendőr békésen él feleségével egy takaros ba- latonszárszói házban. Nyolc­vanhat éves... — 1930 nyarán kerültem a balatonszárszói őrsre — me­séli. — Egy évvel később is­merkedtem meg József Attilá­val. A Horváth-kert tulajdo­nosa akkori menyasszonyom­nak a keresztapja volt. József Attila előszeretettel írta itt ver­seit. Engem pedig nem mindig a szolgálatteljesítés vezetett ide. Gyakran váltottunk szót, s a csendőrség éppen baloldali beállítottsága miatt hívta fel rá a figyelmet. A panzióban meglátogat­tam, és a versírás szünetében diskuráltunk. Tegeztük egy­mást. Mutatta legújabb költe­ményét, némelyiket fel is ol­vasta, és kérte a véleménye­met. Nekem tetszettek versei, és azt tapasztaltam: a Horthy-rendszer ellen semmi­lyen izgató kijelentést nem tett. Az egyetem egyik tanárá­ról beszélt inkább, aki nem szívelte őt. — Horger Antal volt, az egyetem fura ura... — Igen, most már emlék­szem. Róla írt, s elmondta: miatta kellett eljönnie. — Meddig tartott kapcsola­tuk? — 1934-ig voltam Szár­szón. 1937 nyarán ismét megerősítették a helyi csen­dőrséget, és akkor három hó­napig itt teljesítettem szolgála­tot. A fürdőidényben mint kü­lönítmény-parancsnok tartóz­kodtam Szárszón. Ekkor ismét találkoztam vele. Teljesen más volt, mint régebben. — Milyen értelemben? — Beteg, kedvetlen volt. Akkor is a Horváth-kertben beszélgettem a megtört, fá­radt, búskomor fiatalemberrel. 15-20 percnél tovább nem le­hetett beszélgetni vele, mert nyugtalanná vált. — Hogy őrizte meg emléke­zetében ezeket az esztendő­ket, ezeket a találkozókat? — Nagyon szimpatizáltam vele. Verseivel is egyetértet­tem. Abban az időben az éle­temet is rá mertem volna Néhány napja játszotta szá- zadszor Schütz Ha és Hau­mann Péter a Radnóti Szín­házban Nino Manfredi, a vi­lághírű olasz színész és Nino Marini hallatlanul szórakoztató sikerdarabját, a „könnyű er- kölcsök-”et. — Volt már ilyen sikerszé­riája Haumann Péternek? Nem olyan a világ — Volt. Ennél nagyobb si­kersorozatot is végigjátszot­tam már — mondta a Radnóti Színház előcsarnokában a ju­bileumi előadás után, még szinte ki sem fújva magát a háromórás fellépés után. — A Szókratész védőbeszédét 1970-ben mutatta be az akkor még működő 25. Színház, amiben kereken hatszázszor alakítottam a főszerepet. Hat­száz fellépés ugyanabban a jelmezben! Mintegy száz elő­adást tartottam a fővárosban, azután nyakamba vettem az országot is... — Már nem játssza Szokra- tészt? — Ha felkérnek, miért ne? Csakhogy manapság nem olyan a világ... — A századik előadást már rutinból csinálja az ember? — Nem olyan „könnyűek az erkölcseim”. Még ma is erős feszültséget érzek minden előadás előtt, hiszen a kocká­zat ugyanakkora, mint az el­sőnél. Mindenesetre Schütz Mával nagy élvezettel dolgo­zunk együtt. Századszor is élmény ez a darab. — Szereti a kamaraelőadá­sokat? — Nekem mindegy milyen darabot játszom. A Könnyű erkölcsök kicsit olyan, mintha „háztájiban" dolgoznánk Má­val, nos, mintha az ember ker­tészkedne a háza körül. — A Könnyű erkölcsök va­lóban mestermű. Ki talált rá? Kinek az ötletére mutatták be? Színés és mestermű — Az érdem a fordítóé, ő fedezte fel, ő ismerte Nino Manfredit. Látta Rómában is a darabot, és úgy érezte, hogy egy író-színész duó tökéletes színpadi művet alkothat. Igaza volt! Máskor, más alkalommal is nagy szükség volna hasonló együttműködésre. — Haumann Péter, háta mögött temérdek komikus alakítással, komikusnak vagy drámai színésznek érzi-e ma­gát? — Ments Isten egy ilyen skatulyától! Én mindent-játszó színésznek vallom magam. Véleményem szerint a komi­kum előállításának ugyan­olyan a technológiája, mint a drámának. A színész ugyan­azt az utat járja be mindkét műfajnál. — Mégis, melyiket vállalja szívesebben? — Erre nem tudok vála­szolni. Az utóbbi időben nem is kaptam igazi drámai szere­pet. — Tehát marad a vígjáték? — Azt gondolom, a közön­ség igénye nagyobb a vidám műfajok iránt. Játszom a Fi­garó házasságában, az Ár­vákban, az Őrült nők ket- recé-ben és Dürrenmatt Me­teorjában is. Ezekben a dara­bokban mindenütt jelen van a humor. Ám abban a pillanat­ban, ha kapok valami drámai szerepet, boldogan állok elébe. Nem, nem panaszko­dom! Van munkám bőven. A színész általában két dolog miatt szokott panaszkodni: ha sok munkája van és ha kevés. De én tényleg nem panaszko­dom. — Ezen a századikon itt volt a családja is. Szeretné, ha a kisfia is színész lenne? — Nemcsak szeretném, az is lesz! Nincs mese. Bár szí­vesen lebeszélném a pályáról, annyira macerás foglalkozás a mienk, ha gyönyörű is, de azt hiszem, nem lehet. Tizenegy éves, és már két színpadon is ott van. S úgy tűnik, ősztől a musi­calben részben átveszi Nyilas Misi szerepét is. — Végülis: ünnep a színész számára a századik előadás? Ismét „élesben” — Az ember csak rábámul az eredményre: ebben a vi­lágban mégiscsak szükség van színházra? Hogy egy színdarab manapság száz­szor elmenjen... Pedig nincs benne hatalmas zenekar, nin­csenek látványok, akrobatika, táncok, gyönyörű nők... Csak két ember vesződik egymás­sal a deszkákon. Ez azért re- veláció. Nem veszett el a színház, nem kell kétségbe esnünk. — Mi lesz a következő fel­adata? — Sancho Pansát alakítom a Szegedi Szabadtéri Játéko­kon. Méhes László lesz Don Quijota, és Iglódi István ren­dezi a darabot. Május végén kezdünk próbálni, júniusban dolgozunk; júliusban, tíz nap­pal a bemutató előtt leköltö­zünk Szegedre, és attól kezdve megint élesben megy minden, s remeg az ember gyomra. (Szémann) tenni, hogy ő nem lépett be a pártba. Amikor Pesten ipari munká­sokkal, kommunistákkal be­széltem, azt mondták, József Attila nem is volt kommunista, csak a kommunisták kisajátí­tották maguknak. — Kapott-e elöljáróitól olyan utasítást, hogy József Attilát szemmel tartsa, esetleg bár­miről is faggassa? — Hát hogyne! Mindegyi­künk meg volt bízva valamivel. Én pedig, hogy ismertem, előnyt élveztem. Jelentéseket is írtam róla. Csak az igazat vetettem papírra. — Elfogadták a beszámo­lóit? — El-e? Hát egyszer meg­tudtam tőle: az éjjeli vonattal akar Pestre utazni. Ez nekem gyanús volt. Szombathelyre kellett az ilyen eseteket jelen­teni. Ezt én meg is tettem. Onnan jött egy polgári nyo­mozó, aki felkísérte Pestre. Később kiderült, nekem el­mondta József Attila, diákokat készített föl vizsgára, hogy (Fotó: Kovács Tibor) némi pénzhez jusson. Emlék­szem, egyszer boldogan lo­bogtatott 200 pengőt. Azt mondta halkan: ezt a pénzt WC-tisztítással kereste. Egyik beszélgetésünkkor fölajánlot­tam neki, ha segít, jutalomban tudjuk részesíteni. Erre ő fölé­nyes gúnymosollyal felelte: „Engem nem tudtok ti lekenye- rezni!" — Milyen szolgálatot kellett volna tennie az „ajándékpén­zért’’? — Az után nyomoztunk, me­lyik kommunista röpcédulákat ki szórja. — Hogy érte a halálhíre? — Nagyon meglepett, de zaklatott állapotának egyenes következményeként fogtam föl. A balatonszárszói költészet napi randevún megjelent az ex-csendőr is; tisztelgett a po­éta szobránál. A gyerekek há­rom szál vörös rózsával kö­szöntötték... Lőrincz Sándor Aki jelentéseket írt József Attiláról J. S. Bach János-passiója Kaposváron Hangok árján áhítat A freskót nézem. A freskón a Názáreti, oldalvást áll, a feje fölött glória, fénye bevilágítja a világot, s a világ melegen álla­podik meg a csodálkozók ar­cán. A templom evangélikus, az evangélista János passió­ját Johann Sebastian Bach „hallotta meg”, s rendezte a hangok árját kozmikus kot­tába. „Tekintsünk Bachra, a zene jóistenére, akihez a zeneszer­zőknek, mielőtt munkához ül­nek, fohászkodniuk kellene, hogy óvja meg őket a közép- szerűségtől; tekintsünk gaz­dag művére, amelyben lép- ten-nyomon oly eleven dol­gokkal találkozunk, mintha csak tegnap keletkeztek volna, a szeszélyes arabesz- keken kezdve a vallásos ára­dásig, és amely mindmostanig páratlan.”Claude Debussy írja ezt 1913-ban Az ízlésről című munkájában Johann Sebas­tian Bach zsenialitásáról. Arról a zsenialitásról, amelynek egyik példázata a János-pas- sió. Bach megrázó erejű művét hallhatta a kaposvári közön­ség nagypénteken az evangé­likus templom falai között. A hangversenyen Várdai István vezényletével a Janus Pan­nonius Tudományegyetem zenei tanszékének kórusai működtek közre: a JPTE Női Énekegyüttese, a Pécsi Egye­temi Kórus férfikara és a Pécsi Szimfonikus Zenekar. Szólót énekelt Váradi Marianna (szoprán), Bánfai Beáta (alt), Csányi László (tenor-evangé­lista), Rubind Péter (bariton­jézus) és Kuncz László (basszus-Pilátus). A János-passió érdekes­sége, hogy Bach valószínűleg folyamatosan csiszolta művét. Példaként álljon: a mű eredeti bevezető kórusát Bach a Máté-passióban használta föl, helyére az igen szuggesztív kórustétel, a háromszoros „Herr” (Uram!) kiálltás került. A múlt század kritikusai nem (Fotó: Csobod Péter) kímélték a passiót; olyan vá­dak sem maradtak leplezetle­nül, minthogy Bach egysze­rűen csak egymás mellé so­rolta a tételeket. Nos, annak eldöntésére, hogy ez meny­nyire (nem) állja meg a helyét, kitűnő alkalomnak bizonyult a nagypénteki hangverseny Ka­posváron. Arról nyilatkozni nem tu­dunk, mekkora érdeklődés kí­sérte a János-passió nagy­szerdai előadását Pécsett, ám annyi bizonyos: a megye- székhely evangélikus temp­lomában az biztonság kedvé­ért elhelyezett pótszékek is rendeltetésszerűen voltak használva. „Telt templom” előtt léptek a szentély elé a kórusok; a feszült csendet törte meg J. S. Bach Já- nos-passiójának a feszültsé­get „legek-ig” fokozó nyitánya, majd hamarosan szívbe mar­kolt a már említett háromszo­ros „Herr” (Uram!). Bach a szövegforrás alapjául János Evangéliumát használta (a 18. és 19. fejezetet), valamint kis betoldásokat Máté Evangéli­umából. Tehát az elárultatás motívumát, amelyben az evangélista és Jézus, illetve az őt többször is megtagadó apostol párbeszédét öntötte Bach a zene drámai formáiba, így szólal meg a hangulat­festő, -erősítő kórus, így ad hangot a szólista gondolatai­nak, szabadon előadott ének­beszéd által (recitativo); így je­lennek meg a gyülekezeti énekek, a Bach munkáiban különösen nagy szerepet ját­szó korálok, és az áriák, ario- sók. A második részben Krisz­tus elítéltetése elevenedik meg; a jelenés Pilátus előtt, a kín a Golgotáig. S a kereszre feszíttetés — a bűneinkért. „Vajon megértették-e? — Dionüszosz a Megfeszítettel szemben..." Nézem a Názáretit. Az örök világosságot. Nézem. B. T.

Next

/
Thumbnails
Contents