Somogyi Hírlap, 1992. április (3. évfolyam, 78-102. szám)
1992-04-02 / 79. szám
8 1992. április 2., csütörtök A századik 1990. április 27-én jelentkezett először a Nyugdíjasok oldala a Somogyi Hírlapban. Akkor először s egyben utoljára pénteken, mert a következőkben rendre a csütörtöki számban találkoztunk kedves olvasóinkkal. Most éppen a 100. alkalommal... Ki hinné, hogy már ilyen sok idő telt el azt követően, hogy először — s ki tudja, azóta hányszor — írtuk az idősek érdekében: „Nyissuk rájuk az ajtót!” Ez valóságosan és képletesen is indokolt, hiszen a magányos emberek keserűsége mérhetetlen; elengedhetetlen, hogy segítő szándékunkkal a közelükbe férkőzzünk jó szóval, együttérzéssel, a baráti, embertársi szeretet melegével is. Sok levelet, telefonhívást, személyes megszólítást kaptunk a Nyugdíjasok oldalának száz megjelenése alatt: biztatást, vitatkozó — de nem kötözködő — hangnemű és egyetértő „visszajelzést” egy-egy írásra. Ezeket is, azokat is köszönjük. Nem mi, és főként nem a Nyugdíjasok oldalának rendszeres olvasói tehetnek arról, hogy egyik-másik problémának úgyszólván állandó, „bérelt" helye van ezeken a hasábokon, mert alig oldódott az első és a századik oldal megjelenése közötti időszakban... Köszönjük érdeklődő figyelmüket, és azt, hogy a lapáremelések után is megmaradtak a Somogyi Hírlap előfizetőinek, vásárlóinak ma is népes táborában. Tudjuk, nem kis anyagi áldozat ma már újságot venni. Viszonzásul — a magunk módján — segítünk enyhíteni gondjaikat: igyekszünk szolgálni érdekeiket és orvosolni jogos sérelmeiket, ugyanakkor szívesen hírt adunk örömteli eseményeikről, sikeres klubrendezvényeikről is. Bízunk benne, hogy az utóbbiak — kiszorítva a panaszos hangú írásokat — a következőkben egyre több helyet követelnek maguknak a Nyugdíjasok oldalán. A szerk. Valami nem stimmel itt kérem... — Válámi ván, de nem áz igázi! — mondaná, körülte- kitve hazánkban, a keleti szomszédból érkező, néhai nagy nevettető, aki nemcsak azért fordult meg nálunk annak idején gyakorta, hogy kacagásra — és elgondolkodásra! — késztessen bennünket, hanem azért, hogy itt gyógykezeltesse magát. Szóval, körülnézne A. Rajkin, és azt mondaná, amit föntebb leírtam. Erre következtetek — például — abból, amit a minap az egyik országos napilap olvasói rovatában olvastam. Abban a levélben az állt: Kádár Béla külgazdasági miniszter nem érti, miért elégedetlenek iparosaink, amikor „az országnak olyan jól megy”... Máshol azt hozza a méltatlankodó (nyugdíjas) olvasó tudomására dr. Kiinger András, a KSH elnökhelyettese, hogy a levélíró időtávtévesztésben (sic!) szenved, mert az általa (mármint a levélíró által) közölt összehasonlító adatok korábbi időkből származnak, nem pedig a jelzett évből. „A hitelezők kemény törvénye: az adós fizessen, és ne jól éljen a hitelezők terhére!” — inti rendre a nyugdíjast a KSH elnökhelyettese. Esetünkben, persze, országról van szó, és nem egyénről. Neki mondom, hogy amaz értsen belőle... Valami nem stimmel itt, kérem. A nyugdíjas megéri kapkodni a fejét. Csodálkozik is, hogy olyan kevesen vannak, akik a védelmére kelnek azok közül, akik a választást megelőzően igencsak bőviben voltak a nyugdíjasok felkarolására tett ígéreteknek... Ezúttal egy vidéki napilapból idézek: „...Hiába ül a parlamentben 56 nyugdíjaskorú képviselő, ez éppen annyi, mintha egy sem lenne. Eszük ágában sincs szót emelni életkortársaik érdekében (pedig sokan — úgy vélem — nyugdíjasoknak is köszönhetik a jól fizető honatya) státuszt).” Értem én, kérem, hogy mi nem stimmel itt. Az, hogy a nyugdíjast némelyek, némelykor (sokan és gyakran) baleknak nézik. Pedig nem az. Minthogy azonban mégis feltételezik róla, hogy az, ettől olyan nagy a felzúdulás nyugdíjas körökben és azok körében, akik egyetértenek velük. Mert a ködösítés egyre elviselhetetlenebb, és különösen az aggasztja az érintett széles — az ország lakosságának immár mintegy egynegyedét kitevő — rétegét, hogy egyre gyakrabban ismétlődik. Volt, ugye, a miniszteri kinyilatkozás arról, hogy „a kormány eleget tesz a nyugdíjak relatív értékmegőrzésére vállalt kötelezettségének”. Tapasztaljuk, hogy mindebből mi valósul(t) meg. Illetékes helyen egyre ritkábban hallani arról, hogy az idén a nyugdíjakat 19,5 százalékkal emelik, pedig korábban erről írt, beszélt mindenki... Az elfogadott törvény szerint ugyanis nem lesz olyan nyugdíjemelés, amelyik az idén január 1-jéig folyósított havi összeget tényleg 19,5 százalékkal növelné 1992-ben, két lépcsőben. Mert összességében ennél kisebb arányú lesz az emelés, csak utána kell számolni... Szóval, valami nem stimmel itt, kérem. Lehet, hogy távolról nézve „az országnak olyan jól megy”, és hogy „adós fizessen, és ne jól éljen a hitelezők terhére” — csak az a kérdés, kinek megy „olyan jól” ebben az országban, és az, hogy vajon ki hitelezett a mai nyugdíjasnak (amikor aktív kereső korában tőle is, a munkáltatójától is levonták havonta a szép summát!), és ki volt a hitelek igazi haszonélvezője? Ahhoz, hogy minden stimmeljen, az kellene, hogy ami nálunk „ván”, az „áz” igazi legyen. Végre valahára. H. F. Az idősek kopogtatnak Mivel Kaposváron járva volt egy kis ideje, bekopogtatott a szerkesztőségi szom- bámba. Az első pillanatokban szemmel láthatóan bizonytalan volt, emlékeztetett arra, hogy mi már egy-két évtizede találkoztunk. Hellyel kínáltam, kérdeztem: mi járatban? A zavar nehezen oldódott, mint minden esetben, mikor valaki nem is tudja, hogyan kezdje mondandóját. Aztán, ahogy kinn a márciusi permet észrevétlenül esőre fordult, úgy szabadult benne is a gátlásosság. Nem személyes panasszal jött, csak úgy, beszélgetni, elmondani aggodalmát. A fiatalokról beszélt. Arról, hogy nagyon félti ezt az országot, mert véleménye szerint nem fordít kellő figyelmet a fiatalokra. Nő a munkanélküliség, már az életkezdéskor sincs lehetősége egy fiatalnak, hogy bizonyíthassa — önmagának, a társadalomnak — képességét, rátermettségét. Az álláshirdetésekben a betölthető munkahelyek többségét 3-5 éves gyakorlathoz kötik, de hogyan és hol szerezzen erről bizonyságot egy munkanélküliként kezdett fiatal?! „Az államnak nem nekik kellene segélyt adni, ezzel az ösz- szeggel inkább egy gazdálkodó egységet, szervezetet kellene támogatni, ahol dolgozhatnának, bizonyíthatnának ezek a fiatalok:” Buzgott, buzgott felszabadultan a szó. Nem az idősek nehézségei miatt, hanem a holnap aktív nemzedéke érdekében. Egy 74 éves ember, aki valamikor egy 800 holdas kis szövetkezet elnöke is volt, ahol abban az időben ott maradtak a fiatalok, mert munkát, jövőt is adtak, taníttatták is őket. Keveset szóltam közbe, de közben arra gondoltam: milyen sajátságos! Hiszen a hasonló korú társai gondja szintén megannyi, mégis másfajta gyötrő tépelődés vezette hozzám. Igen, az idősek kopogtatnak. Sok esetben korántsem magukért. Vörös Márta A rokkantsági nyugdíj nem adomány Az érintettek körében sem pontosan ismert, hogy például kik és milyen kritériumok alapján jogosultak rokkantsági nyugdíjra. Az előírások szerint ezt a juttatást az kaphatja, aki — egészségromlás, testi vagy szellemi fogyatékosság miatt munkaképességének legalább 67 százalékát elvesztette és állapotának javulása egy éven belül nem várható; — az életkorának megfelelő szolgálati időt megszerezte; — rendszeresen nem dolgozik, vagy ha igen, keresete lényegesen — legalább 20 százalékkal — kevesebb a megrokkanás előtti átlagkereseténél. A rokkantakat — egészségi állapotuktól függően — három csoportba sorolják. A III. csoportba az tartozik, aki ugyan rokkant (67 százalékban elvesztette munkaképességét), de nem teljesen munkaképtelen. A II. csoportba az, aki teljesen munkaképtelen, de nem szorul gondozásra, az l-be pedig az, aki teljesen munka- képtelen és mások gondozására szorul. A rokkantsági nyugdíjhoz szükséges szolgálati idő az életkortól függ. A fiatal korukban megrokkantak jóval kevesebb szolgálati idő alapján kapják, mint azok, akik idősebb korukban vesztették el részben vagy egészben munkaképességüket. Azoknak is az átlagosnál kevesebb szolgálati idő alapján jár a nyugdíj, akik korkedvezményre jogosító munkát végeztek. A 22 éven aluliaknak 2 év szolgálati idővel kell rendelkezniük; 22-24 éves korban 4 év (korkedvezményes munkakörben 3 év) a követelmény; 25-29 éves korban 6 év (korkedvezményes munkakörben 4 év) a követelmény; a 30-34 év közöttieknek 8 év (korkedvezményes munkakörben 6 év) munkaviszony a minimum; a 35 éven felüliektől legalább 10 (korkedvezményes munkakörben 8) év szolgálati időt ír elő a jogszabály. A rokkantsági nyugdíj ősz- szege négy tényezőtől függ: — a megrokkanás időpontjában betöltött életkortól, — a rokkantság fokától, — a rokkantsági nyugdíj megállapításáig szerzett szolgálati évek számától, — a megrokkanás előtti átlagkeresettől. Mivel idősebb korban már általában magasabb a fizetés, mint a pálya elején, a fiatalon megrokkantaknak ugyanannyi szolgálati időre több százalék jár, mint akik a nyugdíjkor közelében vesztették el munka- képességüket. Tízéves munkaviszony esetén például 35- 39 éves korban az átlagkereset 54 százaléka, 50-54 évesen 42 százaléka a rokkantsági nyugdíj. Szathmári Gábor „Az öreget már nem illeti a címer” Somogyi parasztasszony rendelkezése Mikor az idősödő falusi ember a fizikailag nehéz munkák alól fokozatosan fölmentődött, mindig talált erejének éppen megfelelő tevékenységet, mellyel szűkebb közösségének — családjának — hasznot hajtó tagja maradt. így a paraszti társadalomban az öregedés nemcsak veszteség volt, de bizonyos lehetőségek éppen ehhez az életkorhoz kapcsolódtak. Kezükben maradt sokáig például az irányítás a családon belül. „ A sublót, kamra, pincezárás valamelyik öregé volt. A bort meg a pénzt kéztől adták” — emlékezik vissza apósa házára egy csongrádi parasztasszony. Az idős gazda a gazdaság irányítását sokszor haláláig nem adta át, az idős gazdaasszony a kamra feletti uralmához ragaszkodott. Ő főzött, ő adta ki a nyersanyagokat. A család nálánál fiatalabb nőtagjai csak a keze alá dolgozhattak. Éppen ezért sok asszony csak idős fejjel, anyósa halála után tanult meg főzni... Az öregeknek már nem kellett olyan kínosan vigyázniuk saját és családjuk hírnevére. Idejük végre megengedte, hogy érdeklődésük jobban a túlvilági dolgok felé fordulhasson. „Az öreg gazda reggel elmegy a templomba. Délelőtt jön-megy, pipál... A fiatal gazda, amint megette a reggelit, kimegy az ólba...”— olvashatjuk a beszámolót a 30-as évek egy alföldi falujából. Az öregek a régi falun készültek a halálra. A halált nem tragikus dologként élték meg. A súlyos beteg előtt nemhogy titkolták volna állapotát, hanem épp a közeli halállal vigasztalták. Nemrég jártam egy idős, somogyi parasztasszonynál, aki megmutatta a szekrényében összekészített halotti ruháját, s a hozzá tartozó pontos utasítást: „Ebben van a halotti lepedő, zsebkendő. Alatta a fehérnemű, harisnya. A kis fekete kosztümömet adjátok rám, és ami azon van, a szeretettbéli kis fejkendőmet a fejemre. ” Az idősödő emberek szerepe megnőtt a faluközösségben. Nagyobb súllyal esett latba, amit ők mondtak, képviseltek. Veszélyes hatalommal különösen az idős asszonyok bírtak: a megszólással! „A vénasszonyok összeülnek a lakodalomban, és megszólják a fiatal párt. A kiszólásoknak egész arzenálja áll rendelkezésükre.” Ez a hatalom addig tartott, amíg a házasságok létrejöttében a fiatalok vonzalmának kisebb szerepe volt, mint az idős rokonasszonyok híreszteléseinek, pletykáinak. Az öregedő ember viselkedése egyre több visszafogottságot, méltóságot tükrözött. Öltözéke is egyszerűsödött, sötétedett. Megszólták volna, ha külsejére, környezetére túl nagy gondot fordít, mert mindez a fiatalság kiváltsága volt. Mezőkövesden például az egyedülmaradt öregasz- szony leakasztja a falról a színes, mázas cseréptálakat, s félreállítva a polcon tartja azokat. „Az öreget már nem illeti a címer” mondják. Jávor Kata Rovatszerkesztő: Hernesz Ferenc Számvetés a marcali egyesületben A Nyugdíjasok Marcali Egyesülete a közelmúltban tartotta a múlt évet összegező számvetését a helyi kulturális központban. A leköszönő elnöktől, Pál- falvi Gyulától egyebek között megtudtuk, hogy a taglétszám egy év alatt 240-ről 358-ra nőtt. A pénzügyi tevékenységről szólva az ellenőrző bizottság elnöke, Vida Ferenc elmondta, hogy — különböző forrásokból — 218 ezer forintra tettek szert, a kiadások pedig 188 ezer forintra rúgtak. A hozzászólók között volt, aki a marcali új, katolikus templom építésének anyagi támogatására szólította fel a város idős polgárait, s akadt, aki a magyar nyugdíjasok politikaformáló szerepvállalását szorgalmazta. Az egyesületi tagok ezen a közgyűlésükön újraválasztották a vezetőséget. Elnök Pálfalvi Gyula, elnökhelyettes Szőcs Sán- dorné, titkár Kovács Józsefné, gazdasági felelős pedig Gazda Ferencné lett. Az ellenőrző bizottságot továbbra is Vida Ferenc vezeti. Az új vezetőség nevében Kovács Józsefné ismertette az erre az évre tervezett feladatokat. Ezek szerint szeretnék az intézmények és gazdasági egységek munkáját bemutató előadásokkal, a klubtevékenységet színesíteni, továbbá kirándulásokat, politikusokkal való találkozókat, egészségügyi előadásokat szervezni. A tagság a munkaterv kiegészítéseként javasolta például a színházlátogatás pénzügyi támogatását, a marcali nyugdíjas-cukorbetegek csoportjának létrehozását. Végül a közgyűlés résztvevői közös , vacsorán vettek részt. Metz A. Márton SOMOGYI HÍRLAP — NYUGDÍJASOK OLDALA EMLÉKEZŐ FALU