Somogyi Hírlap, 1992. március (3. évfolyam, 52-77. szám)

1992-03-07 / 57. szám

1992. március 7., szombat SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 9 Kálmán Imre 1882. október 24-én Siófokról indult és a vi­lághírnévhez érkezett. A zeneszerző leánya, Yvonne Kál­mán a siófoki Kálmán Imre Múzeumba látogatva idézte meg édesapja emlékét. — Milyen gyermekkori em- szélt-e gyermekkoráról, Sió- lékeket, történeteket idézett fokról? föl Önnek édesapja? Be- — Apám nekünk, gyere­Yvonne emlékei keknek sokat mesélt arról, hogy milyen gyönyörűszép he­lyen született. Igen büszke volt arra, hogy Siófok nevét a nagyvilágban ő is híressé tette. Sokat emlegette a zsidó is­kola jeles tanárát, Rónai Adol­fot, és játszótársait, a siófoki „pógárgyerekeket". Számta­lanszor többször hallottuk tőle, hogy a Balaton volt a legszebb gyermekkori emléke. Csodálatos apa volt! Én mint a legfiatalabb gyermeke — idősebb testvéreim: Char­ley és Lili — különösen kötőd­tem hozzá. A francia nevelő­nőm révén „első nyelvem” a francia volt. Apám csak az anyanyelvét, a magyart sze­rette; magyarul beszélt, az idegen nyelvek tanulása szá­mára nehéz volt, de hogy kö­zelebb kerüljön hozzám, vette azt a nagy fáradtságot, hogy megtanuljon franciául. Igen nagy öröm volt számára, hogy magyar szakácsnőnktől, Per- vich Máriától megtanultam magyarul. Apám ugyanis ízig-vérig magyar volt, és az volt szűkebb, ifjúkori baráti köre is. Bárhová vetette is a sors, szívében magyar ma­radt! — Milyennek látta mint ze­neszerzőt? Gyermekkoromban titokban gyakran elbújtam a dolgozó- szobájában, amikor napköz­ben a főként éjszaka írt meló­diáit újra lejátszotta. Apám hírnevéről, zenei sikereiről, amelyek világhírűvé tették. akkor még semmit sem tud­tam... Felejthetetlen emlék számomra: 1945. július 18-án első alkalommal láttam Ma­rinka című művének ősbemu­tatóját a Winter Gardenben, New Yorkban, a Broadwayn. Éppen 10. születésnapomat ünnepeltük, és különleges ajándékként a szüleimmel mehettem az előadásra. Ez már többé nem a gyermeki kapcsolat volt a hangokhoz... Ha ma visszagondolok és fi­gyelem a közönség örömét az előadásokon, tele vagyok há­lával, hogy ezt mint a lánya megélhetem. Mindig az a csodálatos ér­zésem van: „Ö is hallja ezt", távol tőlünk és mégis oly kö­zel... Apám szívből szerette mind a három gyermekét. Különö­sen engem, a legkisebbet. Én voltam az amulettje. Gyakran ölébe vett, amikor zongorá­zott, és ez volt a legnagyobb boldogság számomra... Máig nem tudom felfogni, hogy ilyen kapcsolatnak is végződnie kell egyszer: apa 1953-ban halt meg. Számunkra a legna­gyobb öröm, hogy a zenéje az egész világon eleven maradt. — Ön mindent megtesz édesapja emlékének ápolá­sáért. Hogyan ünnepli a nagy­világ 1992-ben Kálmán Imre születésének 110. évforduló­ját? — Tevékenységemet Ame­rikában kezdtem, később kiter­jesztettem Ausztráliára. Az USÁ-ban mindenütt felhívtam a figyelmet azokra a sikerekre, amelyeket apám zenéje Euró­pában elért, és nagyon boldog vagyok, hogy ma Amerikában is éppen olyan kedvelt. Nagy öröm volt számomra, hogy Mrs. Nancy Reagan a Csár- dááskirálynőt választotta a bécsi Népopera vendégjáté­kául, és ezzel a művel rendkí­vüli eredményt ért el Washing­tonban, a Kennedy Centerben 1984-ben rendezett jótékony- sági előadáson. Egy hely ára 2500 dollár volt! Közben kapcsolatba kerül­tem a nagy operaházakkal. A Dél-ausztráliai Állami Opera Adelaide-ben 1985. november 28-án adta elő a Marica gróf­nőt. Ezt követte a Marica grófnő nálam vendégségben Malibu- ban, Los Angeles közelében, ahol lakom. Ilyenkor megbe­széljük terveinket, a közös munkát. Ő sikeresen működik Európában mint Kálmán Imre zenéjének a követe. Egyik lá­togatása alkalmával mesélte nagy örömmel, hogy a bécsi Népoperának vendégjátéka volt a Szovjetunióban Kál- mán-operettel. Ő maga is ott volt, mert Oroszország a szü­lőföldje, és kiválóan beszél oroszul. Természetesen nemcsak a munkáról beszélünk, hanem örömmel emlékezünk olyan eseményekre, amelyek ne­künk, Kálmánoknakíe\e\iUelei- lenek. — Mit érzett Ön itt, Sydneyben és a Csárdáski­rálynő előadása, 1987. no­vember 20-án, Adelaide-ben... Sok dolog sikerült Amerikában és Ausztráliában, de sok ten­nivalóm van még. Különös vágyakozással nézek az elé a nap elé, amikor 1992-ben a többi között a Los Angeles-i Operában lesz a Csárdáski­rálynő angol nyelvű premierje. Édesanyám gyakran van édesapja szülőházában? — 0, nagyon örülök. Majd­nem sírtam, amikor meglát­tam... Milyen kedves, és mi­lyen szép! Én először járok itt. Sokat és sokaktól hallottam már róla... És most itt voltam! S én is azt mondom: nagyon, nagyon szép. Szeretnék újból visszatérni! Matyikó Sebestyén József Borközjáték A rról, hogy utcánk két németjuhásza kó­rusban megugatta a borkimérés (csak utcán át) külön főnöki engedéllyel bejára­tos, kétdeciket lesuhintó női részegét (aki min­den pultkörüli rendetlenséget el-eligazít, mielőtt alázatoskodva kióvakodik) fölmerült a kutya­téma Halvai úr és közöttem. Neki terriere van, nekem csak kis fonott de- mizsonom, de a kutya a következőket művelte a Szondy utca környékén, ahol Halvai úr, mint a homoki szakszövetkezet főelőadója (vér­nyomás: 210-140, stabil) elbeszélése szerint lakik. A terrier ugyebár sétált H. úrral, s legott meg­látott két józan öregasszonyt. Ami nem lett volna baj, de volt vélük, a nyanyákkal, egy palo­tapincsi is. Halvai urat ennek említésekor csak a jó ízlés tartja vissza attól, hogy — utcán át — kiköpjön, és eltalálja a visszaóvakodó, utántöltésre szo­rult állampolgárasszonyt. A terrier neve Buk­fenc. A palotapincsit midőn meglátta (neve: Cseppi) nekik rontott. Az egyik öregasszony azonnal süvölteni kezdett: Halvai úr! Mire H. úr nem azt mon­dotta, amit nekünk, borvásárlóknak szokott, hogy igenis, mi tetszik, kérem, könyörgöm; nem... Halvai úr ott, a Szondy utcában, oda se bagózott. — Ne engedje el az utcán, ha annyira félti. Nem igaz? — kérdi most tőlem, miközben be- leütögeti demizsonomba a jófajta pezsgősdu­gót a homoki zöldszilváni elpárolgása ellen. — De, igaz — bólogat közbe az alkoholistanő (né is stimmelne, a férj most elvonón) számolgatva a sajnos nagyon aprót. — És képzelje — legyint Halvai úr —, az öregasszony rájuk hasalt. Az nem igaz. Rájuk, ahogy ott húzták egymás belét. Közben a má­sik azt ordította: gyilkos, gyilkos, és namost ké­rem, hátjött nekem a kalapjával. Mire én mond­tam, asszonyom! Nekünk egymással semmi bajunk. A kísérők csupán figyeljenek, és passz, nemigaz? A kísérők némán figyeljenek kérem. Az alkoholisztina fölnyerített, ahogy előbbie­ket kimondá Halvai úr, de én egyelőre nem tud­tam meg, mi lett a palotapincsivel (pfuj, loknis patkány, göndör görény, elfajzott borzontorz). De már nem is lehet reményem a teljes tu­dásra, mert H. úrnak mellesleg s ráadásul sebe is van ám a jobb lábán. Elbeszélése eme pont­ján fölfedi, megmutatja azt. — Átvérzett a kötése — mutatok aggódva, bár alig palástolt undorral a koszos, pirosas géz fölé húzott kötözőneccre. — Nem fáj? — De, a rohadék — mondja Halvai úr, elhá­rítva a kötést igazítani óhajtó női részeget. — Ez a rohadék, képzelni tessék, könyörgöm, hát aztán nem megharapott? — Kicsoda? Csak nem az öregasszony? — tételezem föl kapásból a legrosszabbat. Meg tréfára is szeretném tenni a dolgot, de úgy lát­szik nem lehet, mert H. úr így szól mindhár­munkhoz, hullakomolyan. — Az? Azt próbálta volna meg! Akkor nem itt lepnénk. De nem próbálta, mert mire ketten ki­szedtük a Cseppit a Bukfenc kezéből, a néni nem volt se élő, se holt. — Szóval a Csöpi, az viszont még ezekután képes volt? — Nem Csöpi, Cseppi — emeli föl kezét a borfőelőadó —, azt ugyan vihették tódozni-fó- dozni a vénasszonyok együtt. — De hát akkor ki a csuda harapta meg ma­gát végül, Halvai uram? — kérdeztem rá erre már én is egyenesen s némileg ingerült kíván­csisággal. A szalmaözvegy alkoholistanő (táné) riadtan kiódalgott. — Hát a kutyám, a kis bestia — bólogat utána a borász az ingatag asszonynak —, ez a totális őrült. Belémvágta a fogát. Tettek is utána belém egy kapcsot. Aztán kivették. Az ál­latok. Kivártam, amíg zárszóként elmondta, hogy a harapást tulajdonképpen ő egy harmadik, ed­dig még nem szerepelt kutya miatt kapta.— Dzserrinek hívják, természetesen. Mert, tudja, ugye labrador. És ennek a labradornak szán­dékozott nekimenni újfent Bukfenc a Szondy utca másik sarkán. Mert — úgy tetszik — meglehetősen ugrós kedvében volt. Halvai úr azonban előbb féken tartotta, a labrador elhaladt, a saját terriere pe­dig azt harapott, amit a legközelebb bírva bírt: a gazdája lábát. — Én nem is tudom — kezdtem volna a részvétnyilvánítást, de Halvai úr toppantva közbevágott. — Én rögtön tudtam. Terrier volt, terrier nincs. Elajándékoztam. Jó helyre, nem mon­dom, mert szerettem én őtet, de elajándékoz­tam. Engem senki se harapdosson. — És be volt oltva? — kérdeztem még óva­tosan, mert azért az ember sosem tudhatja. P ersze Halvai úr megnyugtatott, hisz ugyan ki a fene hajlandó csak úgy átme­net nélkül megveszni egy sima kutyaha­rapás miatt? — Megnyugtatom magát — hajolt hozzám közelebb búcsúzásunkkor Halvai úr. — Meg­van a következő. A labrador, a Dzserri köly- kezni fog. Azt próbálják lerohanni a törpe ebek! így gyógyította kutyaharapását kutyával Hal­vai úr. Minél nagyobb kutyával. Fogalmam sincs különben — én ugye demizsonos vagyok, könyörgöm — mekkorát harap alkalma adtán egy labrador. Iszlai Zoltán

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents