Somogyi Hírlap, 1992. március (3. évfolyam, 52-77. szám)

1992-03-07 / 57. szám

6 SOMOGYI HÍRLAP — KÖZELKÉPEK 1992. március 7., szombat „Nem szeretem az állóvizet” (Fotó: Gyertyás László) Dr. Sarudl Imre, az állatte­nyésztési kar Élettani és Ta- karmányozástani Intézetének igazgatója szeptember óta egyetemi tanár. — Éppen 30 éve végeztem a Műszaki Egyetem vegyész- mérnöki karán. Bár édesapám is kémiai analitikával foglalko­zott, én akkor nem akartam ezt a pályát folytatni. Mindent el tudtam volna képzelni mun­kahelynek, csak laboratóriu­mot nem. Inkább valamilyen iparvállalatra gondoltam. A székesfehérvári élelmiszer-el­lenőrző intézetben szerettem meg a kémiai analitikát és a labormunkát. Hét évig dolgoz­tam ott. Fontos állomás volt szakmai pályámon a Fejér megyei állami gazdaságok la­boratóriumában végzett munka. Ott szerettem bele a mezőgazdasági analitikába és figyeltem fel arra, milyen spe­ciális problémák jelentkeznek ezen a szakterületen. A szar­vasmarhák szőr- vagy vérana­líziséből például következtetni lehet az állatok ásványi- anyag-ellátottságára. — 123 publikációja jelent meg hazai és külföldi folyóira­tokban. Ismert neve van a szakmában. Mikor kezdett el. kutatásokkal foglalkozni? — Nem szeretem az állóvi­zet. Már az állami gazdaságok laboratóriumában módszerfej­lesztési kutatásokat végez­tem, s ezeket jónevű szakla­pokban publikáltam. így aztán kezdték megismerni a neve­met és a munkámat. Inczédy János professzor kérésére el­vállaltam a Veszprémi Vegy­ipari Egyetemen az analitika oktatását az agrokémikusok számára. Meghívott előadó­ként, címzetes egyetemi do­censként dolgoztam ott. Igen jól éreztem magam az egye­temen, bizonyos tanszéki ku­tatásokba is bekapcsolódtam. A doktori címet is ott szerez­tem. Nem úgy álltam neki, hogy most írok egy doktori disszertációt. Volt egy mun­kám, amely megjelent egy rangos analitikai folyóiratban. Megismerte ezt az anyagot a professzorom, s ő javasolta, hogy nyújtsam be disszertáci­ónak. Most is kapcsolatban va­gyok a veszprémi egyetem­mel, mezőgazdasági műsze­res analitikát oktatok a hallga­tóknak. Közben elvégeztem a műszeres analitikai szakmér­nöki stúdiumot. Kiválóan éreztem magam a mezőgazdasági közegben, de lényegesen jobb anyagi kö­rülményeket biztosított a me­gyei élelmiszer-vizsgáló inté­zet, ahova igazgatónak hívtak Kaposvárra. Ez hatósági intézet volt, más feladatokkal, más köve­telményekkel. Belekóstoltam a hivatali munkába, megtanul­tam levelezni, másokkal üt­közni. Vezetői pozícióban nem árt ezeket tudni. Igyekez­tem az igazgatói munkámat úgy végezni, hogy a szakmá­tól ne szakadjak el. Az állat­egészségügyi intézet és az élelmiszervizsgáló intézet összevonásakor úgy éreztem, hogy feladatom jelentősen ve­szít a súlyából. Nem vállaltam, hogy igazgatóhelyettesként dolgozzam tovább. Tisztelem a másik koncepcióját, de csak a saját fejemmel tudok gon­dolkodni. A váltás sikeres volt: ide jöttem az egyetemre. — A kémia tanszéket és egyben a központi laboratóri­umot vezeti. A központi labor minőségi szolgáltatásokat vé­gez mezőgazdasági üzemek és vállalkozók részére, a tan­széken meg oktatómunka fo­lyik. — Nagy különbség van a kettő között: a tanszék költ­ségvetésből él, a labor meg önelszámoló egység. Igyekez­tem az oktatói és a kutatói munkát összehangolni. A központi labor olyan világ- színvonalon álló csúcsműsze­rekkel rendelkezik, amelyek nélkül nehéz volna korszerű analitikát végezni. A kaposvári egyetemi kar nagy előnye és okos politikája — ami talán még Guba Sán­dortól indult —, hogy a mező- gazdasági jellegű intézmény­ben dolgoznak matematiku­sok, számítógépesek, vegyé­szek. Nyomaiban sem tapasz­talható az a szemlélet, hogy a vegyészből megpróbálnak mezőgazdászt formálni. Nem erőszakolják meg az agyát senkinek. Ennek köszönhetik a mező- gazdaság perifériáján dolgozó szakemberek a sikereket. A kandidátusi értekezésemet már itt védtem meg. Takar­mány- és élelmiszer-analitikai problémák megoldása volt a témája. A disszertációnál már jól bevált módszerrel, a szak­lapokban megjelent, egymás­sal laza kapcsolatban álló cik­keim szerkesztéséből, feldol­gozásából állítottam össze az értekezés anyagát. Most meghatározott ideig az Ételtani és Takarmánytani Intézet igazgatója. Ez az inté­zet szakmai szempontból a legszerteágazóbb. A legtöbb tárgyat itt oktatják a hallgatók­nak. Biológus, állatorvos, ve­gyész, agrármérnök dolgozik az intézetben. — Kémiát oktat a hallgatók­nak. Embert próbáló tárgynak számít, sok az utóvizsga. Azt mondják a diákok: aki még nem vizsgázott kémiából, az csak elsős, de aki átment az már egyetemista. — A vizsga egy verseny, ahol veszíteni is lehet. Egyik nap jövök a szobámba: itt vár egy diák, aki többször megbu­kott kémiából és utoljára is csak rektori engedéllyel sike­rült átvinnie az akadályt. Mondja, hogy ő nálam sze­retne szakdolgozatot írni. „Még nem volt elege belő­lem?” — kérdeztem. „Mit csi­náljak? Már úgy megszoktam a tanár urat” — felelte... A ta­valy végzett évfolyam jelentős része Keszthelyen tanul to­vább. Már többen jelentkeztek közülük is, hogy nálam akar­ják elkészíteni a diplomamun­kájukat. — Nem lehet tudni, ez most kémia-, fizika- vagy történe­lemóra volt, mondják előadás után gyakran a hallgatói. — Nem hiszek abban, hogy létezik szakmai műveltség és egyéb műveltség. Mi elsősor­ban értelmiségieket akarunk képezni és ennek szellemé­ben akarjuk a kémiát is ok­tatni. Hogy felosztjuk a világot és a tudományt részterüle­tekre, az csak a mi agyunk szüleménye. — A családjában válasz­totta-e valaki ezt a pályát? — Öt gyerekem van. A kö­zépső fiam műegyetemista, és tényleg minden ráhatás nélkül lesz vegyész. Két nagy lá­nyom már férjhez ment, a na­gyobbik fiam megnősült. A családom Székesfehérváron él, hét végén találkozunk. A feleségem általános iskolai tanár. Benjáminunk 12 éves. A családnak nagy a kötődése Fehérvárhoz, és bár lett volna rá lehetőség, nem akartunk elköltözni a városból. Van az egyetemen egy szobám, hét közben itt lakom, hét végén meg intenzív családi életet élek. — Ön nem az a szikár, szemüveges, könyvei között meghúzódó tudóstípus. Le sem tagadhatná, hogy fiatal korában aktívan sportolt. Mi­lyen szerepet játszik az életé­ben a sport, a mozgás? — Naponta 10 órát dolgo­zom. Ez egy borzasztó egész­ségtelen életforma. És egyéb­ként is kell nekem a fizikai ak­tivitás. Azt az időt, amit a sportra fordítok, intenzíven kell fel­használnom. Hajnalonta az országúton futok egy órát. Fia­tal koromban versenyszerűen bokszoltam. A mozgásról ma sem tudok lemondani. Ahogy alakul a világ, nem olyan egyszerű már a képlet. Régen voltak emberek, akik a fejükkel keresték kenyerüket, mások a fizikai erejükkel. Ma az értelmiségi akkor tudja be­tölteni a feladatát, ha jó fizi­kummal is rendelkezik. Külön­ben nem tud kellően hatékony lenni. A hallgatókkal is ezt a szemléletet próbálom elfogadtatni. S. Papp Gitta A mentőhelikopter Hír: Helikopteres mentő- szolgálat működik a Dél-Dunántúlon. Fenntartá­sára, fejlesztésére For Life (Az életért) néven alapít­ványt hoztak létre. A szervátültetés lehető­sége, sikere percektől, pillana­toktól függ. A gyorsaságtól, a pontosságtól. A helikopter le- és felszállt — célhoz ért. Olda­lán ott a két szó: For Life — Az életért. — Vesetranszplantációra szállítottunk beteget Pécsről Szegedre, éppen tegnap... A lényeg: fél év óta ismét dolgo­zunk! o Utolsó találkozásunk óta jócskán megfehéredett Har­kányi Lászlónak, a dombóvári Reparautó és Szilvánusz Kft ügyvezető igazgatójának a haja. — Tehát ismét dolgoznak. Vagyis a bukás után nem adta fel. — Ezt nem lehet feladni! A történet előzménye dió­héjban: Harkányi László vásá­rolt két (szovjet katonai) heli­koptert, egy Mercedes mentő­autót, mert úgy gondolta, cél­szerű és szükséges lenne a Dél-Dunántúlon kialakítani ezt a fajta mentőszolgálatot. Te­mérdek tárgyalás, egyezke­dés után megállapodás szüle­tett az Országos Mentőszolgá­lat, a somogyi, a tolnai, a ba­ranyai mentőállomások, a pé­csi honvédkórház között, hogy a For Life ellátja ebben a tér­ségben a sürgős mentési fel­adatokat. Az igali Aranykalász tsz telephelyet adott és az ügyelethez szükséges feltéte­leket biztosította a helikopte­rek számára, s a működéshez nélkülözhetetlen anyagi felté­telek megteremtésére alapít­ványt hozott létre, kérve a tér­ség önkormányzatait, lakos­ságát, hogy a mentőszolgálat üzemeltetése érdekében évente 4-5 (!) forinttal támo­gassa az alapítványt. Aztán? Volt egy képriport a Somogyi Hírlapban: a Dom- bóvár-Kaposvár közötti négy­sávos úton leszállt a helikop­ter, Nagyatádra vitt egy bete­get. Néhány hét múlva, 1991. április 5-én olvashattunk egy tudósítást: „Igái lakói nemrég még joggal voltak büszkék a községükben felállított heli­kopteres mentőszolgálatra. Mára aztán elmúlt a jókedvük: egyhónapos működés után a szolgálat — pénz hiányában — megszűnt. Harkányi László, az ötlet megvalósítója saját pénzét fektette a vállal­kozásba, remélve, hogy a Népjóléti Minisztérium és más intézmények, valamint az ön- kormányzatok támogatják a szolgálatot. ígéretet kapott — kölcsönt azonban nem...” © — Amikor ez történt, telefo­non beszéltünk. Valahogy így mondta: „végtelen szomorú­sággal tölt el, hogy ennyire szegény vagyok; egy ilyen cél érdekében kétmillió forint köl­csönre nem vállal kezességet senki. Bólintása jelzi: valóban ezt mondta, de mozdulata utal arra is, nem szívesen foglal­kozik ezzel a mélyponttal. Nem is erőszakoskodom. Nem is kérdezek. Pillanatnyi csönd után ő folytatja. — Természetesen a „csőd", a megszűnés után az alapít­ványba csordogált minden fo­rintot visszautaltam. Bukás volt? Nem tudom... Talán rosszul csináltam. © A saját kezűleg festett, át­alakított helikopterek ismét repülnek Dél-Magyarorszá- gon. — Hát mi történt azóta? — Nem adtam fel. Várpalo­tán volt egy hely, ahová a gé­peket letettem. Aztán június­ban kaptam egy telefont a mentőktől: megvannak-e a gépek? Ezután felgyorsultak az események: július 2-án Szerződést írtam alá az Or­szágos Mentőszolgálat fői­gazgatóságával, hogy a Nép­jóléti Minisztérium és a társa­dalombiztosítási főigazgató­ság finanszírozásával — évi 13,5 millió forintért — mindennapos ügyeletet vál­lalok a helikopteres men­tőszolgálatban Dél-Dunántú- lon. A szerződés értelmében Harkányi László vállalkozó biztosítja a technikát, a mű­szaki személyzetet, az Orszá­gos Mentőszolgálat pedig az egészségügyi személyzetet és felszerelést a gépen, s ter­mészetesen bekapcsolódik a mentőszolgálat 04-es tele­fon-hírláncába. — Említette, hogy a gépek telephelye most Pécsett van, a volt tüzérlaktanya udvarán. — Az egész gondolatot Pécs város önkormányzata messzemenő jószándékkal és segítőkészséggel fogadta. A közgyűlés már arról is döntött, hogy az ipari út mentén hol lesz majd a végleges leszálló- pálya. De ennél is fontosabb: a közgyűlés megszavazta a For Life alapítvány újraindítá­sát. Idézet az alapító okiratból: „Pécs város önkormányzata, a Reparautó és Szilvánusz Kft által létrehozott és működő he­likopteres mentőszolgálat fenntartásának és hatékony működési feltételeinek biztosí­tására... alapítvány létrehozá­sát határozza el... Az alapít­vány vagyonát 11 tagú kurató­rium kezeli, elnöke Palotás János.” A For Life fél év óta ismét él. A mentőhelikopter „útinapló­jában” számos Pécs-Buda- pest, Pécs-Szeged, Sziget- vár-Pécs — és lehetne sorolni még — útvonal szerepel. Talán ugyanannyi megmen­tett élet. © — A bukás után mi adott erőt a folytatáshoz? — Nehéz ezt megfogal­mazni. Nem dac, inkább va­lami elszánt makacsság. Ugyanis ' meggyőződésem, hogy amit szeretnék megvaló­sítani, az fontos, közhasznú. És nem lehet igaz, hogy egy „jó portékát ne lehessen el­adni”! Nem igaz, hogy nem ta­lálom meg azokat az embere­ket, akik velem azonos módon gondolkodnak! (Fotó: Kovács Tibor) — Mi lesz, ha újra „bukik”? — Akkor 28 évi munkás éle­temet bukom el. — Nem illik ilyet kérdezni, mégis megteszem: mennyi befektetést jelentett ez ön­nek? Kicsit megvonja a vállát. — Egy életet. Nem számo­lom, hogy mibe került, nem idegesítem magam... Nem ez az érdekes! A szenvedőkön lehet és kell segíteni... — Most elégedett, boldog? — Fél év óta dolgozunk. És találkoztam hozzám hasonló kitartó, segítő emberekkel! Utóirat. A For Life alapít­vány újra él. És most sem kér tőlem, tőled többet, mint évi 5 forintot. Az életért. Vörös Márta

Next

/
Thumbnails
Contents