Somogyi Hírlap, 1992. március (3. évfolyam, 52-77. szám)
1992-03-28 / 75. szám
1992. március 28., szombat SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 9 SZIRMAY ENDRE Visszamenőleg — meghalt Miska bácsi már tavaly elhagyta a nyolcvanadik esztendőt. Bizakodással nézett a jövőbe, hiszen segítség nélkül átlábalt az időn. Sőt — ha kellett — fölhágott a harmadik emeleti ajtóig, pedig nem is kapaszkodott. Szuszogott ugyan — de nem jobban, mint cséplés idején, amikor — akár egy hétig — szüntelenül cipelte a zsákokat. Hanem hát azóta más formát kapott az élete. Hités társa kiköltözött a hár- sakkal szegélyezett temetőbe — s nem hagyott rá egyebet, mint kettejük kopott szegélyű, kék kötényét. Azt, amelyik mindenkor lajbija meg nadrágja előtt lógott, ha az esti etetéshez látott a disznók megcsendesítése végett. így aztán rároskadt a magány. Mit tehetett vofna. Odahagyta a szeretett és szívéhez nőtt falut, a természet nyílt ölelését, tiszta tekintetét — és elment a kőrengetegbe a „gyerökhöz”, hogy ott fejezze be a hátralévő esztendőket. S néha szóljon az unokákkal is. Mert Erzsiké még csak meg-megkérdezte egy- ről-másról, de Pisti csak úgy sandított rá, mint a szajkó a kukacos cseresznyére. — Hiszen a papa nem ért a focihoz, se a bicajhoz. Minek is. Ő már csak úgy üldögél, fészkelődik, kummog — meg olykor faramuci történeteket mesél — főképp Erzsikének. Hogy krumpliültetéskor meg aratáskor, meg kukoricatöréskor — így, meg úgy, meg egészen amúgy; meg ha látta vóna az öreganyját menyecske korában, a farsang napjaiban... Meg ilyesféléket. Egy ideig béke honolt a kőrengeteg cifra és zajos falai között. Miska bácsi csak megvolt a maga módján — hiszen még a postás is meghozta havonta a nyugdíját. Mert az neki megjárt! Igaz, nem volt nagyon sok, de arra azért futotta, hogy néha megajándékozza a menyét, Erzsikét, Pistit; olykor még a fiát is. Mondták ugyan neki, hogy minek csinálja ezt — de hát ő félt, hogy szűkös pénzecskéje megpenészedik. Osztogatáskor meg látott néha mosolyt is megrebbenni a családtagok arcán. Ősszel azonban valahogy megsápadt, meg ráncosodott — és „soványkodni” kezdett. Nem ízlett sem a tej, sem a puha kenyér — sem az esti tréfálkozás. Ezért a fia tanácsosnak látta elvinni kivizsgálásra. És az öreg ünneplőbe öltözött. Egykedvű, sárga falak közé zárták. — Fehér köpenyes, komor doktorok, sürgölődő nővérkék és nyögdöső, sóhajtozó betegek közé. A nappalok süketek voltak, az éjszakák feketék és fekélyesek. ...Ki tudja, már mennyit múlott az idő, amikor egy délután a fia Erzsikével látogatni jött. És az ágyat üresen találták. — Elvitték a tepsiben — mondta egyik szobatársa. Mert már nagyon szigorúan és soká hallgatott. A frissen szántott földek sóhaja nem ért el idáig. * * * December derekán Erzsiké megfázott. Nem mehetett iskolába. Otthon gubbasztott, amikor a suhogó, hideg eső zaját fölverte a csengő érdes hangja. A postás jött: Miska bácsit kereste. Erzsiké nagynehezen kinyögte, hogy ő már kiköltözött a keleti temetőbe. Kár — dünnyögött a postás. Egészen szép nyugdíjsummát kapott volna. Emelést is — visszamenőleg. De hát mit tehetünk... A kézbesítő egy ideig a messzeségbe nézett — át a falakon, a házakon és utcákon, aztán lompos betűkkel rákanyarította a pénzesutalványra: Nem kézbesíthető. Visszamenőleg... meghalt. — A varjak fekete szárnycsapásokkal hadakoztak a szemben lévő magas háztető ormain a galambokkal. BÜKI ATTILA A Duna mentén KORMOS ISTVÁN EMLÉKÉNEK CSERNÁK ÁRPÁD A túlélés stációi l ■ Amikor beért a faluba, futni kezdett. Pedig akkor még nem hallotta sem a libák jajveszékelését, sem a dzsip zúgását. De hamarosan meghallotta. A falhoz lapult, elővette revolverét. Porfelhőt kavarva közeledett a dzsip. Célzott. Ekkor észrevette, hogy a tiszt mellett egy gyermek ül. Leengedte a kezét. A dzsip tovább robogott. A katona meg-meg- állva, a falakhoz, a kerítésekhez lapulva haladt előre. Aztán hirtelen ismét felbukkant a dzsip; őrjöngve kavargóit a por, jaj- veszékelve rebbentek szét a libák, a tyúkok. A tiszt a menekülő katonára fogta fegyverét. Az felüvöltött: „Neee!” — s mint mikor a gyerekek katonásdit játszanak: „Nem ér! Én sem lőttem az előbb!” — De a tiszt merev, kemény arccal célzott és lőtt. A szökevény maradék erejével átdobta magát egy kerítésen. Csend. Sokáig várt mozdulatlanul. Füle a földre lapult. Érezte, hogy meleg tócsában összegyűlik alatta a vér. Hallgatta a tücsköket, aztán elájult. Egy cipész lakott ott. Rátalált a sebesültre és a műhelybe vonszolta. Kioperálta belőle a golyókat és bekötözte. Hetekig bújtatta, civil ruhát adott neki. Amikor a fiatalember lábra tudott állni, elindult haza. Ili A sötétedő erdőn át ment kisfiával és kutyájával. Az egyik bokor alján foltos dog ült. A gyerek így szólt az apjához: — Kössük meg a Buksit. — Ál Kutyáktól nem kell félteni. Legföljebb veszekednek egy kicsit ....—'kezdte a férfi, de be sem fejezhette a mondatot, az idegen kutya ott termett, fémesen csillogó szerkezet villant a pofáján, egy vakkantás, egy hördülés és Buksi már a földön feküdt átharapott torokkal. Néhány pillanatig még zaklatottan pihegett, aztán teljesen mozdulatlanná vált. A gyilkos kutya előtte ült, a férfi és a gyerek felé fordulva. Őket nézte. A gyerek sírva fakadt. Hazaérve, a felesége azzal fogadta a férfit, hogy két bőrkabátos ember kereste. — Mi az utolsó kívánsága? — kérdezte a borbély és a pap társaságában megjelenő pribék. — Szeretnék még egyszer hazamenni — mondta a férfi. Feleségével kimentek a kertbe, nézegették a gyümölcsfákat, amiket ő ültetett, a ribizke- és málnabokrokat, kutyájuk-sírját. Amikor a nagy orgonabokorhoz értek, az asszony így szólt: — Ide egy asztalt szeretnék... és padokat... — A férfi elnevette magát. — Min nevetsz? — kérdezte az asszony. — Csak..., hogy te itt tervezgetsz..., én meg úgy nézek mindenre, mint aki búcsúzik... — Fogsz te még itt üldögélni — mondta az asszony. Tülkölés. A férfi két fegyveressel beszállt egy ormótlan, szürke autóba. IV, Kinyílt a cellaajtó és a férfit a vezérkari főnök elé vezették. — Leléphet — mondta a vezérkari főnök. Hátra arc, a gorilla csizmái csattogtak a hosszú folyosón. Két másik becsukta a szárnyasajtót. A tiszt és a rab kettesben maradt a tágas, dohányszagú irodában. A vezérkari főnök zubbonyán csillogtak a fémgombok, néha összekoccantak a lecsüngő rendjelek. Nézte a rabot. Az haptákban állt és az ablak felé nézett; felröppent egy csapat galamb a szemközti háztetőről. A tiszt mahagóni íróasztala mögé telepedett. — Pihenj! — A fegyenc lazított testtartásán és az íróasztal mögötti húsos arc felé fordult. — Jöjjön közelebb. — A férfi közelebb lépett. A vezérkari főnök kihúzta az egyik fiókot, állszakállt vett elő. — Én ezt most fölteszem, és magának csak annyit kell mondani, hogy jól áll nekem... — Nézze fiatal barátom — folytatta a tiszt —, magának sok van a rovásán... — az íróasztalfiókból nagy köteg dohányt dobott az asztalra, széles, szőrös kezét rátette — ; ez mind magáról szól... — belelapozott — : katonaszökevény..., hazaáruló..., miegymás... — nyelt egyet, majd áliára illesztette a bozontos, fekete szőrzetet. Kissé ferdén tartotta. A puffadt arcban gyermetegen pislogtak az apró disznószemek. A férfi majdnem elnevette magát. — Nem fontos, hogy valóban szépnek lásson, csak mondja azt, hogy jól áll. — A fogoly már-már megsajnálta, de az utolsó pillanatban észbe kapott. — Miért mondanám, ha nem így gondolom? — Az életéért. V.* _ tegia, egyenruhába bújtatott tanárok, lektorok, színigazgatók és műitészek — mégegyszer összeültek, utolsó tárgyalásra. A férfi kegyelmet kapott. Halálbüntetését tízévi szabadságvesztésre változtatták. Tőzegbányába került. Keverőgépekbe kellett dobálni az ásott tőzeget, vizet önteni hozzá, a gép megkeverte és egy csövön kinyomta. A cső alatt futószalag, azon nagy, levehető táblák. Ezekre nyomódott a sötét massza, hogy osztódjon és formálódjon. A kész tőzegtéglákat le kellett emelni a futószalagról, amelynek két oldalán négy-négy fegyenc állt. A gépnek 32 000 volt a napi normája, egy embernek, egy nap alatt 4000 ilyen súlyos tömböt kellett leemelni és kiborítani. Minden és mindenki szörtyögött és cuppogott, a tőzegszínű tájban tőzegszínű emberek mozogtak vagy álltak mereven, csak az arcuk világított, de — döbbenten észlelte a fegyenc —, nincs mindenkinek arca. Összeesett. VI Eszméletlen állapotban vitték a barakkba. Később magához tért, de félrebeszélt, nem ismert föl senkit. Felült a kályha tetejére és magyar helységneveket sorolt monoton, fakó hangon, mint az állomásokon a hangosbemondó: Dunakeszi, Dunapataj, Dunabogdány, Dunaha- raszti... Többször nekivágott egyedül a pusztaságnak, de mindig visszahozták. A szanitéc kitalálta, hogy sokkolni kell. Elküldték néhány társával az erdőre rozséért. Amikor az erdő széléhez ért, többen előugrottak a fák közül és vaktölténnyel rálőttek. Néhány pillanatig állt, aztán a földre bukott. Akkor elszállították. VII A cementpadlón feküdt, fogai össze-össze koccantak, inai görcsösen remegtek. Fehér köpenyes emberek hajoltak fölé. Az egyik megszólalt: — Fokozott izomtónus. Újabb roham? — Volt — jelentette a másik. — Subdurális haematoma — tette hozzá. — A főorvos a beteg mellé térdelt, a pulzusát mérte, a szívét hallgatta. — Nincs más megoldás: keresztre kell feszíteni — mondta. A férfi nem érzett semmit. A kopá- csolást hallotta. Vili Visszaszállították a fogdába. Priccsét kősziklának látta, cellaablakát egy barlang szájának. A nyílás felől holdfény áradt szét a titokzatos köveken, vizeken, mohákon. A félhományban furcsa árnyak, furcsa fények. „Van itt valaki?” —r kérdezte fennhangon. Nem jött válasz. Megismételte a kérdést, de ez is válasz nélkül maradt. Reggel ismét hívatta a vezérkari főnök. — Mi a maga szakmája? — kérdezte. — Képíró voltam — felelte a rab. Ettől kezdve nem kellett mást csinálnia, csak a vezérkari főnök arcképét festenie. Már behunyt szemmel tudta: tar fej, hájas arc, apró disznószemek. Hat év múlva szabadlábra helyezték. A börtönudvaron nagy máglya: a vezérkari főnök arcképe égett több száz példányban. !#%■ Semmilyen jármű nem közlekedett. Gyalog kellett keresztülvágnia a falvakon, mezőkön, a városon. Az ablakokban kivágott közepű zászlók lengedeztek. Mintha széttépett papundeklidobozok lettek volna a házak. Befordult az utcájukba. A sarkon ott állt az ismerős kőkereszt, rajta lábatlan corpus. Aztán elért a kertjükhöz. Szédült, fájt a nyaka, a gerince. A kertben öreg olajfűz-csonk állt. Levelei lepör- kölődtek, vékony ágacskái csupaszon, kormosán meredeztek. „Ez lenne az...?” — kérdezte magától. Az elöregedett orgonabokor leveletlen ágai is ismerősek voltak. És ott állt a bokor alatt egy padra emlékeztető, korhadt tákolmány. A kert végében mély szakadék húzódott. A kert tele volt letört, tüskés fekete ágakkal, szögesdrótdarabok- kal, gubancos, rothadó kötelekkel, bútorroncsokkal. Homály volt. Hályogzöld, hályogszürke, kopoltyú- színű homály. A kettétört barackfa alatt rönkbe fulladt rozsdás baltafej. És az embermagasságú gazban elvadult, csimbókos szőrzetű, fogait vicsorító; kötelékeibe, láncaiba gabalyodott kutya. De a göbös madzagoknak, drótoknak és láncdaraboknak a vonalát nem lehetett tisztán követni: elvesztek az ágak, tárgyak, kövek dzsungelében. Acsarkodva, ínyét felhúzva közeledett a kutya. A férfi érezte ahogy megreccsen a csuklója az erős állkapocsban. Lehajolt az állathoz és dünnyögve szólt hozzá: „Jól van, jól... Mi ne bántsuk egymást...” — megkereste a húsba mélyedt csatot és szabadon engedte. A kutya is elengedte őt; elrendeződtek a vonásai. Ott állt mellette a felesége és két fia. Nézték, hogyan hadakozik a férfi a semmivel, hogyan szólongatja a semmit; aztán lehajol, és mintha simogató mozdulatokat tenne. — Apa ...— mondta az asszony, de a férfi egészen másfelé nézett. Kisebbik fia odament hozzá és megfogta a kezét. nem fogadom el hogy árva ki egymaga ücsörög a hajó kabinjában Mecséren Ásványrárón s a Duna mentén ahol kigombolódik annyi mellény mit számít az Ürnak hogy látják a tengert a vizeken delfinéi kinek honában a vád jog és kötelesség az tudja hónap alatt a szőke kenyér villamossínekre is hullhat hófehér morzsaként mindegyszavakkal suta a katedrális Párizs és Győr vállán több egy csalános zsáknál tudom nem felejti s az Oktogonon nem lehet annyira részeg a szél hogy mozdulatát nem követi mert maradása sorsa pikkelyes hálóján a szivárvány fekete varjait a semmibe öli Sto£T Mihály rajza
