Somogyi Hírlap, 1992. március (3. évfolyam, 52-77. szám)
1992-03-27 / 74. szám
1992. március 27., péntek SOMOGYI HÍRLAP — MŰVELŐDÉS 5 A SZÍNHÁZ VILÁGNAPJÁN KONCERTEK KÖZBEN „Valahányszor felmegy a függöny” A varázs színek változatos világa, a változó világ varázslatos színei. A tér játéka és a játék tere. Vagy ahogy a globe-i angol tudása szól: ami az egész világ. Színház, a nap, amely egy kicsit másképpen gördíti föl a függönyöket, egy kicsit másképpen ihlet a múzsa játszi szerelemre és játszi gyűlöletre, gondosan fogalmazott gondolat vibrál a világ összes Thália-hí- vében: Jorge Lavelli rendező, a Théatre National de la Colinne igazgatója, az ITI Francia Központjának elnöke által írt színházi világnapi üzenet. A kaposvári Csiky Gergely Színházban, ma este, az Ascher Tamás Kossuth-díjas rendezte Moliére: Mizantróp című előadás előtt fölolvassa, Börcsök Enikő az alábbi üzenetet. „ Valahányszor felmegy a függöny, reménykedünk. A színház sokszínű egyszerűségével tükröt tart elénk, megszólít és meghat. Az elvégzett munka eredménye az előadás, ami természetesen az író üzenetét hordozza. De a színház mindezeken túl mikrokozmosz is, a civil társadalom fóruma, a találkozás és a felfedezés kiváltságos helye. A színház egyszerre csaló és igaz, de tápláló forrása mindig a valóság. Napjainkban épp úgy, ahogy a múltban, a színháznak segítenie kell, hogy megvilágosodjék elménk, hogy szerte a világon harcba szálljunk a barbárság ellen. Jelen kell lennie, jobban mint valaha, a fajgyűlölettel és kirekesztettséggel terhes társadalmunkban. Serkentsen gondolkodásra, élessze szolidaritásunk, erősítse méltóságunk. A színház hozzon fényt, ébressze fel bennünk és az emberekben a lelkiismeretet. Oly korban, amikor az egyik ember számára megáll a történelem, a másik számára az őrületbe fut, a színház szerényen, de konokul emelje fel szavát; hangja legyen egyéni, eleven, okos és példás. Faggassa önmagát. Azzal harcoljon saját öregedése ellen, hogy a világ felé fordul. A színház világnapján abból a városból üzenek, ahol az Emberi Jogok Nyilatkozata megszületett és azt kívánom, hogy ez a civilizációkkal egyidős, mindig megújulni képes művészet tovább éljen és hasson; hogy az iskolákban a színház oktatása meghonosodjék, hogy a világon ezrével alakuljanak társulatok. Szüntelen a harc az éretlenség ellen. Valahányszor legördül a függöny, új kérdés születik. ” VISSZATEKINTŐ 1957. március 27-én évadnyitót tartottak a párizsi Nemzetek Színházában. Ezt az eseményt négy évvel később a Nemzetközi Színházi Intézet, az ITI oly nagy jelentőségűnek találta, hogy 1961-es bécsi kongresszusán elhatározta: ezentúl március 27-én színházi világnapot tart, köszöntve a színművészetet és Thália papjait. Az első színházi világnap 1962. március 27-én volt. A jeles alkalomra Jean Cocteau írt ünnepi köszöntőt. A Nemzetközi Színházi Intézet 1975. évi kongresszusa úgy határozott: 1978-tól a világ valamennyi országában üzenettel köszöntsék e napot. Az első magyar üzenetet Örkény István írta. A színházi világnap célja: felhívja a figyelmet a színházművészet — és tágabban értelmezve a kultúra — fontosságára, tisztelegjen a színészek, a színházi dolgozók előtt, kérje a közönség szere- tetét és támogatását. A Nemzetközi Színházi Intézet — az ünnep kezdeményezője és a hagyomány őrzője — arra törekszik, hogy megismertesse a különböző országok népeit egymás színházművészetével, szorgalmazza a tapasztalatok cseréjét, s ezen keresztül elmélyítse a népek közötti kölcsönös megértést, elősegítse a színházban dolgozó emberek együttműködését. Mint ahogy Federico Mayor Zaragoza, az UNESCO főigazgatója az 1991 -es színházi világnap alkalmából elmondott üzenetében is fogalmazott: „A Nemzetközi Színházi Intézet égisze alatt egybegyűlt drámaírók, zeneszerzők, színházi alkotóművészek nagy családja azt a célt tűzte maga elé, hogy fáradhatatlanul szolgálja a béke, az együttműködés és a kölcsönös megértés eszméit”. K. T. Művészpalánták monstre-tárlata (Folytatás az 1. oldalról) A Tavaszi Fesztivál elnöke, dr. Szili Ferenc bevezető szavai után Hausz Árpád, a kaposvári iparművészeti szak- középiskola igazgatója köszöntötte a megjelenteket, tanárokat, diákokat és az érdeklődő közönséget egyaránt. A szót Szász Endre festőművész vitte tovább, akinek a művészetről és nyelvezetéről kifejtett rögtönzött gondolatai .— a terem atmoszférájából ítélve — a művészi pályára készülő diákoknak, „útravaló" gyanánt is szolgáltak. Megszívlelendő, helyét akár ars poetica-ként is megálló a festőművész azon hite: a tehetség egy fontos és jó alap, amit azonban rengeteg munka és tanulás képes egésszé és valóban értékessé formálni. Szász Endre kiemelte azt is: a stílus nem más, mint nyelv, beszélni azonban ezen a nyelven meg kell tanulni. És nemcsak a már valamennyire ismert nyelven, érteni és tudni kell egyéb stílusokat is. A kiállítás alkotásai a budapesti Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolában, a pécsi és a nyíregyházi Művészeti Szakközépiskolákban, a szegedi Tömörkény István Gimnázium és Művészeti Szakközépiskolában, a Győri Balett Kísérleti Tánc és Vizuális Művészeti Szakközépiskolában és a kaposvári Iparművészeti Szakközépiskola és Iparművészeti Szakmunkásképző Intézetben születtek. Alkotóik, akikbe művésztanáraik igyekeznek ejplántálni a művészi alkotás szellemiségét, megmutatkoznak a képző- és iparművészet szinte minden egyes területén a könyvműves munkáktól a kerámiákig, fotókig, és grafikákig. (Balassa) Egy órányi oázisért Zákányi Zsolt: Misszió a magyar művek bemutatása Bensőséges és az együttestől már megszokott, igen színvonalas koncert tanúi voltak, akik szerdán este a kaposvári református templomban meghallgatták a Vikár Béla Vegyeskar koncertjét. Zákányi Zsolt karnaggyal a hangverseny előtt beszélgettünk. — A Kaposvári Tavaszi Fesztivál több programjában is pódiumra lépett a Vikár Béla Vegyeskar. Most a zeneszeretők táborának igen nagy örömére önálló estre kerül sor. Milyen szívvel készül erre? — Nehéz szívvel, ugyanis a korábban kialakult testvérvárosi kapcsolat keretében egy angol oratóriumi kórus a fesztiválon, 17-én adott egy igazán templomba illő nagy sikerű koncertet. És most a Vikár kórus lép ugyanabban a templomban fel, szintén egyházi műsorral. Ézért nehéz a szívem, én két különböző helyszínt jelöltem volna meg a két hangversenyre. — A Vikár-kórus fellépéseit igen komoly munka előzi meg. Erről és a repertoár kiválasztásáról keveset tudunk... — Az énekkar „nevelésének” megvannak a szabályai, igényei. A repertoár szándékom szerint az énekkar bölcsőjétől, tehát a reneszánsztól, vagy a középkor egyszó- lamú énekétől, a gregorián énektől kezdődően egészen napjainkig felöleli a vokális zene egészét. Úgy érzem, hogy az énekeseknek szükségük van a kóruskultúra egészének a befogadására, hogy mindenféle stílusban megpróbáljanak otthonosan mozogni. Szinte minden műbén ott kell legyen csíráiban a reneszánsz stílus is, hiszen a reneszánsz volt az első igazi kivirágzása az európai énekes zenének. Tehát a repertoár összeállításában én erre törekszem; ezen belül természetesen missziónak érzem a magyar művek megszólaltatását. Szívemhez igazán közel Kodály és Bárdos zenéje áll, szerintem ők tettek legtöbbet a magyar énekes kultúráért. — Tanár úr, ön hosszú évtizedek óta vezeti ezt a nemzetközi hírnevű együttest. Milyenek a „mai” kórus tagjai a régiekhez viszonyítva? — Az utóbbi időben átalakult a profil, egyre több olyan fiatal került a kórusba, akivel a zenei feladatokat könnyebb teljesíteni. Ugyanakkor a fegyelmük kicsit lazább. Ez csak látszólag mond ellent egymásnak. Amikor megörököltem ezt a kórust, harmincegy- néhány évvel ezelőtt, az akkori tagok igen komolyan vették a kóruspróbákat. A mai fiatalokra — talán a felajzottabb idegállapotuk miatt — ez a fajta fegyelem kevésbé jellemző. Ha sikerült is megszerezni őket az éneklés ügyének, érdeklődésük továbbra is sokkal tágabb és szerteágazóbb, érthetően nem képesek csak egy dologra igazán koncentrálni. A ma embere ilyen... S ezek a fiatalok várják, hogy énekelhessenek nem európai eredetű zenét is: például dzsesszt vagy spirituálét. Megpróbálok ennek az igénynek is eleget tenni. Bár ez nem az én zenei ízlésemet tükrözi, de el kell fogadnom, hogy így színesebb, egészebb a „kép”. És még egy örömteli válasz a kérdésére: a kórust ritkán hagyják el tagok, s any- nyian jelentkeznek, hogy már nem is tudjuk valamennyit felvenni. . — Milyen terveik vannak? — Mondhatjuk: elfoglaltak Fotó: Gyertyás László vagyunk, elég sok a dolgunk. Az önálló estünk után szombaton lesz egy nagyszerű feladatunk, és a csapat által is nagyon várt fellépésünk: a Varázsfuvola kórusanyagának a bemutatása. Ebben a három fiú képében iskolánk három kislánya is énekel. A kórus egyébként szívesen vállalkozik nagyobb lélegzetű művek megtanulására, hogy a kórusirodalom nagyobb igényű műveivel is foglalkozzon. Például oratóriumokkal, misékkel, vagy operákban való közreműködéssel. A jövőt illetően bizakodom, hogy a jelenlegi hozzáállás megmarad, mert ez a kórus szerintem igényes. Négy külföldi meghívásunk van, s ugyanennyi a gyermekkarnak is. A Vikár-kórussal vagy az olasz, vagy a spanyol meghívásnak szeretnénk eleget tenni. Ezek a verseny- kiírások is azt a repertoárt kérik számon, amelyről az előzőkben beszéltem, tehát a reneszánsztól a napjainkig. — A karnagy sikeres. És elégedett, boldog ember is? — A Vikárt és a Kodály Zoltán énektagozatos iskola gyermekkórusát nyolc verseny-, illetve fesztiválbizottság kereste meg, ez valóban nagyszerű érzés. De hogy elégedett vagyok-e?... Hát nem tudom, ilyen kérdést még nem kaptam. Úgy érzem, hogy sokat köszönhetek a szüleimnek, akiktől a zene szeretetére kaptam indíttatást. Szerettem volna, mint énekes boldogulni, s miután ez nem sikerült, nagy örömet jelent nekem, hogy másokkal énekelhetek „így”. Ez nekem boldogság és gyönyörűség! Nem vagyok elégedett, mert ez nem mindig sikerül. Ám ha egy órányi oázist tudunk nyújtani zenénkkel a hallgatóságnak és természetesen magunknak is, akkor ez tényleg a boldogság... Tamási Rita MILÁNÓI SZÍNPADON BUDAPEST, 1956 „Az álmok hajnalban szertefoszlanák” címmel Budapest, 1956. november 4. hajnala elevenedik meg egy milánói színpadon ezekben a napokban. A darab szerzője Indro Montanelli, az olasz újságírás pápája, a milánói II Giornale főszerkesztője, aki az 1956- os forradalom napjaiban Budapestről tudósította az olasz sajtót, és élményeit dolgozta most fel a színműben, amely még a magyar forradalom tragédiájának megrázó közelségében íródott. Most a milánói „Filodrammatici” társulat időszerűnek tartotta felújítani. — A szovjet tankokkal vérbe fojtott 56-os magyar felkelés a berlini fal leomlásának történelmi előzménye tulajdonképpen. Az első csapást akkor mérték a szovjet rendszerre. Én hiszek ennek a szövegnek az aktualitásában — mondja Arturo Corso rendező, aki színpadra állította a művet. Ment az már a 60-as években, film is készült belőle. A bemutatón felhangzó élénk tapsok jelzik: a rendező jól gondolta: a közönség is időszerűnek érzi azt, ami a színpadon elhangzik. Egy budapesti szállodaszobában vagyunk, 1956. november 4.-ének reggelén. Behallatszik az utcáról a szovjet harckocsik lánctalpainak csörgése, a gépfegyverek ropogása. Egy fotóriporter és négy olasz újságíró tanúi a magyar forradalom eltiprásá- nak, a világpolitika aznapi szenzációjának. „Az álmok szertefoszlanák” ezen a hajnalon, az eseményre mindegyikük másként reagál. Van, akit csak a szenzáció érdekel, minél előbb leadni, minél vaskosabb tálalásban. A másik megrendül: kommunista volt, eddig hitt a forradalomban, a belső átalakulásban. Most összeomlik hite. A harmadik csak arra a fiatal budapesti lányra gondol, akivel az éjszakát töltötte. Vajon lesz-e következő éjszaka? A lány a munkatáborra gondol, ahol évekig élt anyjával, a kitelepített énekesnővel. Igazságok és hitek szembesülnek, a történelem végigrohan a szobán, és megméri néhány óra alatt minden lakóját. Kemény szóváltások zajlanak, politikai elemzés, kétségek, idegesség, megérteni akarás, félelem. Emberileg is megmérődik mindenki. A mesterségét végző, cinikus „nagy újságíró” éppúgy, mint a forradalomban vagy a nyugati segítségben hívő idealisták. Legemberibb a két nő, Anna és Etel. Ők már mindent tudnak előre, ami következik, egyszer már végigélték. Csak néhány óra van még hátra, és újra jön a sötétség, a tragédia beteljesedik. Montanelli drámája a maga idejen, a 60-as években megbélyegezte a magyar forradalom leverését, igazi politikai vitairat volt. Mára, a berlini fal leomlása után természetesen elveszítette ezt a töltését, de megmaradt és „ül” ma is világos és találó elemzése. Olaszországot — mint a színpadon vitázó négy eltérő gondolkodású újságírót — megrázta és közelről érintette 1956. Közelebbről, mint bármely más népet, s ez a mű is jól mutatja ezt. Magyar Péter Mai program A művészeti szakközép- iskolások országos találkozója ma a kaposvári ipar- művészeti szakközépiskolában folytatódik 10 órától. Ma a hazai és osztrák utazási irodák részvételével Utazás ’92 címmel kiállítás nyílik az Együd Árpád Városi Művelődési Központban 10 órakor. A kiállítás még szombaton is megtekinthető, a helyszínen virágvásár is lesz. A Bezzeg Fesztivál keretében alternatív rockzenei találkozóra kerül sor az ipari szakközépiskolában pénteken és szombaton 17 órától.
