Somogyi Hírlap, 1992. március (3. évfolyam, 52-77. szám)

1992-03-03 / 53. szám

1992. március 3., kedd SOMOGYI HÍRLAP — MŰVELŐDÉS 5 Lélek a fában Márkó és Peró A szobrász halat süt, friss keszeget. Nagy gyakorlattal, könnyű kézzel dolgozik, ser- ceg az étolaj, ínycsiklandó az illat. — A legfinomabb a ke­szeg — mondja — persze, ha friss. A mélyhűtött halnak a közelébe se szeretek menni. Szent István a jövőbe néz á A keszegek nemrég még fi­cánkoltak, most rózsapirosan virulnak a fehér tálon. A szob­rász fiatalos arcú, ám kissé vágyadt tekintetű férfiú. A té­len megjárt néhány kórházat, tüzetesen kivizsgálták az or­vosok, s a fehér kórtermek, fo­lyosók atmoszférája megvi­selte kissé az idegeit. És kü­lönben is... Túl sokat dolgozott a múlt._ évben, az elmúlt esz­tendőkben. Még javában sü­tötte a halat a szezon vendé­geinek, amikor első jelentő- sabb kiállítása készült, ugyanakkor kies terciáján is rengeteg munka várta mindig. Most már csak a barátai, és a saját éhének elverése végett hajlandó halat sütni, Európa- szerte élő, s nyaranta visz- sza-vissza térő törzsvendégei nagy csalódására. — Ezután talán sikerül a fa­ragásnak élnem, eleget dol­goztam azért, hogy végre azt csináljam, amit a legjobban szeretek — mondja Kremán László, akit még a konyhában is körülvesznek a szobrai. — Mindenhol fát szeretnék látni, pedig valamikor a vassal pró­bálkoztam. De hát változik az ember. Ságvári házában és a ház (Fotó: Gáspár Andrea) körül sok fa van. Siófoki la­kása falait is fával burkolta be. Kis műtermében is fa, fa min­denütt. A halottnak tetsző vaskos fában lélek lakik és vele társalog Kremán László. A kőtáblás Mózes mintha sej­tené, hogy a hegy lábánál aranyborjú várja, Szent István a napkeleti ősök tekintetével fürkészi a jövőt, s a kéksza­kállú herceg, mint az átok sú­lya váron, határon. Rusztikus bálvény arcok, ferdevágású szemek, erős szálú szakállak, bajuszok... — A faragás öröméhez nyu­galom, magány szükséges, és hit — mondja. — Feleségem­mel, Marikával a szentírás révén eljutottunk Jézushoz, akiben feltétel nélkül hiszünk. De nem akarunk ezután sem barátok nélkül élni. Éppen ezért csináltatok egy nagy, hosszú asztalt, mindkét olda­lán padokkal, hogy a jó­akaróink, barátaink akár egy­szerre is leülhessenek az ud­varunkon. Olyankor majd ha­lat sütök, bort hozok föl a pin­céből, és hosszan elbeszélge­tünk a ságvári ég alatt. (Szapudi) A 400 ágyas klinika sebé­szeti osztályának egyik, há­rom ágyas szobájának két fekhelye már foglalt volt, ami­kor harmadikként odahelyez­tek. Illedelmes köszönés és bemutatkozás. A két szoba­társ nem reagált. Kérdeztem még valamit, de az is válasz nélkül maradt. Aztán egy fél­óra elteltével a nővér lépett a kórterembe, az ablak mellett fekvő beteghez ment. Gondo­san eligazította a paplant és Márkónak szólította. Tört hor- vátsággal értette meg magát vele. Aztán a másik ágyban fekvőt látta el, őt Perónak szó­lította. Akkor döbbentem rá: a két szobatársam horvát nem­zetiség. — Igen! — felete, a horvát — ők már december óta lakói a klinikánknak: akkor mentet­ték ki őket az ostromlott Eszékről. Mindketten súlyos haslövéseket kaptak, az egyi­küknek a jobb lábát még gipszburok is takarta. Később egy adjunktus lépett a kórte­rembe. — Dober dán! - köszöntötte őket és folyamatosan társal­góit velük. így tudtam meg, hogy a két — alig több mint 20 éves, vékonydongájú — fia­talember a szomszédos or­szág polgárháborújának lett az áldozata. Itt ápolják őket. — Márkéért holnap már megérkeznek a szülei — ma­gyarázta nekem valamivel ké­sőbb. A fekete, hosszú hajú, bajszos, borostás arcú férfi délután lázas készülődésbe kezdett. Csomagolta, pakol- gatta holmijait. Látszott rajta az öröm, hogy végre hazatér­het. Aztán másnap délelőtt megérkeztek a szülei. Nagy volt a boldogság, amikor édesanyját hosszasan ma­gához ölelhette, szeméből a könny patakzott. Az asszony elég jól beszélt magyarul. Elmondta, hogy fiúk az eszéki utcai harcokban kapta a lövéseket és csak a gyors orvosi beavatkozás mentette meg az elvérzéstől. Aztán egy busszal sikerült őket Pécsre menekíteni. Itt megkapták a szükséges keze­lést, elvégezték a műtéteket. Most Márkot a zágrábi kór­házba viszik további keze­lésre. Társa Peró irigykedve nézett rá - de örült annak, hogy Márkó már hazamahet — , s kesernyés hangon mondta: ő is szeretne már ha­zamenni, de állapota még nem teszi lehetővé. Remény­kedik, hogy nemsokára ő is búcsút mondhat majd a klini­kának. Márkóék közben összeké­szültek, megkapták a szüksé­ges iratokat, a klinikai záróje­lentést is. A fiú hosszasan ölelte át társát, majd kezet szorított velem is és így bú­csúzott: viszontlátásra egy békésebb Eszéken. Dorcsi Sándor Fonyódi alapítvány A fonyódi Mátyás Király Gimnázium és Postaforgalmi Szakközépiskola szülői választmánya és a tantestület alapít­ványt hozott létre az intézményért. Az alapítvány célja min­den olyan kezdeményezés támogatása, amely az okta­tás-nevelés színvonalát és a tanári kar, valamint a hallgatók erkölcsi és anyagi megbecsülését célozza. Különösen az ok­tatástechnikai eszközök gyarapítása, a szakmai oktatás tá­mogatása, a nyelvi képzés ösztönzése, a tanárok speciális képzésének támogatása, a tanulmányi versenyek díjazása és az osztályközösségek — főként a negyedikesek — anyagi támogatása. Az alapítvány tanulóknak és diákoknak egyaránt folyósíthat ösztöndíjat. ÚJ KÖZOKTATÁSI TÖRVÉNY SZÜLETIK Gyerekekkel nem lehet kísérletezni INTERJÚ DR. DOBOS KRISZTINA HELYETTES ÁLLAMTITKÁRRAL Nem kétséges, hogy változtatni kell az egész oktatási rendszeren. Az általános iskola nemcsak nem általános, de meg sem teremti azon is­meretek alapját, amelyekre később építeni lehet — így az ismeretszer­zés igényét és szükségletét. A tankötelezettség 16 éves korig tart, ugyanakkor az elmúlt évben 60 000 tizennégy évesnél idősebb gyerek volt, aki ilyen vagy olyan ok miatt nem jutott be oktatási intézménybe. A készülő oktatási törvényről dr. Dobos Krisztinával, a Művelődési és Közoktatási Minisztérium helyettes államtitkárával beszélgetünk. Sokszínűbb, mozgékonyabb rendszert — A törvénnyel meg kell teremte­nünk annak kereteit, hogy minden tanköteles korú gyermek iskolába járhasson, hogy az iskolarendszer sokszínűbb, mozgékonyabb legyen, s minden tanuló alaposabb és hasz- nosíthatóbb ismereteket szerezzen. Végre, .a társadalom ezt az ügyet nem az iskola és nem a pedagógus- társadalom belügyének tekinti, s a különböző érdekközösségek aktívan részt vesznek az előkészítésben. A közoktatásnak az óvodától egészen az egyetemig — s hozzáteszem posztgraduális lépésformákkal még tovább — egységes egésznek kell lennie. A gyerekeknek és a szülők­nek ne csak joguk, de lehetőségük legyen a képzés megválasztásához. Arról is gondoskodnunk kell, hogy az oktatási intézmények ne legyenek atomizáltak, legyen mód az egyikből a másikba való bekapcsolódásra. Az eddigi rendszerrel szemben az volt a jogos kifogás, hogy nagyon korán döntésre kényszerített és az iskola megválasztása az egész életpályát meghatározta. Szakközépiskolából csak iszonyatos erőfeszítések árán lehetett például bölcsészkarra jutni. Félelmek és ellenérzések — A hiányosságokat nem vitatja senki, mégis hevesek az indula­tok, sokfelöl hallani ellenvéle­ményt... — Az iskolák pozitív folyamatként élték meg az 1985-ös törvény célki­tűzéseit, mely elszakította őket a közvetlen pártirányítástól. Négy-öt év kellett ahhoz, hogy megértsék lehe­tőségeiket. Most úgy érzik, hogy az önkormányzat az önállóságukat ve­szélyezteti, nem minden esetben egyeznek ugyanis érdekeik. De meggyőződésem, nem kibékíthetet­len ellentétek ezek. A másik ellenvé­leményre alapot adó ok talán az, hogy ez másfajta rendszer, mint az előző. Az iskoláknak olyan feladataik lesznek, amelyekkel eddig nem talál­koztak: együtt kell működniük az ön­kormányzattal, a szülőkkel, az okta­tásirányítással. Ez utóbbi végső fo­kon a Parlamentet jelenti, mert a tör­vények ott születnek. Nemcsak a közoktatási törvény vonatkozik a pe­dagógusokra, hanem sok egyéb. Meg kell tanulnunk — szoknunk, hogy törvények szabályozzák az éle­tünket, nem pedig felülről hozott ilyen-olyan intézkedések. A törvé­nyeket be kell tartani. Harmadik ok­ként talán az következhetne, hogy voltak olyan pontjai a törvényterve­zetnek, amelyek megvalósítására nincsenek meg a feltételek. Hogy csak egyet említsek közülük: az első változatban még úgy fogalmaztunk, hogy minden iskola mellett működjék iskolaszék. Nagyon sokan úgy érez­ték, hogy ez erőltetett dolog. A mos­tani tervezetünkben ezért már úgy szerepel, hogy ahol a szülők, a pe­dagógusok vagy az önkormányzat szeretné, csak ott működjön. Az isko­laszék létét a helyi igények és feltéte­lek döntsék el. Ugyancsak ellenérzést okozott, hogy a koncepció több helyen általá­nosan fogalmazott, nem kerültek bele megfelelő hangsúllyal egyes szakmák specialitásai, például a kol­légiumoké, az óvodáké, de ilyen terü­let volt a gyógypedagógia is. Jogo­sak voltak a kifogások, a javaslatokat már beépítettük a módosításokba. Folyamatosan várjuk az észrevétele­ket, a javaslatokat. Azért, hogy a le­hető legjobb tervezetet juttassuk el az országgyűlés elé, választottuk a többlépcsős formát, ezért szeret­nénk, hogy az érdekeltek minél szé­lesebb körben kapcsolódjanak be az előkészítő munkába. A lehetőségek és a valóság — A születő törvény keretet biz­tosít. Legalább ilyen fontos kérdés azonban, hogy mit tanítsanak az iskolában. — A nemzeti alaptanterv kidolgo­zása folyamatban van, s azt szeret­nénk, hogy legalább ilyen nyilvános­ságú társadalmi vita előzze meg az elfogadását. Az alaptanterv hatá­rozná meg, hogy milyen legyen a gyerekek felkészültsége, hogy mi az, amit tanulniok kell. Tartalmaznia kell tehát a tisztességes általános mű­veltség megalapozását, amelyre majd a különböző szakismereteket is építeni lehet. — A gyerekek most is tanulnak valahol, s tanulnak valamit. Aki most hatéves vagy tíz, estleg ti­zennégy, nem várhat addig, amíg kialakul a tökéletes, a jobb okta­tási forma, abba az iskolába kell járnia, ami van. — A gyerekekkel nem lehet kísér­letezni. Ézért is olyan felelősségtel­jes a feladatunk. A változás megin­dult. A gyerekek számára, azt hi­szem, az a megnyugtató, hogy nem akarunk különleges és gyors átalaku­lást, nem szándékunk egyik napról a másikra megváltoztatni az életüket. A törvényelőkészítés időszaka arra való, hogy alaposan átgondoljuk a teendőket. Gyönyörű oktatáspolitikát álmodhatunk. A hetvenes évek ele­jén kutatóként makroszintű tervezés­sel foglalkoztam. Csodálatos elvi modelleket csináltunk, csakhát az egész rendszer valójában ezzel el­lentétesen működött. Van tapasztala­tom. Tudom, hogy nem lehet, nem szabad elszakadni a valóságtól. So­kat járom az országot, és örömmel látom, hogy a pedagógusok egyre inkább érzik, mi az, amit változtatni kell, s számbaveszik lehetőségeiket. Az előkészítő munka során a tör­vénytervezetet vitaanyag formájában megküldtük az összes érdekeltnek. Ezenkívül megkértük az összes tár­sadalmi szervezetet, a szakszerve­zeteket, az önkormányzatokat, de a szülők és a diákszervezetek képvise­lőit is, hogy vegyenek részt a munka- folyamatban. Március végén terjeszt­jük a kormány elé a közösen kialakí­tott törvényjavaslatot. Ezt követően kerül sor majd a parlamenti vitára. Végső soron a Parlament dönt. So­kunk felelőssége, hogy oktatásügy­ben a lehető legtökéletesebb szüles­sen, s az is létszükséglet, hogy min- hamarább. A törvény bevezetése hosszú fo­lyamat lesz. Úgy kell megtörténnie, hogy a lehető legkevesebb megráz­kódtatás érje az érdekelteket, az is­kolásokat, pozitívumaiból pedig mi­hamarább részesüljenek. Józsa Ágnes

Next

/
Thumbnails
Contents