Somogyi Hírlap, 1992. március (3. évfolyam, 52-77. szám)
1992-03-14 / 63. szám
1992. március 14., szombat SOMOGYI HÍRLAP — MÁRCIUS 15. 9 NEMZETI ÜNNEPÜNKRŐL Ma már hihetetlennek tűnik, hogy Magyarországnak nem volt mindig Himnusza, állami zászlója, nemzeti dala és nemzeti ünnepe, holott napjainkban mindezek szerves részei magyarságtudatunknak. Pedig mindezek a 19. század közepének gyümölcsei. Mégpedig — a Himnusz kivételével — az 1848. esztendőhöz kapcsolódnak, s annak is egy bizonyos napjához: március 15-éhez. Annak ellenére, hogy tudjuk, a rendiséget megszüntető liberalizmus eszmevilágában alkotott és az ország újjászületését ezzel garantáló törvényeket április 11-én szentesítette az uralkodó. De március 15-e volt az a nap, amikor — még a törvényjavaslat szentesítése, tehát kötelező erejűvé válása előtt, következésképpen a fennálló rend ellenében —, a nemzeti követelések közül az egyik vérontás nélküli forradalomban valósult meg: a gyűlölt cenzúra mellőzésével. nyomtatták ki a 12 pontot és Petőfi Sándor Nemzeti dalát. S ezt a közóhajt megvalósító dicső küzdelmet az ifjúság vitte győzelemre nemzeti színű kokárdákkal ékesített, nemzeti zászlókat lobogtató (és eser- nyős) tömeg segítségével. A nemzet minden rendű és rangú tagja ezen a napon egymásra talált. E napon tette meg az ország ténylegesen a korszerű államberendezkedéshez és függetlenséghez vezető úton az első konkrét — de facto —, tehát kézzelfogható lépéseket. Cselekedett. És hogy pontosan ezt érezte és érzi ma is mindenki, vagyis hogy valóban ez volt a magyar újjászületés és szabadság első napja, azt az elmúlt időszak március 15-éhez kapcsolódó érzelmi töltése bizonyítja, amely ezt a napot avatta nemzeti ünneppé, és fogadta el másfélszáz esztendőn át folyamatosan a magyar nemzeti szabadság kezdetét jelentő dátumnak. Köztudott, hogy ezt az első lépést kik tették, írók, költők, újságírók, köztük Petőfi Sándor, Jókai Mór, Degré Alajos, Vasváry Pál, Irányi József amikor az egyetemi fiatalokkal és a hozzájuk csatlakozott néptömeggel — aznap országos vásárt tartottak Pesten — a Länderer és Hecke- nast-nyomdában lefoglalták a nyomdát, és immáron előzetes cenzúra nélkül kiszedették és kinyomtatták Mit kíván a magyar nemzet? kezdetű, 12 pontból álló követeléseiket (amely lényegében megegyezett az országgyűlési törvény- javaslatban foglaltakkal, amelyet ugyanezen a napon vitt Pozsonyból Bécsbe Kossuth Lajos népes küldöttség élén), valamint Petőfi Sándor Nemzeti dalát. A déli órákban Irányi József a 12 pont első kinyomott példányát lobogtatva jelent meg az összesereglettek előtt, és így szólt: „Március 15. nagy nap a magyarok történetében. Itt van a sajtószabadság első példánya, a nép hatalmának első műve. Akármi szabadsága fog is lenni egykor a magyarnak, az a dicsősége mindig megmarad, hogy a legnevezetesebbet, a sajtószabadságot, magunk vívtuk ki!” A Nemzeti dal egyik első kinyomott példányára pedig Petőfi tintával a következőket írta: „Az 1848-iki márczius 15-kén kivívott sajtószabadság után legeslegelőször nyomtatot példány, s így a magyar szabadság első lélek- zete. Petőfi Sándor.” Március 15. nyilvános megemlékezésére azonban még hosszú ideig várni kellett, hiszen Haynau bitófái, Bach huszárai és Schmerling provizóriuma voltak mérföldkövek a szabadságharc utáni közel két évtizednek. De a szívekben és lelkekben élt, lángolt ennek a napoknak az emléke, s a Nemzeti dal strófái kitörölhetetlenül beleivódtak a nemzet minden tagjába. Hivatalos, állami ünneppé azonban még az 1867. évi kiegyezés után sem vált március idusa. Már az is nagy eredmények számított, hogy az 1898: V. törvénycikk nemzeti ünneppé nyilvánította április 11-ét, az 1848. évi rendiséget megszüntető törvénycikkek szentesítésének s egyúttal a polgári átalakulás hivatalos, törvényes kezdetének napját. Ez természetesen nem jelentette azt, hogy az ifjúság nem ünnepelhette meg a „magyar szabadság első lé- lekzetét”, kokárdákkal, hazafias előadásokkal, iskolai szünettel és a Talpra magyar! el- szavalásával. Ez csupán azt jelentette, hogy az állam nem tudott mit kezdeni Petőfiék forradalmi napjával, végül is az a Habsburg ült a trónon, aki leverette a szabadságharcot, és Magyarországot a birodalom egyik tartományává akarta tenni. Talán úgy is fogalmazhatunk, hogy a szabadelvű eszmék mellet a nemzeti jelleg háttérbe szorult. Mindez megváltozott akkor, amikor Trianonban szétzúzták a Monarchiát, és Magyarország valóban független, önálló állammá vált. Az 1927: XXXI. törvénycikk a nemzeti ünnepek sorából törölte április 11-ét, és helyébe március 15-ét helyezte. Ekkor, 1927-ben vált ez a nap hivatalos, piros betűs Nemzeti Ünnepünkké. Aztán jöttek az ötvenes évek, velük új állami ünnepek, s márciüs 15. ismét csak a diákság ünnepnapjává vált, hivatalos ellenőrzés alatti szavalatokkal, és szigúran korlátozott felvonulásokkal. Rendszerváltozásnak kellett bekövetkeznie, hogy a márciusi ifjak által kivívott sajtószabadság és a magyar szabadság napja ismét Nemzeti Ünneppé váljon. Dr. Csonkaréti Károly PETŐFI SÁNDOR: Isten csodája Ameddig a történet csillaga Röpíti a múltakba sugarát; A szem saját kezünkben mindenütt Saját szivünkre célzó gyilkot lát, S ez öngyilkos kéz hányszor szállá ránk!... Isten csodája, hogy még áll hazánk. így hordozunk sok százados sebet, Keblünk soha be nem gyógyulhatott: Mérget kellett mindenkor innia, Ki sebeinkre önte balzsamot. Valami rossz szellemtől származánk! Isten csodája, hogy még áll hazánk. S míg egymást martuk szennyes koncokért, Mint a szeméten a silány ebek, Azt vettük észre csak, hogy ezalatt Az oroszlánok itt termettének; Jött a tatár, jött a török reánk. Isten csodája, hogy még áll hazánk. Ott foly Sajó... oly görbén kanyarog, Mint ember, aki görcsben haldokol; Ott haldokoltunk, vérünk ott szivá Az óriási nadály, a mogol, S holttesteinket fölfalá a láng! Isten csodája, hogy még áll hazánk. S ott van Mohács... ott nyomta a királyt Sárkoporsóba páncéla s lova, S készült számunkra a ledőlt király Kardjából a rettentő zabola, Melytől még most is ég és vérzik szánk!... Isten csodája, hogy még áll hazánk. Mi lesz belőlünk?... ezt én kérdezem, De mily kevesen gondolnak vele. Oh nemzetem, magyar nép! éltedet Mindig csak a jó sorsra bízod-e? Ne csak. istenben bízzunk, mint bizánk; Emberségünkből álljon fönn hazánk! Szalkszentmárton, 1846, január Egy forint a március 15-i emlékoszlopra A Borsod megyei levéltár régi iratai között bukkantam rá a sajószentpéteri „nemes közönség” — ma így mondanánk: nemesi önkormányzat — jegyzőkönyvére. A Sajó menti mezővároska messze földön nevezetes nemesi fészek volt. Lakosságának mintegy harmada tartozott a múlt század első felében a kiváltságos osztályhoz. Ne gondoljunk azonban gazdag földbirtokosokra! Földműveléssel és kisiparral foglalkozó, többségében igen szerény körülmények között élő emberek voltak a sajószentpéteri nemesek, akiket — mint szerte az országban a hozzájuk hasonlókat — hétszitvafásnak, bocskorosnak, kurta nemesnek emlegettek, leplezetlenül célozva szegénységükre. Ám mégis nemesek voltak! Tehát nekik is volt veszíteni valójuk az 1848-as tövényekkel. Ezért is föltűnő, hogy a levéltárban megőrzött jegyzőKorabeli nyomdagép könyvben a nemesek 1849. január 26-án tartott gyűlésen elfogadott számadás szerint a következő tétel is szerepel: „Martius 15ke emlékére Pesten emelendő nemzeti oszlopra adott 1 forint”. Az oszlop ugyan sosem készült el, a sajószentpéteri nemesek azonban mégis küldtek a költségeire pénzt, holott az őket társadalmi kiváltságaiktól megfosztó események emlékét őrizte volna. Érdekes kettősség jellemezte a kor hétszilvafás vagy ahogyan még inkább közkeletűen nevezték, a kisnemessé- get. Nem nemeseknek nem lévén szavazati joguk, az 1848 előtti évtizedekben az ország lakosságának mintegy öt százalékát kitevő kisne- messég választotta a megyék alispánjait és az országgyűlési követeket. A korteshadjáratokban szavazatuk megnyeréséért mind az udvari párt, mind a reformellenzék vesztegetéssel, ingyenes etetéssel, itatással, napidíj-fizetéssel versenyzett. A kisnemes- ség kihasználta helyzetét, visszaélt vele, nagyon gyakran rombolt, verekedett, vir- tuskodott választások alkalmával. Tény azonban, hogy Kölcseytől Kossuthig senki sem nélkülözhette támogatását. A reformpárt a németellenes és nagybirtokos-ellenes hagyományokra hivatkozott kortesbeszédeiben, az udvari pártnak könnyebb dolga volt, mert csak azzal kellett riogatnia szavazóit, hogy az ellenfél előjogainak megszüntetését akarja, mint ahogyan úgy is volt. Ezek a vonások nem tüntették föl kedvező színben a kis- nemességet a társadalom és az ország helyzetét a polgáro- sulás felé kimozdítani akarókban. Nem csoda, ha Petőfi A magyar nemes és a Pató Pál úr alakjait róluk mintázta, és mások is keményen bírálták őket. Eötvös Károly író, maga is kisnemesi származék, a bakonyi Szentgálon nőtt föl, és nagyon szerette saját rétegét, jónéhány évtizeddel a reformkor után visszatekintve azonban nem kevés iróniával írta le, mennyire idegenkedtek a derék szentgáliak Széchenyi eszméitől. Ugyanis a Bakonyban rejtező faluba is meghallották ezeket vándorok, hazatérő pápai diákok útján. Az ősiség eltörlése és a hitel nem találtak köztetszésre. Ki akarná elveszíteni örökségét, adósságcsinálásból pedig úgy is elég, mondták. Kaszinó, lófuttatás, tanulás idegen országoktól helyes dolgok, de nem falusi nemeseknek valók, folytatták. Lelencház, börtönviszonyok javítása, testi fenyítés és halálbüntetés eltörlése, perrendtartás bolondság, hiszen a betyárokkal így sem bírnak. Jobbágyfelszabadítás, törvény előtti egyenlőség, közteherviselés — mind fölháborító. Éjjel-nappal dolgozni szorgalmasan, mint az angolok, helyes lehet, de megint nem a nemesség számára. Végül sajátos értelmezésben egyedül a takarékpénztár ötletét fogadták el. Bármennyire is anekdotikusan kiszínezett ez a vélekedésfűzér, magja igaz lehetett. A szentgáliak hűséges szavazói voltak az udvari pártnak. Ám amikor 1848 szeptemberében Jellasics betört, hatszáz szentgáli csatlakozott a magyar sereghez, és a hagyomány szerint megfogadták, hogy a különben nagyon büszkén emlegetett, ősi vadászati hűbéradót soha többé nem fizetik a királynak. Jellasics Balatontól délra manőverező hadtestének dolgát ugyancsak kisebb nemesi szabadcsapatok akciói nehezítették meg, nem kevés veszteséget okozva neki, míg végül Ozoránál kénytelenek voltak megadni magukat. A történetírás számon tartja, hogy az önvédelmi harc önkéntesei között igen nagy számú kis- nemes harcolt. Szép emléket Díszszablya és lovas nemzetőr zászló állít nekik Mikszáth korai kisregénye, A nemzetes urai- mék, hőse „Mácsik, a nagyerejű” is fölcsapott honvédnek, és hősi halált halt. Podma- niczky Frigyes báró már a nagy visszavonulás idején jegyezte föl dicséretüket tiszti naplójában, mert kitartottak, míg a volt telkes jobbágyság idegenkedett a harctól. Visszatérve a sajószentpé- teriekre: Az idézett bejegyzés a nemesi önkormányzat magát föloszlató utolsó ülésén kelt. A szabadságharc ügye akkor igen rosszul állott. Budán Windishgrátz volt az úr, a téli hadjárat sikerei még várattak magukra, a kormány Debrecenbe menekült. Derék nemeseink — nem kétséges, hogy bízva a jövőben — elkönyvelték a márciusi emlékoszlopra küldött egy forint kiadását. Kosa László
