Somogyi Hírlap, 1992. március (3. évfolyam, 52-77. szám)

1992-03-02 / 52. szám

1992. március 2., hétfő SOMOGYI HÍRLAP — SPORTMAGAZIN 11 Mire vitték a magyar futball nagy csillagai? Egykori sztárok — és ami lett belőlük A labdarúgás mindig is különleges helyet foglalt el a ma­gyar sportban, noha erre a kiváltságaira a leggyakrabban nehéz volt magyarázatot találni. A nemzeti válogatott az 1954-es világbajnokságot és az 1966-os Európa-bajnoksá- got követően jelentős sikereket csak az olimpiai tornákon harcolt ki, amelyeket viszont a futballkritikusok csak amo­lyan másodrangú eseményként hajlandóak elismerni. Az viszont kétségtelen, hogy a nemzetközi csatamezőkön igencsak botladozó magyar együttesek az 1950-es „arany­korszak” után is számos kivételes képességű csillagot vo­nultattak fel, akik más nemzet fiaiként, vagy ha úgy tetszik, jobb labdarúgókörnyezetben sokkal többre is vihették volna. Összeállításunkban azt szeretnék bemutatni, hogy a régebbi idők, valamint a kö­zelmúlt magyar futballjának nagyságai minek is köszön­hették hírnevüket, s mire vitték azután, hogy levonultak a gyepről, kikerültek a rivalda­fényből. Sajnos, a felsoroltak közül ketten már nincsenek az élők sorában. Puskás Ferenc (1927—) A futball élő legendája egy köpcös, ma már jókora „túl­súlyt” cipelő sztár, akinek a nevét talán a FIFA valamennyi országában ismerik. Annak a csapatnak a csatáraként futott be fényes karriert, amelyet mostanában újra nem Flon- védnek, hanem Kispestnek neveznek. 84 alkalommal sze­repelt a magyar válogatottban, s 83 góljával ma is rekorder­nek számít. Ötször lett bajnok és négyszer gólkirály. Ered­ményességét különlegesen kicsiszolt rúgótechnikája mel­lett elsősorban ravaszságá­nak és robbanékonyságának köszönhette. Az 1956-os szövetségi kapitányt keresett, Puskást is felkeresték, de a szövetség vezetői hiába kér­lelték... Czibor Zoltán (1929 —) Öt csapatot is megjárt Pus­kás egykori csatártársa, akit az eddigi legsikeresebb ma­gyar válogatott, az aranycsa­pat legkülönösebb figurája­ként emlegettek. Czibor nehéz fiú volt, vele még a csapattár­sai is nehezen jöttek ki. Kiis­merhetetlen volt a pályán, ha­sonlóképpen magánéletében is. A kapu előtt „életveszélyes” ellenfélnek számított, eszkö­zökben nem válogatva sze­rezte góljait. Hét év leforgása alatt 43 alkalommal ölthette magára a válogatott mezét, de csak 17 gólt szerzett, ám az ő dolga inkább az előkészítés volt. Magyar pályákon három bajnokságot ünnepelhetett. 1956-ban ő sem tudott elle­nállni a külföldi érvényesülés csábításának. Játszott Svájc­ban, Spanyolországban, Olaszországban, Ausztriában s még Kanadában is, de se­Az örökké kiismerhetetlen Czibor Zoltán — ma (Csobod Péter felvétele) események sok magyar él­sportolóval együtt Puskást is külföldre repítették, s őt még ezek a változások sem zök­kentették ki. Egy évtizeden át a Real Madrid ünnepelt sztár­jaként lépdelt egyre maga­sabbra a nemzetközi ranglét­rán, s 35 évesen már spanyol válogatottként vehetett részt az 1962-es világbajnokságon. Kapkodtak érte a híres csapa­tok visszavonulása után is: edzőként megjárta Görögor­szágot, Szaud-Arábiát, Chilét, Egyiptomot és Ausztráliát. Trénerként a görög Panathina- ikost bajnoki győzelemre ve­zette, s ezzel a csapattal a Bajnokcsapatok Európa Kupá­jának 1971-es döntőjében második hellyel büszkélked­het. Ma is aktív, az ausztrál Hellas Melbourne szakveze­tője. Nemrégiben, amikor a magyar válogatott már megint holsem olyan sikerrel, mint egykor magyar pályákon. Bar­celonában telepedett le; az üz­leti vállalkozásai a kezdeti si­kerek után csődbe jutottak, úgyhogy mindent felszámolva nemrégiben hazaköltözött Magyarországra. Mindig is bohém embernek tartották, akinek egy pohárral soha nem elég, s ebből kisebb-nagyobb bajok is származtak. Hatva­non túl ismét megnősült, s most nyugdíjasként ugyanott él, ahonnan elindult: a Duna-parti Komáromban. A futballhoz sem köze, sem kedve... Grosics Gyula (1926 —) „Fekete párduc” — így be­cézték és emlegették a már kétszer is idézett aranycsapat egykori csodálatos kapusát, aki játékosként iskolát vagy legalább is stílust teremtett. Előtte — a csapat „utolsó em­Egy legendás párharc: a „Császár", Albert Flórián és a „Szőke Szikla”, Mészöly Kálmán gyakran nézett egymással farkasszemet a Fradi és a Vasas játékosaként bereként” — senki sem vállal­kozott olyan határozottan és eredményesen játékostársai (elsősorban persze a védők) irányítására, akiket nemritkán kapuját messze maga mögött hagyva amolyan negyedik hátvédként látványos szerelé­sekkel segített ki. 86 alka­lommal volt válogatott: nélküle a magyarok talán nem is nyer­ték volna meg az 1952-es olimpiai döntőt, s az 1954-es világbajnoki döntőn sem tud­tak volna ezüstérmes helyet kiharcolni. A Honvéd színei­ben három bajnokságot nyert, majd 1963-ban a szintén el­sőosztályú Tatabánya együt­tesénél edzőként mutatkozott be. Nagy sikereket nem ért el, talán ezért mondott hat évi próbálkozás után búcsút en­nek a mesterségnek, s 1969-ben már a Budapesti Vo­lán Sport Club elnökeként de­bütált. Biztos megélhetését mindig is belvárosi divatke­reskedése biztosította. Magá­néletéről sokáig pletykák ke­ringtek, többnyire alaptalan történetek, amelyekből felte­hetően csak az volt igaz, hogy a „gyengébb nem" képviselői nem csak a sportoló Grosicsot kedvelték. Amikor Magyaror­szágon megkezdődtek a poli­tikai csatározások, Grosics a Magyar Demokrata Fórum mellé állt, és szeretett volna politikai karriert csinálni. A vá­lasztási harc azonban nem hozta meg számára a várt si­kert: le kellett mondania arról, hogy országgyűlési képvise­lőként is bemutatkozhasson. Bozsik József (1925—1978) Egy véznácska, rosszul táp­lált, sokat betegeskedő „utca­gyerekből” egyszercsak „fut- ballprofesszor” lett a magyar pályákon, akitől a „katedrát” 1962-ig senki sem tudta elhó­dítani. Bozsik „Cucu” volt az ötvenes évek nagyszerű ma­gyar válogatottjának kulcsem­bere, motorja és irányítója, egy olyan játékos, akit fiatal­kori tüdőbetegsége és annak következményei miatt talán nem is lett volna szabad spor­tolni engedni. Erről annak ide­jén csak kevesen tudtak és beszéltek, a témát inkább Bo­zsik csodálatos alakításai je­lentették. Tizenöt év leforgása alatt kereken százszor (!) volt magyar válogatott, amely túl- szárnyalhatatlan rekordnak tűnik az utódok számára. Fur­csa, de csak 11 válogatottként elért gól fűződik a nevéhez, ezek közül kettőt azonban nagyszerűen időzített: 1953. november 25-re, a londoni angol-magyar összecsa­pásra, azaz az „évszázad mérkőzésére”, amelyen a ma­gyarok elképesztő játékkal is­kolázták le a futball legyőzhe- tetlennek kikiáltott szigetor­szági professzorait. Visszavo­nulása után Bozsik a Buda­pesti Honvéd labdarúgó szak­osztályának elnökeként foly­tatta a világjárást, de ezzel nem érte be: az edzői pálya jobban vonzotta. Aztán kide­rült, hogy a gyepen mégiscsak könnyebb volt az irányítás, így tizennyolc hónap után fel­adásra kényszerült. A magyar válogatott sok válságkorszaka közül az egyik kellős közepén — 1974-ben — felkérték a vá­logatott szövetségi kapitányá­nak, amit szíves-örömest el is vállalt, romló egészségi álla­pota miatt azonban bánatára egyetlen találkozóval be kel­lett érnie. Csak három évvel élte túl ötvenedik születésnap­ját. Kocsis Sándor (1929—1979) A „levegő uraként” emlege­tett, fejjátékban utánozhatat­lan Kocsis Bozsiknál is koráb­ban búcsúzott az élők sorából: ötven esztendősen. A techni­kai virtuózként elismert csatár minden feladatot sziporkázó szellemességgel oldott meg; szinte soha nem törlesztett, pedig a hátvédek valósággal vadásztak rá. Ám hiába, hi­szen Kocsis 68 válogatott mérkőzésen fejjel és lábbal 75 alkalommal vette be az ellen­fél kapuját, az ő eredményes­sége döntötte el mérkőzések sorát. Pályafutása csúcsán a világ legjobb jobbösszekötő- jeként vezette a különféle ranglistákat, s amikor 1956-ban ő is búcsút mondott a magyar pályáknak, egy­szerre tíz csapat versengett érte. Ünnepelt sztár volt Bar­celonában: nagyon sok pénzt keresett, de mivel barátai is sokan voltak, ellentmondani pedig nemigen tudott a köl­csönért hozzá fordulóknak, visszavonulása után nem sokkal máris takarékos élet­módra kellett berendezkednie. Főleg azután, hogy a gyorsan elharapódzó érbetegsége mi­att többször is megműtötték. Amikor pedig megtudta, hogy egykor „mindentudó” lábait semmiképpen sem lehet megmenteni, maga vetett vé­get életének. Hidegkúti Nándor (1922 —) „Nándi bácsi” idén hetvene­dik születésnapját ünnepelheti jó egészségben, s hozzá jó­módban is. 68-szoros váloga­tottként (39 góllal) 1958-ban búcsúzott a nemzetközi sze­replésektől, s mivel mindig is tudatosan gondolkodó és ter­vező ember volt, visszavonu­lása után is sikeresnek mond­hatta magát. Hét csapatnál fordult meg edzőként, az olasz Fiorentinával 1961-ben meg­nyerte a Kupagyőztesek Eu­rópa Kupáját. Tíz évet töltött el Egyiptomban, az olasz nyelv után a németet és az angolt is megtanulta. A kairói Nációnál mestereként állítólag vagyo­nokat keresett, de megszol­gálta fizetését: csapata az or­szág egyik legeredménye­sebb együttesének számított. Azt mondják, hogy az egyip­tomi futball Hidegkútinak is köszönhetően minősíthető ma az afrikai ranglista legjobbjai közé. Hidegkúti ma is a mér­kőzések szorgalmas látoga­tója, s nemcsak szurkolóként, hanem a Magyar Labdarúgó Szövetség ellenőreként is. A lapok gyakran kérik fel szak­kritikusnak, a bajba jutott csapatok pedig tanácsadó­nak. Nagy bánata, hogy soha nem lehetett szövetségi kapi­tány, noha erre a feladatra még vetélytársai is alkalmas­nak tartották. Tichy Lajos (1935 —) A Honvéd „bombázója” an­nak a korszaknak a sztárja­ként ért el 71 válogatottságot, amely Puskás, Kocsis, Czibor és a többi sokat emlegetett csillag külföldre távozása után következett, tehát az ötvenes évek végén s a hatvanas évek elején. Akkora „tűzerővel” ta­lán egyetlen magyar csatár sem rendelkezett, mint Tichy, ezt — szenvedő félként — egykori kapus ellenfelei is ta­núsíthatják. Kétszer nyert a hatvanas években is eredmé­nyesen szereplő Honvéddal magyar bajnokságot, ugyan­akkor ötször volt gólkirály. Jobb és bal lábbal egyformán veszélyesen célzott, de fejjá­téka is rendkívüli volt. Két vi­lágbajnokságon szerepelt, tagja volt az 1966-os Eu- rópa-bajnokságon bronzérmet nyert válogatottnak is. Éppen húsz esztendeje, hogy csapa­tánál edzőként mutatkozott be, a „nagycsapat” irányítását azonban csak 1977-ben bíz­ták rá. Trénerként csak egy bajnoki győzelmet ünnepelhe­tett, aztán búcsúznia kellett, s a klub utánpótláscsapatainál folytatta. Ez a munkája ma is, s bár hívták más klubokhoz jobb fizetéssel és rangosabb megbízatást kínálva, Tichy a Honvéd-Kispesttől szeretne nyugdíjba vonulni. Három évig szeretne még maradni, s hat­van esztendősen búcsúzni. Nemrégiben fogadást kötött a Honvéd mai sztárjaival és nyert: 16 méterről tízből hét­szer sikerült eltalálnia a felső kapufát. A csapat jelenlegi „mesterlövészének”, az Olaszországot is megjárt Vincze Istvánnak ezzel szem­ben csak négy találata volt si- keres Albert Flórián (1941 —) Sokan a hatvanas évek leg­jobb magyar futballistájának tartják, de azok sem túloznak, akik Albertben látták az emlí­tett időszak három legkiválóbb európai játékosának egyikét. A ma is rendkívül népszerű „Flóri” 1967-ben elnyerte a France Football „Aranylabdá­ját”, a kontinens legjobbjának választották meg a szakírók. A válogatottban 75 alkalommal játszott, s a legtöbbször — . egyszerűen nincs rá jobb kife­jezés — brillírozott. Cseleit a védők nem tudták kiismerni, megállítani szinte csak sza­bálytalanul lehetett. Tizenhét évesen került az első osz­tályba, egy évvel később már a válogatottban is bemutat­kozhatott. Négyszer volt a (hozzá hasonlóan nagyon népszerű) Ferenvárossal baj­nok, négy alkalommal pedig gólkirály. Fiából, a „kis Flóri- ból” is labdarúgót nevelt, aki tavaly, 21 esztendősen került első alkalommal a váloga­tottba. Ő is roppant tehetsé­ges, de apját aligha tudja túl­szárnyalni. A tavaly ötvenedik születésnapjához érkezett, már régen hófehér hajú Albert kétszer két évet Líbiában edzősködött, s bár Magyaror­szágon tízezrek remélték, hogy egyszer majd ő lesz a szövetségi kapitány, erre ed­dig egyszer sem kérték fel. Igaz, hiába is kérték volna. Al­bert beéri azzal, hogy a Fe­rencvárosi Labdarúgó Club alelnöke. Szinte minden idejét a pályák környékén tölti, va­sárnaponként olykor hat-hét (!) serdülő és ifjúsági találko­zót látogat sorra. Olykor-oly­kor még most is stoplis cipőt ölt, mozdulatai a laikusnak is elárulják, hogy Albert egykor valóságos labdazsonglőr volt. Fazekas László (1947 —) Az Újpesti Dózsa csatára volt, a technikás futball, a lát­ványos játék megtestesítője­ként. Mindig is „pehelysúlyú” játékos volt, ugyanakkor szí­vós és villámgyors, ezért nem bírtak vele a védők. Szeren­cséjére 15 év alatt mindössze egy komoly sérülése volt, en­nek is köszönhetően 92 válo­gatottságig jutott el. Nemzeti színekben 24 gólt lőtt, az Új­pesttel pedig kilenc bajnoksá­got nyert. Fazekas, akit na­gyon könnyű volt helyzetbe hozni, s aki másokat épp úgy tudott góllövéshez segíteni, háromszor volt a magyar me­zőny legsikeresebb góllövője. Pályafutása csúcspontjának számított az 1980-as esz­tendő, amikor 36 „találatával” az európai góllövőlista máso­dikjaként „ezüstcipőt” érde­melt ki. Ugyanebben az évben Belgiumba ment és profi játé­kos lett, amit annak idején vele együtt is mindössze féltu­cat magyar válogatottnak en­gedélyeztek. Játékospályafu­tásának befejezése után is Belgiumban maradt, ahol az Aalst együttesénél dolgozott. Nemrégiben felmondtak neki. Szóba jött, mint a magyar vá­logatott szövetségi kapitánya, de mivel ezt a tisztet végül is a romániai magyar Jenei Imre érdemelte ki, Fazekas most türelmesen vár, jobb csapatra „vadászik”. Nyilasi Tibor (1955—) A magyar futball „újkorának” egyik legkedveltebb sztárja, többek között azért is, mert tíz évig a Ferencvárosban ját­szott, s ugyanott ma is a csa­pat vezetőedzője. A hórihor- gas Nyilasi 60 alkalommal volt válogatott, 29 gólt lőtt, s meg­járta az 1978-as és az 1982-es világbajnokságot. Mindig is híres volt arról, hogy gyorsan elveszti az uralmát az idegei fölött: ez ma is jellemző rá, ami miatt már kétszer is sú­lyos büntetést kapott. Kétsze­res bajnokként, gólkirályként és „ezüstcipősként” (1981) vonult vissza, addig azonban hivatásosként az Austria Wien-ben is eltöltött néhány szezont. Üzletemberként foly­tatta, tavaly viszont hosszas kérlelés után leszerződött régi csapata edzőjének. Élete vá­gya egy újabb bajnoki cím és az, hogy a fiából is jó játákos legyen. FEB

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents