Somogyi Hírlap, 1992. február (3. évfolyam, 27-51. szám)
1992-02-01 / 27. szám
1992. február 1., szombat SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 9 LÁSZLÓ ÁGNES Ahogy az út visz — lélektől lélekig A z első reggelen, mikor lassan összegyűltek, csak a súlyos némaság ült közéjük. Néha lopva-félve egymásra néztek, de gyorsan félresiklott minden tekintet, mintha ez az intimitás áruló lehetne. A szemek őszintesége eltakarhatatlan, s ez a pőreség most védtelenné és kiszolgáltatottá tehet. De déltájban már oldódott kicsit a hangulat. — Szemétség. — Jelentette ki Lívia, s erre hirtelen összekoccantak feszültségtől merev kezeikben a kanalak, tányérok. Az ebédlőben szinte mindenki egyszerre szólalt meg, s ebben az enyhültségben felszabadult élénk beszélgetés, egy- más-felé-fordulás született. — Kocsmát nyitok! — jelentette ki nagyi hangon Márta. — A nagyanyámmal együtt kocsmát nyitok! Csak meg ne igyam mind a bort! — nevetett, s körülötte már nevetni tudtak a többiek is, hiszen jól ismerték Márta alkoholhoz való — többnyire ártatlan — viszonyát. — Össze kellene fognunk — indítványozta Szépné, s hatalmának, méltóságának gőgje apránként visz- szatért belé a délelőtti riadt félelemből. S ahogy sietősen és mind egyszerre beszélve elmondták hirtelen rájukszakadt ijedelmüket, úgy oszlott el az, vált láthatatlanul puha köddé, s tűnt el a valószerűtlenség határain túlra. S ez a közös összetalálkozása itt a telkeknek ebben az egymásrautaltságban eddig soha nem érzett gyengédséget és meghittséget teremtett köztük, melyben egész délután együtt voltak. Mindannyiukban felrémlett a remény; hiszen az nem lehet, hogy ezentúl nem lesz normális, ember-módra való élet, ez az ijedelem nem lehet más, mint tovatűnő, eszelős álom. Pár nap múlva azonban elkopott a jó érzés, s ők maguk különös változáson mentek át. Enikő egyre figyelmetlenebbé vált, a számítógép billentyűjén néha megállt a keze s úgy maradt majd félóráig, míg ő az ablak láthatatlan rácsait fürkészte. Szeme alatt egy hét múlva fekete karikák tűntek fel, s szórakozottsága a számlák szokott tárolási rendjét is veszélyeztette. Laci viszont lázasan nyüzsgőűvé lett, keze alatt állandóan égett a telefon, vagy ő hívott, vagy őt hívták. KFT-k és BT-k, maszek fuvarozók és szeszcsempészek tettek neki árajánlatokat, de ő mindegyikre azt válaszolta; kevés, kevés. Szépné, akinek vezetői öntudata egészen visszatért már, lendithetet- len és szorgos munkába kezdett. Míg régebben fél napokat eltöltött a fodrásznál és a kozmetikusnál vagy a szeretőjével, most égett keze alatt a munka. Kipakolta az összes iratszekrényt, dirigált és rendezkedett, szeme először szigorúan, pár nap múlva már enyhe utálattal villant a tétova és tűnődő Enikőre. Lívia figyelt és fülelt, jelekre várt. Hamisítatlan és egyértelmű jelekre, amelyek most teremtődött megérzését igazolhatnák. Mert férjével való előző esti beszélgetése során ismerte fel a helyzet hasonlóságát egy régen látott és elfelejtett színházi előadással. A darab valami szegény városlakóról szólt, akiknek egy fen- sőbb erő jólétet ígért, ha megölik egyik szeretett társukat. A lelki torzulás, a kényszer manipulációja volt az, ami Líviát izgatta. Felismerése annak, hogy először a lelkiismereteket kell meggyőzni arról, hgoy ami embertelen az rendjénvaló, s utána már akadálytalanul jöhet a tett. S ahogy a városlakók is megtalálták és kitalálták végül áldozatuk bűneit, hogy aztán majd Ítélkezhessenek felette, úgy leste Lívia is ezt a fordulatot, várta, hogy ötük lelkében mikorra érik meg ez az indulat. nikő — míg tűnődése lagymatag semmittevésnek látszott — magában számolt. Számolt lassan egy hete nappal és éjszaka. Kiszámolta, hogy elsős gimnazista fiát ki kell vennie az iskolából és talán sikerül őt a sarki zöldségesnél rakodónak elhelyezni. Kiszámolta, hogy óvodás lányának mennyibe kerül az új cipő, és a fűtést, amire nem biztos, hogy telik majd. Ami igazán foglalkoztatta, amire nem mert mégsem gondolni, de lelke mélyén napjában harmincszor megjelent tapogatózva, mint a gyötrő lelkifurdalás, ami baj csak utat talál magának valahol, az a ház OTP-tartozása volt. Nyolcszázezer forint meg a kamat, hatalmas havi részletekben. így utazott el álmaiban a ház, minden kedves zugával együtt, a kiskonyha, családi összejövetelek meghitt összebújásai, a színes tarkaságával vidám gyerekszoba amit de sokszor festett és tapétázott sajátkezűleg, meg Lédi-kutya is, gyermekeinek hű őrzője. Álmában izzadtságtól csapzottah mindeh éjjel felriadt, s órákig hallgatta a csendet meg az óra kattogását, s agyában újságcikkek vastag feliratai cikáztak; hajléktalanok és ingyenkonyha, gyermekmunka és létminimum. — Talán dolgoznál! — csattant fel Szépné, s Enikő ki sem rezdülve álomittasságából engedelmesen elővette az aznapra rendelt jegyzékeket, s úgy tett, mintha nézné őket. L aci most már időnként napokra is eltűnt, belátva, hogy a telefonos megoldás nem vezet sikerhez, fontosabb a személyes jelenlét. Tárgyalt és szervezett, majd felhevülten visszatért kopott ruhás-bálákkal, kozmetikai cikkekkel, dohányáruval. Portékáit azonban hiába kínálta, a nők csak forgatták kezükben a fénylő selymeket és illatos üvegcséket, elismeréssel vegyes bámulattal, de nem vettek semmit, Mígnem Márta egyik hirtelen — enyhén alkoholos — fellángolásában végülis kiválasztott egy feszes és mélyen kivágott pulóvert és egy svéd márkájú vérvörös rúzst. — Mi van, a bor mellett magadat is árulod a kocsmában? — érdeklődött Lívia derűsen. Márta elnevette magát, s hányavetien megrázta vállát: — Ki tudja, mi lesz? Jobb készülni. Aztán Lívia bejelentette, hogy cikket írt bizonytalan és tarthatatlan helyzetükről é s felhívta a Rádió egyik szerkesztőjét is, mert a megoldást csak a külső segítség hozhatja. — Te kis naív! — csapott vállára barátian Laci, s fütyörészve továbbáll egy újabb beszerző körútra. Szépné kezében megállt a toll; — Te képes voltál kiteregetni a mi belső, személyes ügyeinket? Nem gondolsz a szakma jó híréhe? Lívia egy pár pillanatig döbbenten áilt, aztán hagosah hevetni kezdett, de örökké mosolygós kedvében most nyoma sem volt vidámságnak. Egy keddi napon mindannyiukban összetört a lélek. Ültek és nézték egymást, meg a falakat némán. Még Szépné kezében sem sercegett a toll. Úgy tűnt a kudarc mára lett nyilvánvaló, a szerepeljátszás megszűnt, kifáradtak. Márta szólalt meg előbb: — Nekem az a véleményem, hogy a Laci nem közibéhk való. Aki állandóan üzletel és a munkaidő nem érdekli, az nem való ide. — És aki a mi belső ügyeinket a nyilvánsoság szájára adja, azzal mi legyen? — csattant fel azonnal Szépné. — Nincs abban morzsája sem a szakmai tisztességnek! A beálló néma csendben lassan mindannyian Enikőre néztek, tudván, hogy még nincs vége. Szépné, hogy belső feszültségét, idegességét leplezze, színpadiasán az ablakot bámuló asszonyra mutatott: — Meg aki egész nap az utcát meg a háztetőket lesi és semmire sem használható? Enikő összerezzent. Háromezerötszáz két hónapra — mondta, majd magához térve ijedten a többiekre bámult. Bár az előzőekből szót sem hallott, pillanatok alatt megértette miről van szó. Lassan megfordult székén hátát mutatva a többieknek, s egész testével jelezte, hogy ő nincs itt többé. Még vártak, de más nem történt. Lívia rosszul számított, nem volt itt véres leszámolás. Senki sem küzdött, legnagyobb meglepetésére ö maga sem. Nem mondta, hogy ez alatt a tíz év alatt mit tett a cégért. Hogy otthonhagyta a beteg anyját még utolsó stádiumában is, ha a főnöknek szüksége volt rá. És Laci sem mondta, hogy hirtelen kötött üzleteivel többször sikerült neki újra és újra talpraállítani a céget. És Enikő sem mondta, hányszor hagyta bezárva gyerekeit a lakásban, ha ingyen különmunka volt. Elmaradt a nagy számadás, hiszen értették egymást. És lassan gyűlölték is. A következő napokban Márta és Szépné diadalmas öntudattal tárgyalt és levelezett az ügyfelekkel, s lázasan rendezték az iratszekrényt. Márta minden nap hozott valami különös kommersz italt nagyanyja kocsmájából, amit Szépné komolykodó gesztussal, vagy előkelő egyszerűséggel fogadott. Enikő újra dolgozni kezdett, ujjai futottak a számítógép billentyűin. Lívia segélykérő újságcikkeket fogalmazott, Laci csempészkörútjait rótta. Már egyáltalán nem szóltak egymáshoz. Csak Márta és Szépné súgott-búgott össze néha, megtárgyalva magánéletük apróságait, időnként cinkos, egyetértő pillantásokkal. Amikor a Központból Gyertyán megérkezett, félrehívta a folyosó bemélyedésébe Szépnét. Az átadott neki három munkakönyvét. Gyertyán elégedetlenül forgatta őket. — Négy név kell, tudja maga. Ki lesz a negyedik? — Majdnem elfelejtettem — kapott fejéhez az asszony, s a vaskos pak- samétából amit álcázásként hozott magával, mintha csak a másik ügyosztályra készülne, előhúzta Márta munkakönyvét is és Gyertyán kezébe nyomta. — Hát ez az iszákos ribanc. — Felsóhajtott: — És nekem ilyenekkel kellett együtt dolgozni! Aztán már mindenki ment a sorsa után. Szépné pedig felfrissülve és a győzelem felsőbbrendűségétől övezve helyén maradt s időnként fél napra elszaladt a fodrászhoz, a kozmetikushoz és a szeretőjéhez. EGY NAPTÁR DICSÉRETE „Donec erís felix multos numerabis amicos, / Tempora si fuerint, nublla solus eris. * Vagy ahogy a latin közmondást dr. Borka Géza, feledhetetlen tanárunk „magyarította” át konok fejünkbe a gimnáziumban annak idején: „Míg a szerencse mosolyog feletted, sok lesz a barátod / Ám ha az ég beborul, jaj, de magadra maradsz." Ez bizony olyan mondás, amit olykor felidéz az ember. Még akkor is, amikor a világ és a hűséges barátok sora rácáfol igazságára. Mert rácáfolhat még olyan esetben is, amikor valakinek az ég — immár örökre beborult. Vajon feledésre ítéli-e az elmúlás? Ez jutott eszembe a minap, amikor beszélgetésünket befejezvén a bogiári művelődési ház igazgatója, amolyan „búcsúajándékként’' Tiszai naplemente egy igen ízléses kivitelű, Balatonföldváron kinyomtatott falinaptárt adott a kezembe. Köszöntem szépen, aztán igen meglepődtem. Mert ez nem egyszerűen egy falinaptár illusztrációkkal, hanem rendhagyó album is, s még rendhagyóbb kalendárium is — sőt „valamivel” több is ezeknél. Egyszerűen szólva egy helyben fogant emlékeztető ajándék „ez új esztendőre”. Emlékeztető ajándék a Bogláron ólt művészre, Bagó Bertalanra, aki váratlan korán, az elmúlt évben örökre elhagyott bennünket. Nincsenek kegyeletes felhangjai: az élő alkotót idézik a képek, a maradandót, igen igényes reprodukcióval ezüst-szürke pasztellesen és rusztikus-barna tónusba ágyazottan. A tizenkét hónapra egy-egy kép. A bogiári Városvédő Egyesület vállalta kiadását a bogiári kombinát támogatásával; szerkesztője Gulyás János gondolataival Kalász Zoltán, „kalendárium!” mottóverselője pedig Vásárhelyi Tibor. A néhai kortárs iránt élő tiszteletben azt üdvözlöm leginkább, hogy ilyen felemelő módon helyi kötődésű és messze nem provinciális. A pontosan adatolt képaláírásokhoz cseppnyi műelemzés-sor csatlakozik, visszafogott kitárulkozással, őszinte impressziókkal, s nem szájbarágós aufklérizmussal, hanem benső- ségessóggel vállalva a vallomást. így vagyok a versekkel is: több ihletett telitalálattal, s nem állható meg, hogy ne idézzük például a januári sorokat, melyeket a „Behavazott erdő” mellé írt Vásárhelyi Tibor: „Egyetlen testté lehetnénk / az országos hófúvásban / feledve minden késélű éjszakát... / Behavazott dűlőét őrzi a Badacsony napkeletről / idetévedt királyok lába nyomát. ” Ám a Balatonboglár feliratú naptár-al- bum-kalendárium rendre visszakényszerít a művészhez, Bagó Bertalanhoz, akinél szín- ben-formában csendes dalát énekli a táj. Igen, énekli, mert szinte zeneiek ezek a tájak, az „igazi” Balatonnal, ember alig zavarta — ma már ritka — öbleivel, környékével; meg a drága jó Tisza-part amely — mind szatmári ejtőzéseimkor mondogatom — idilli még, akár a régi papír tízforintos hátoldalán a kép. Mindebből látható, hogy Bagó Bertalan nemcsak, hogy nem akármilyen művész volt, barátnak-kortársnak sem volt akárki. Örökre tehát az ég felette nem borul be, miként társai is igen jó értelemben „védik” a várost, melynek szellemi köveiben így és most alapozzák a védeni valót. (Tröszt)
