Somogyi Hírlap, 1992. február (3. évfolyam, 27-51. szám)

1992-02-06 / 31. szám

1992. február 6., csütörtök SOMOGYI HÍRLAP — OKTATÁSÜGY 7 Folyik a vita az oktatási koncepció körül De mi történik a gyerekkel? Január közepén megszületett az új közoktatási törvény negyedik, átdolgozott koncepciója. Látva a helyi és az or­szágos költségvetés oktatásra szánt összegét, felmerül a kérdés: nem légvárakat épít a tervezet? Mi lenne, ha már legalább a felnőttek tudnák, hogy nekünk mit kellene tudni... Amíg a bizottságok kitalál­ják a különböző koncepciókat, amíg egymással vitatkoznak társadalmi szervezetek, pe­dagógusok, szakmai és nem szakmai tekintélyek, addig a gyerek az iskolában van. Az iskola pedig nem független a gazdaság helyzetétől, a pe­dagógusképzés jelenlegi rendszerétől, a fenntartó, a he­lyi önkormányzat helyzetétől, az igénybevevő, vagyis a szülő szociális állapotától és a pedagógus felkészültségétől sem. Feszült légkör Minden a gyerekre hat, nem az oktatás rendszerére. A gyerek szenved attól, hogy a gazdasági helyzet olyan, ami­lyen; hogy az iskola nem tud megvenni programokat, nem tudja a pedagógust elküldeni továbbképzésre, hogy otthon milyen körülmények között él. Neki kell megélnie azt, hogy a szülője egyik napról a másikra munkanélkülivé válik. A gye­rek szenvedi meg azt, ha a pedagógus ideges, fél a létbi­zonytalanságtól és feszült a légkör körülötte. Az új közoktatási törvény koncepciójáról beszélgettem két olyan pedagógussal, aki­nek széles körű rátekintése van arra, hogy mit jelent egy reform a gyakorlatban. Köz­vetlen tapasztalatokat szerez­tek az 1978-as tantervi reform és az 1985-ös oktatási törvény bevezetésekor keletkezett problémákról. — Ha már koncepcióváltás­ról van szó, akkor a gyakorló pedagógusok azt szeretnék, ha ezt az egészet úgy néznék, hogyan hat a gyerekre — kezdte a beszélgetést Richter Sándorné, az alsó tagozat és a napközi gondozásával meg­bízott szaktanácsadó. Vizs­gálnák, hogy amíg megvalósul ez a koncepció, mi történik a gyerekkel. Ha meg akarjuk élni a rendszerváltás utáni fel­lendülés időszakát, olyan kor­osztályra van szükségünk, amely lelkileg, szellemileg jól felkészült, egészséges. Előre­lépés csak tőlük várható. Egy idegileg tönkretett, szakmailag össze-vissza képzett nemze­dékkel nem tud majd előre­lépni a magyar gazdaság. A szülőnek sem mindegy, hogy a közoktatás átalakítása hogyan sikerül. Egyelőre csak azt érzékeli, hogy a napközis ellátás egyre többe kerül, nem indít az iskola annyi szakkört, mint amennyire igény lenne, mert nem tudja finanszírozni a megszabott keretből. Nem futja se tehetséggondozásra, se differenciált foglalkozásra, se a gyengék felzárkóztatá­sára. Csoportösszevonások vannak és lesznek az osztá­lyokban, és a napköziben is. 35-40-es létszámú osztályok­ban a gyerekekre lehet fel­ügyelni, de jól, korszerűen, a mai igényeknek megfelelően oktatni nem. Amikor elvárható lenne, hogy a demográfiai hullám­völgyben — mivel kevesebb gyerek van az iskolákban — kisebb csoportokban, egyéni­leg foglalkozzanak a pedagó­gusok a diákokkal, akkor nem lehet, mert sok helyen már nincs vagy hamarosan nem lesz rá pénz. Richterné szerint az oktatási koncepciónak ab­ból kellene kiindulnia, hogy mit akar megőrizni és aki részt vesz benne, azt hogyan tudná karbantartani. A koncepció — helyesen — a gyerek jogaiból indul ki. A jog azonban csak akkor érvé­nyesül, ha biztosították a lehe­tőségét annak, hogy igénybe vegye a lehető legoptimáli­sabb pedagógiai szolgáltatá­sokat, vehessen részt diffe­renciált fejlesztésben, a lehető legjobb pedagógiai gyakorlat­ban részesüljön. Biztosították ezt a lehetőséget? Jogilag igen. De a jogi lehetőség nem azonos a valósággal. A pedagógustól az új okta­tási koncepció és a társada­lom egyre nagyobb szakmai felkészültséget igényel. Az önképzést képtelen finanszí­rozni a fizetéséből, s az iskola csak a legszükségesebb folyó­iratokat tudja megvásárolni'. Márpedig ahhoz, hogy tájéko­zott, a metodikához értő pe­dagógus legyen valaki, hozzá kellene jutnia a szakkönyvek­hez: vagy az iskola könyvtá­rában, vagy a saját pénzén. Ha szervezett továbbkép­zésen kellene ezt megoldani, arra sincs mód, mert a távolle­vőket helyettesíteni kell, és erre nem futja az iskola költ­ségvetéséből. így nem lesz képzett pedagógustestület, legfeljebb információáramlás, az pedig nem elég a szakmá­hoz. A 22-es csapdája Már megjelent a pedagógus munkanélküliség. A tanár nem ülhet nyugodtan azzal a felké­szültséggel, amit a főiskolán vagy az egyetemen kapott. Az iskolának megvan a lehető­sége, hogy a legjobban felké­szült pedagógusokat tartsa meg. Ez a „22-es csapdája”. Egzisztenciális feszültségben él a tanár, mert nem tudja megoldani, hogy szakmailag jól felkészült legyen és meg­őrizze állását. A feszültség nem marad nyomtalanul a pe­dagógus életében és végső­soron a gyerekre hat. — Alapvető problémának tartom — mondta Richter Sándorné —, hogy az igénybe vevőhöz, vagyis a szülőhöz nem jutott el ez a tervezet. Olyan' fórumokat kellett volna szervezni, ahol a szülő is meg­tudja, miről van szó. Az első koncepció széles körű szakmai vitán ment ke­resztül. A 2. fordulóból már in­tézményesen kimaradtak a pedagógusok, csak esetleges volt a véleménynyilvánítás. Az sem biztos, hogy aki hozzá­fűzte véleményét, azt figye­lembe vették-e, hiszen akkor már a 3. tervezetet írta egy más összetételű bizottság. A 4. koncepció megtárgyalásé nak olyan rövid a határideje, hogy nemhogy a szülőkhöz, még a szakmához sem jut el. Január végéig be kellett fe­jezni az iskolákban a tervezet vitáját, hogy tartani tudják az oktatási kormányzat által be­tervezett menetrendet. Paizs Imre, a Pedagógiai In­tézet megbízott igazgatója a tervezet pozitívumai között említette, hogy 16 éves korig a közoktatás ingyenességére törekszik, bár vannak itt is tisz­tázatlan kérdések. Teljeseb­ben mutatja be a nyitott isko­laválasztást, kiterjeszti a tan­kötelezettséget a tanulók 16 éves koráig. Lehetőséget ad a koncepció az önkormányzati iskolákon kívül egyházi, ala­pítványi, egyesületi intézmé- nek fenntartására. Törekszik a pedagógus helyzetének stabi­litására azzal, hogy a tervezet kimondja: ne legyen képesítés nélküli pedagógus az iskolá­ban, s részletezi, milyen kép­zettséggel milyen feladatkörö­ket lehet ellátni. Felkészítés^ továbbképzés — Visszalépésnek érzem a 85-ös törvényhez képest, hogy nem épít a koncepció a jól működő szakmai munka- közösségekre — mondta Richter Sándorné. — A jogai­ról, lehetőségeiről nem is ír. Ha egy szakmai munkaközös­ségnek nincs kiépített műkö­dési feltételrendszere, vezető­jének nincs jogilag körülhatá­rolt kedvezménye, akkor az kiszolgáltatott az iskolaveze­tés felfogásának és anyagi le­hetőségeinek. Ha mindenben külső segítséget vár el, akkor az iskola szakmailag önállót- lan lesz. Márpedig a nemzeti alaptanterv erős helyi, szak­mai bázisokat feltételez. — A nemzeti alaptanterv keretjellegű — folytatta Paizs Imre —, ennek alapján kell az iskoláknak a helyi tanterveket kidolgozni. Felvetődik a kér­dés: minden pedagógusnak van-e tantervelméleti felké­szültsége? Mikor és hol tanul­ják meg? A továbbképzések­ben ennek már meg kellene je­lennie. A nemzeti alaptanterv felté­telei között szerepel a szabad tantervpiac megléte, az érté­kelési és vizsgarendszer ki­dolgozása. Ennek megvalósí­tásához is szükséges lenne a tanítók felkészítése, a tovább­képzés korszerűsítése. 1979-ben azért, hogy a szakmai kérdésekkel ne a hi­vatal foglalkozzon, először a fővárosban és Somogybán azután minden megyében lét­rejött egy szakmai szervezet, a pedagógiai intézet, amely­nek feladata lett a szaktaná­csadás, a továbbképzések szervezése. Ezt az állapotot szünteti meg az oktatási tervezet az­zal, hogy létrehoz egy új hiva­talt, a területi oktatási közpon­tot. Ennek hatáskörébe tar­tozna többek között a helyi tantervek véleményezése, a szakvélemények adása is. Más értelmiségi területeken sem avatkozik be a hivatal szakmai ügyekbe, nem szól bele például, hogy egy orvos miként műt vagy diagnoszti­zál. A hivatali funkciókat ellát­hatná bővített hatáskörrel a köztársasági megbízotti hiva­tal, ezért nem kellene egy új intézményrendszert kiépíteni hatalmas költséggel. Richter Sándorné szerint a területi ok­tatási központok iskolafelü­gyelőnek és tanácsadóinak feladatköre a régi tanácsi rendszer szakfelügyelőjével és tanulmányi felügyelőjével egyenrangú. Ezt pedig már a 85-ös oktatási törvény is meg­szüntette, amikor kimondta az iskolák szakmai önállóságát. Kire számíthat a tanár? Nem szól a tervezet arról, hogy a pedagógusnapi mun­kájának segítéséhez hová fordulhat. A felügyelő csak a végeredményt nézi, ellenőriz. A pedagógus szempontjából pedig az a fontos, hogy ha megfelelő eredményt akar el­érni és megakad a munkában, akkor kire számíthat, ha már elsorvasztották a munkakö­zösségét, elvonták a tovább­képzéshez való jogát. Mert a tervezet a pedagógus kötele­zettségei között felsorolja a továbbképzést, de a jogai kö­zött ez nem szerepel. E koncepció kapcsán, ami körül most a vita folyik, nem­csak arról van szó, hogy egy új törvény kell, amely igazodik a demokratikus jogállami rendszerhez, hanem maga után von sok mást is. Ha az oktatási kormányzat nem tudja biztosítani azoknak a jo­goknak az érvényesülését, amelyeket itt leír, csak a vé­gén nézi az eredményt vagy az eredménytelenségét, akkor már késő. Akkor már tönkretettek egy nemzedéket... S. Pap Gitta Az Akadémia és a felsőoktatás Felmérés az általános iskolásokról Olvasni nem tudnak, de értik a komputert A jövőben szorosabbá válik a Magyar Tudományos Aka­démia és a felsőoktatás, il­letve az egyetemek kapcso­lata — jelentette ki András- falvy Bertalan művelődési és közoktatási miniszter. A tárca vezetője emlékezte­tett arra, hogy az Akadémia és az egyetemek 1949. évi át­szervezésétől kezdődően mesterségesen szétválasztot­ták a „kutatással” foglalkozó tudományos intézményt és az oktatásért felelős egyeteme­ket, ami tarthatatlan, mert szembeállításuk csak kárára lehet az ország tudományos teljesítményének. A jövőben az Akadémia és az egyete­mek kapcsolatában lényeges lesz a kutatási együttműködés éppúgy, mint — az akadémiai intézetek munkatársának be­vonásával — az egyetemi ok­tatás színvonalának emelése. Kritikusan és önkritikusan meg kell állapítani — mon­dotta a továbbiakban a minisz­ter —, hogy az elmúlt idő­szakban sok olyan egyetemi tanszék létezett, ahol a ka­tedra hitbizomyánnyá vált, és ahol csak egy szűk, meghatá­rozott oktatói kör jutott tanítási lehetőséghez. Törekedni kell tehát arra, hogy minden arra érdemes személy — ha vállal­kozik rá — részt vehessen az egyetemi ifjúság képzésében, a tudományos utánpótlás ne­velésében. Egyébiránt meg kell találni a külső kutatók és szakemberek bevonásának szervezett formáját az egye­temi oktatásba. Ennek egyik lehetősége a magántanári rendszer visszaállítása lehet. A magántanári cím egyetem­hez kötötten, az előadó telje­sítményét elismerő cím lenne, de nem tudományos fokozat. — Rendkívül rossz a gyere­kek olvasáskészsége és a ma­tematikai teljesítménye — hal­lottuk azon a sajtótájékozta­tón, amelyet az Országos Közoktatási Intézet értékelési központja tartottak. Dr. Bát­hory Zoltán igazgató el­mondta: olvasásban az öt év­vel ezelőtti alacsony szintről még mélyebbre süllyedt a gyerekek tudása. Az ország minden részéből, csaknem másfél száz iskolából, 16 ezer kisdiák tudásszintjét összegzi a most ismertetett jelentés. — A nyolc általánost vég­zettek egyötöde úgynevezett „funkcionális analfabéta” — mondja dr. Báthory Zoltán. — Ami tulajdonképpen azért tra­gikus, mert az olvasás ala­csony színvonala, gyakorlati­lag kizárja az embereket a ta­nulásból. Nemcsak a gimná­ziumba nem veszik fel az ilyen gyerekeket, hanem még va­lamilyen szakmát is képtele­nek lesznek elsajátítani. Öt éve már felhívtuk a figyelmet erre a veszélyre, de mint a példa mutatja, nem sok ered­ménnyel. Hólabdaként görget­jük magunk előtt ezt a gondot. — Az önök vizsgálata sze­rint a matematikai teljesítmény egy korábbi jó szintről esett vissza, ugyanakkor a számí­tástechnikai tudás növekedett. Mi ennek az oka? — Egy nemzetközi össze­hasonlító vizsgálat szerint a magyar diákok teljesítménye a fejlett országok között is a leg­jobbak rangsorába tartozott. Most viszont azt tapasztaljuk, hogy erről a viszonylag magas teljesítményszintről vissza­csúsztunk. Az okok meghatá­rozása mélyebb elemzést igé­nyelne. A nemek közötti „ver­senyben” a lányok bizonyultak jobbnak, ugyanakkor a számí­tástechnika minden területén a fiúk értek el jobb eredmé­nyeket. Öt esztendővel ezelőtt még csak az érettségi előtt álló fiatalok dolgoztak annyit számítógéppel, mint most a nyolcadikosok. Saját kompu­tere akkoriban a gyerékek hat százalékának volt, ma minden negyedik családban van. — A felmérésből lehet-e kö­vetkeztetni a településtípusok közötti különbségekre? — Lehet. Egyértelműen megállapítható, hogy például legrosszabbul az Eszak-Ma- gyarországon élő kisdiákok olvasnak. Másképpen fogal­mazva: az elmaradott vagy hátrányos gazdasági környe­zetben általában mindig ala­csonyabb az olvasátudáS szintje. Hasonlóképpen ma­tematikából is a sza- bolcs-szatmár-beregi, a bor- sod-abaúj-zempléni, a nógrádi és a hevesi gyerekek lemara­dása a legnagyobb. A számí­tástechnikában a budapesti tanulók a legjáratosabbak; sajnos, a városiakhoz képest jelentős lemaradást mutatnak a falusi iskolások ismeretei. — Mire számítanak a jelen­tés közzététele után? — Elsősorban a miniszté­rium és a pedagógustársada­lom figyelmét szeretnénk fel­hívni a helyzet tarthatatlansá­gára. Az Órszágos Közokta­tási Intézet értékelési köz­pontja szerint ezen sürgősen változtatni kell. (Szabó)

Next

/
Thumbnails
Contents