Somogyi Hírlap, 1992. február (3. évfolyam, 27-51. szám)

1992-02-17 / 40. szám

1992. február 17., hétfő 5 SOMOGYI HÍRLAP — MŰVELŐDÉS Bacchánsnők Bemutató volt a napokban Kaposváron. A Csokonai Színkör bemutatója. Euripi­dész: Bacchánsnők. Ti virgonc agyú merészek, akik az aznapi vacsorától, a presszó füstszagától, az esti mesétől, a szomszéd lábsza­gától telítődött aggyal színházi előadás nézésébe vágtatok, most aztán megkaptátok. Hu­szárosán kényszerítettek el­mélyedésre. Bekötvén szeme­iteket, s egyenként vezetve a vaksötét ismeretlenbe benne­teket, ahol aztán magatokra hagytak, szemlélőből résztve­vővé kellett válnotok. Ráadá­sul egy meglehetősen ké­nyelmetlen helyzet résztvevő­jévé, aki nem tudja hol van, s mit várnak tőle, esetleg mikor nevetik ki. Nemvártságával rendkívül erős hatás ért, s pil­lanatok alatt kiléptetett a való­ságból. Mintegy átléptünk egy másik világba, persze kis túl­zással, ahol aztán a rendező szándoka szerint a darab vé­géig ott kellett vón marad­nunk. Sajnos, ez már nem si­került teljesen, mégpedig azért, mert a későbbiekben visszasüllyesztettek szemlé­lővé. Tudniillik elkezdődött a darab Euripidészének eléggé meggyepált változata, s ezt már „csak” néznünk kellett. A történet röviden: Théba asz- szonyait őrület szállja meg, elhagyják családjukat, szopta­tandó kisdedeiket, s Kithairón hegyére vonulnak, hogy ott táncoljanak és daloljanak Bakkhosz dicsőségére. Pent- heusz, a király üldözi őket, mert nem ismeri el az új istent, Bacchuszt, s jónéhányat elfo­gat közülük. A foglyok között ott van maga Bakkhosz is, aki ráveszi a királyt, hogy női ru­hába bújjon és lesse meg a nők táncát. A hegyre érve az­tán leleplezi, és bacchánsnői­vel széttépeti Pentheuszt. Zoltán Gábor rendezőnek csak a legszűkebb cselek­ményre van szüksége. Elveti a többi fonalat, például a bölcs Teiresziász és Pentheusz el­lentétét, elveti a kijózanodási és bűnhődési jelenetet is, csak a lényegre szorítkozik. Hisz ebből is kiderül mindaz, amiről a Bacchánsnők szól. Hogyan válik józan emberek­ből tébolyodott tömeg a hit ha­tására. Ez az egyik legalapve­tőbb emberi tulajdonság, mondja: a várás (ha úgy tet­szik Godot-ra), s akár tíz kö­römmel. Mert ha kell áldozunk is, egymást, vagy magunkat, csakhogy a remény ne vesz- szen el. Pedig remény már ré­gen nincs, nem is volt, kántál- ják el nekünk, kis csodavárók­nak búcsúzóul: „amire vártok, az sosem jő el...” Zoltán Gábor vissza (előre) nyúlt az ősidőkhöz. Nincs szüksége sok beszédre, szí­nészi játékra, meg hason­lókra. Nem támaszkodik másra csak a zenére, a moz­gásra, és arra a néhány dia­lógra, amelyet mégis bennma­rasztalt. Ezekkel a manapság minimálisnak nevezendő esz­közökkel igyekszik hatást el­érni. Azonban hiába mutatják nekünk ezt a modern-ős elő­adást (így játszhatták vala­hogy anno, Euripidész korá­ban is), mi unatkoztunk miután a kezdeti újdonságérzet el­tűnt. S ezért, beismerem, hogy inkább bennünk, mint az előadókban van a hiba. Mert­hogy meg vagyunk „fertőzve” a sok beszéddel, a jellemáb­rázolás igényével, mifenével... Hadd tudja meg a nagyér­demű, nemcsak az a színját­szás, amit a vasútállomással szemben lát. Nagy László Bibliafordítás kétezer nyelvre A Bibliát teljes egészében vagy részleteiben eddig 1978 nyelvre fordították le — kö­zölte a Német Bibliatársaság, a Bibliatársaságok Világszö­vetségének statisztikai adata­ira hivatkozva. A 32 „új” nyelv között, ame­lyekre teljes egészében lefor­dították a Szentírást, szerepel az ebembe és a kituba (Zairé- ban), a kekchi (Guatemalá­ban) és a macedón (Jugo­szláviában). Teljes egészében 322 nyelvre fordították le a Szentírást, annak egy részét, az Új Szövetséget pedig 758 nyelvre. Tanár lesz Ludas Matyi „Az Isten is Lúdas Matyi- nak teremtette” — mondo­gatták jópáran Károly Atti­lára, amikor farsang dél­utánján magára öltötte a le­gendás naplopó, majd az ács és a kuruzsló gúnyáját. Az ifjúsági színpad ugyanis ekkor mutatta be Fazekas Mihály ismert müvének át­iratát Török T. András ren­dezésében. Lúdas Matyinak, Döbröginek pedig legalább hatszáz (!) gyerek tapsolt a kaposvári városi művelő­dési központban. A kimagasló teljesítményt nyújtó kamaszképű fiú az elő­adás utolsó perceiben Lúdas Matyiként ölelte magához a nagy szemű néger lurkót, aki a színpadon fejezte ki tetszését. A vastaps nemcsak Károly At­tilának szólt, hanem minden­kinek, aki szerepet kapott a darabban. Többek közt Matyi anyjának, a libának, Bábi nő­nének, az ispánnak, a gőgös — ám has nélküli — Döbrögi­nek, s a két atlétatermetű haj­dúnak. A társulat remek játéka sokáig emlékezetes marad. A sikert a főszereplő ala­pozta meg. Károly Attila pedig még az év elején nem tudta, mire kérik fel. A darabot már próbálták, ám időközben Ma­tyi nélkül maradtak. Január közepén ugrott be a pécsi Ja­nus Pannonius Tudománye­gyetem tanárképző karának hallgatója. A 22 éves fiatal­embert 1986-ban — akkor még munkácsysként — kérte meg Török T. András egy sze­replésre. A március 15-i ver­ses keretjáték olyan jól sike­rült, hogy lehorgonyzott ennél az amatőr színjátszócsoport­nál. Bár magyarból nem volt kiemelkedő — mindig négyes került bizonyítványába — , szerette ezt a tantárgyat. Ked­vence Csokonai, Ady és Jó­zsef Attila. Egyre inkább megkedvelte a kis csoportot. Játszott Ru- zante Csapodár madárkájá­ban, statisztált a Parasztde- kameronban, s Moliere Bot­csinálta doktorában ő volt a szerelmes Harics. Örömmel említi a Keszthelyi Helikonon elért somogyi elismerést, és kellemes nosztalgiával gondol a 88 nyarán rendezett marcali színjátszótábor napjaira, s a környező települések hálás közönségére. Ugyanis ván­dorkomikusként járták a falva­kat, s derítették jókedvre a publikumot. A katonaság ideje alatt sem szakadt el a kaposvári társu­lattól. Ha tehette mindig meg­nézte. produkciójukat. Tavaly nyáron Karinthy Tegezés című darabjában játszott, a Lúdas Matyiban most debütált. Hol a rendezvényiroda parányi he­lyiségében, hol a gépipari au­lájában vagy az ifjúsági ház­ban készült a szerepre. A premieren könnyedén játszott, s elhitette velünk: minden rez­dülésével érzi a színpadot, s nem zavarja a rivaldafény. Annak örül, hogy belebújhat különböző korok emberének bőrébe, s korhű jelmezekben keltheti életre a figurát. Károly Attila harmadéves a tanárképzőn. Matema­tika-testnevelés szakos tanár­nak készül. Most éppen sítá­borban van a szlovák sípara­dicsomban. Ha kezében lesz a diploma, tanítani szeretne, s mellette vállalkozni. Amikor arról faggattam, mégis milyen tevékenységformát választ, rögtön rávágta: mindegy, csak meg lehessen élni belőle. A színpadtól továbbra sem sza­kad el. Sok szerepre készül. Jól érzi magát a csapatban, ahol mindenki segít mindenki­nek. A műhelymunka hangu­lata, az alkotás öröme babo- názta meg. Ha színházba megy, ő úgy ül be a nézőtérre, hogy nem a hibákat keresi az alakításban, hanem azt pró­bálja felfedezni, vajon mennyi munka van a produkcióban. Mi is így néztük a Lúdas Matyit... Lörincz Sándor NEM ÁCS, NEM KURUZSLÓ Barlangok, vízesések J úlius 29-én ebéd után indultunk a Vadlúd-hegy parkba. A 3-as autó­busszal utaztunk, amely igen csak elhanyagolt volt (ablak­üvegek kitörve, az ülésekről a borítás hiányzott). A park te­rületén természetesen szi­gethegyek, az egyik belsejé­ben helyezkedik el a Vad- lúd-barlang. Ebben a ma már erősen pusztuló barlangban hatalmas tömegű változatos alakú és formájú cseppkő ta­lálható. Néhány helyen közöt­tük éppen csak egy keskeny ösvényen lehet haladni. A világítási viszonyok egy diszkóra emlékeztettek! Ren­des kivilágítás helyett min­denfelé színes lámpácskák, villogó fények, s ezt bete­tézte, hogy több helyen a cseppköveket kimázolták. A barlangban csak csoszogva lehetett ráadásul haladni, annyi volt a látogató. Július 30-án estefelé érke­zünk meg Anshunba. A szál­lásunk hasonló elrendező- désű mint a guilini (2+3 sze­mélyes szobák és fürdő­szoba, van moszkitóháló, vi­szont nincs légkondicioná­lás). Csak egy éjszakára ad­ták a szobákat. Este sétálunk a városban. Azt hittem az ed­dig látottaknál rosszabb há­zakat, árusítóhelyeket és ki­főzdéket már nem láthatok. Itt azonban sikerült. Szeren­csére egy nagyon jó kifőzdét találtunk. Július 31-én 8 órára men­tünk a buszpályaudvarra buszt bérelni. Egyre vadabb hegyvidéki tájon haladtunk, ahol a mészkőhegyek közt egyre gyakoribbak a zárt mé­lyedések. Ezekben folyók kí­gyóznak végig — felettük százával vagy ezrével a mér­tani pontossággal kialakított teraszok —, amelyek neki­futva a hegyeknek barlan­gokban tűnnek el. A hegyek másik oldalán hatalmas for­rásokként bukkannak a fel­színre, gyakran a vízesések egész rendszerét alkotva. Az út ezen a tájon szeszélyesen, gyakran nem veszélytelenül kanyargott. Először a Sárkány-barlan­got tekintettük meg, amelyet egy folyó tölt ki. Egy helyen, ahol a barlang mennyezete beomlott, csónakba ültünk és vízfolyással szemben mint­egy 800 métert hajókáztunk. Sajnos, a barlangban itt is a reklámhirdetésekre hasonlító fények Villantak fel, ahelyett, hogy rendesen megvilágítot­ták volna. Ahol kikötöttünk, újabb be- omlás tette lehetővé, hogy a mészkőhegy oldalában újabb, nem patakos barlangot nézhessünk meg (a vizes bar­lang tovább folytatódott a hegy belsejében). A barlang­ból kiérve a hegyoldalból le­tekintve egy zárt mélyedés­ben kis tavacska csillogott, a szemköztes lejtőn pompás kőerdőt láthattunk. Miután a csónakkikötőbe visszatér­tünk, a víz útját nem tudtuk követni, mert az egy néhány méteres barlangmaradvá­nyon úgy zuhant át, hogy eközben egy 20 méteres ví­zesést alkotott. A vízesés alá, további kisebb, zömmel már elpusztult barlangroncsok so­rán érkeztünk. Itt nemcsak a dübörgő és a magából pára­fátylakat bocsátó vízesésben gyönyörködhettünk, hanem a folyó melletti újabb kőerdő- részletben is. Egy darabig visszafelé au­tóztunk, majd nyugatnak for­dultunk egy másik vízesés­hez. Különösen senkit nem lepett meg, amikor kiderült, hogy a jobb első kerék defek­tes. A legközelebbi faluba bekerekezték javításra. Mi is besétáltunk a faluba és nem csalódtunk; több kifőzdét is találtunk. Az egyikban csak tojást voltak hajlandók készí­teni, de abból is kevés volt (rögtön kerékpárra pattantak, hogy a hiányt pótolják), én vi­szont átsétáltam a másik ki­főzdébe. Itt kitűnő ebédet kaptam. Előtte a falu mellett sírokat fotóztam (a hegyol­dalban kis kőházikók, melyek előtt kőtáblák vannak). A Huangkuosu vízesés lát­ványa már kilométernyi távol­ságból is impozáns. 84 méter széles, 67 méter magas, itt a Fehér folyó vízhozama 2000 köbméter másodpercenként: A víz ágakra szakad és szinte repülni látszik a levegőben. Közelítve, már néhány száz méteres távolságban el­ázunk, a szétszóródó permet- től, a morajló víz előtt maka­csul tartja magát egy vízszin­tes helyzetű szivárvány. A vízesés mögött jutunk át a folyó másik partjára. A vízből kivált mészanyag kis ürege­ket kérgezett be, az út, amit itt kiépítettek, ezeket fűzi fel. A tejfehér rohanáson túl időn­ként felcsillannak a napsuga­rak. A folyóparton a vízesés körül néhány dm-es össze­függő, zárt bambuszvegetá­ció borítja a lejtőket. Lejjebb banánliget mellett haladunk el. A hazafelé vezető úton nagyon lassan haladunk. He­lyenként újjáépítik. Gépet csak egyetlen helyen láttam, viszont mindenhol rengeteg a munkáskéz. Kézzel faragják a köveket és abból rakosgat­ják az utat. Egy helyen vára­kozás közben valakinek eszébe jut: ilyen kőfaragási gyakorlat mellett a gyűjtött kőzeteinket is szépen meg tudják faragni. Az egyik kőfa­ragó — mikor megkérjük — külön hoz egy apróbb kala­pácsot. Nem sokra megyünk vele. Két ütéssel morzsákra zúzza az egyik féltve őrzött példányt. (Folytatjuk) Dr. Veress Márton

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents