Somogyi Hírlap, 1992. február (3. évfolyam, 27-51. szám)
1992-02-15 / 39. szám
1992. február 15., szombat SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 9 „Angolos ártalmak99 Ahogy nyelvünkben élünk... Dr. Grétsy László: A gyereket emeljük piedesztálra! Fotó: Kovács Tibor Humor az irodalomban címmel tartott előadást dr. Grétsy László Kaposváron a TIT-székházban. Az ismert nyelvészt hivatásáról, nyelvünk mai állapotáról, az idegen hatás veszélyeiről kérdeztük. — Én mindig is magyar szakos tanár akartam lenni. Mivel a középiskolában jó tanuló voltam, fölvettek Moszkvába a Lomonoszov Egyetemre orosz szakosnak. Mondtam is: én nem általában nyelvész szeretnék lenni, hanem magyar nyelvész. Erre megfenyegettek: Semmi garancia arra, Grétsy elvtárs, hogy ha erről lemond, akkor ott fel fogják venni. Mégis zavartalanul kezdhettem el tanulmányaimat, s több mint négy évtizede magyar-történelem szakon végeztem az ELTÉ-n. Amikor odaértem, akkor irodalmi ambícióim is voltak, de ennek ellenére a nyelvészet ragadott meg. Számomra a nyelv az igazán vonzó terület; a maga ezernyi rejtelmével és szépségével. Az egyetem elvégzése után aspiráns lettem. Hároméves aranyélet egy fiatalembernek, aki nem csak naplopással akarja az idejét eltölteni. Kandidátusi disszertációmat a szóhasadásból írtam. Ezt a szóalkotási módot addig nem tartották nyilván. Daruk és darvak Egy szó hangalakjában és jelentésében kettéválik, osztódással szaporodik. Akár olyan szó, amelyet külföldről veszünk át, akár olyan, amit mi, magyarok alkottunk. Például a család és a cseléd a szláv cseljádból származik. Magyar földön azonban két szóvá vált. De a hempereg és a hömpölyög is szóhasadással keletkezett. Azóta még több száz szóalakra bukkantam, ami ilyen módon jött létre. Kiderült, hogy termékeny ez a terület; érdemes vele foglalkozni. Az utóbbi két évtizedben azt látom, hogy a magyarban egy csodálatos új irányzat van kibontakozóban. Ezt én szóalakhasadásnak nevezem. Az alapalak azonos; hangalakjában és jelentésében nem válik ketté, de bizonyos toldalékos alakban kiderül: két szó él egymás mellett. A jelentés attól függ, milyen toldalékot teszünk hozzá. A daru az egyetlen szó. De a daruk és a darvak már megmutatja: két szóval állunk szemben. Csodák tehát a nyelvben is vannak. Ilyen az a sok száz szóalak- szóalkotás-pár, amelyet az iskolázatlan ember is tud használni. Menet közben természetessé válik, hogy más a neje, mint a nője, más a fia, mint a fiúja... — 1962-ben könyvben is megjelent disszertációja, s azóta cikkek, tanulmányok, kötetek sora született, és a képernyőn is fel-feltűnik... Lőrincze „ötpercei” — A Nyelvtudományi Intézetben több mint három évtizedet töltöttem el. 1971-ben átvettem Lőrincze Lajos magyar nyelvi osztályát. 1987-ben az oktatásba vonultam át. Az egyetem tanárképző főiskoláján vezetem a nyelvi tanszéket. Itt nem a nyelvművelés az elsődleges, hanem a jövő tanárainak az oktatása. De ez a kettő összekapcsolódik. Az én munkám igazából hobbi is. Olyan vagyok, mint a profi focisták. Az ő szerelmük a labda, de mégha terhesnek érzik is olykor, hogy miért kell naponta hat vagy hét órát edzeniük — nem feltétlenül magyar példára gondolok — , szívesen csinálják. Valahogy én is így vagyok a nyelvészettel. Ebből születtek könyvek, tanulmányok, gyűjtemények is. Leghasznosabbnak, legértékesebbnek a Nyelvművelő kézikönyv két vaskos kötetét tartom, ami egy munkaközösség produktuma. Úgy érzem, ezek a munkák előbbre viszik a nyelvtudományt. Főleg a magyar nyelvészetet és a nyelv- művelést. A korszak azért Lőrincze Lajos korszaka egészében. A háború után a nyelvművelést ő teremtette meg. A most is élő magyar nyelvművelés elsősorban Lőrincze ötperceinek köszönhető. Ezek 40 évet megértek már, és most szünetelteti őket a rádió. Nagy szegénységi bizonyítványa a rádiónak, ha ezt véglegesnek gondolta. — Gyakorló oktatóként hogy értékeli a mai anyanyelvi nevelést? — A nyelvművelés voltaképpen az iskolán kívüli anyanyelvi nevelés. A magyar nyelv tanítás pedig intézményen belüli. Mi tagadás: nem sikerül mindig megteremteni a kellő összhangot a kettő között. Az iskolai nyelvoktatás napjainkban sok gonddal küzd. Azért, mert magának a pedagógiának is új elvei küzdenek egymással. Nem volt jó, amíg egyetlen irányzat érvényesülhetett. Míg egy — akár jó, akár rossz — hivatalos nyelvtankönyv volt, a minisztérium ráütötte a pecsétjét, s azt mondta: ezt kell tanítani. Hiányzott a versenyhelyzet. Ennek köszönhető, hogy elkényelmesednek a felelős személyek. Nem mindig a legjobb megoldást találják meg. — Most pedig átestünk a ló másik oldalára... A fürdővízzel együtt... — Valóban. Napjainkban ott tartunk, hogy túl sok az iskola. Mindegyik csak a maga értékeit bizonygatja, de a többit figyelembe sem veszi. Az ideális az volna, ha egyet emelnék piedesztálra, magát a tanulót. Ha azt néznénk meg, hogy hogyan lehet a diákot hatéves korától kezdve valóban megtanítani az anyanyelvére. Sajnos, ott tartunk, hogy a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntik. Éppen a leglényegesebbel, magával a tanulóval nem törődnek. Akik az új tanBüki Attila Derengő az ember' elindul a való világba s elér önmagához megtelik édes nyelvezettel kitörése röpte végtelennel meneteket, reformtanterveket, tankönyveket a saját kiadásukban ilyen-olyan alapítványból jelentetik meg, jó- szándékúak. Értenek is így vagy úgy a dolgokhoz. De az eszmék harca, amikor már az a cél, hogy győzzem le a többi iskolát, amikor az a cél, hogy ne a tanulónak írjak, hanem a bírálóknak, és ezért próbálok minden szakmai fogalmat belegyömöszölni a tantervekbe, akkor már eleve csatát vesztett az ügy. Nem vitás: a sok új szemlélet sok jót tartalmaz. De ahhoz a bizonyos állatorvosi ló esetéhez közelítünk. Szinte minden iskolai rendszer — a Valdorf, a Romankovics, a Zsolnai — meg akarja váltani a világot. Ahelyett, hogy azt hangoztatnák: én a fiataljaimat meg akarom tanítani folyékonyan olvasni, értelmesen magát kifejezni. És ezt minden gyerek 10 éves korában tudja elmondani magáról. Nem. Ehelyett tanulnak egy csomó más dolgot. A vizuális kultúrától kezdve csupa hasznos dolgot. De sokszor azt látom, hogy az alapelemek hiányoznak ebből az oktatási rendből. Mivel az általános ismeret- anyag növekszik, így egyre kevesebb lesz a magyaróra. A gimnáziumokban van két-há- rom magyaróra, máshol ennyi sincs. Nem csoda, hogy a diákok helyesírása csapnivaló, és elfogadhatatlan a kifejezésmódja is. Nyelvében él a nemzet (?) — Számos negatívumot sorolt fel. Ennek ellenére lehet-e okunk optimizmusra? — Én alapjaiban derűlátó vagyok, mégis ilyenről kellett számot adni. Nem hiszem el, hogy egy olyan kormányzat, amely a nemzeti értékek tiszteletét hirdeti, hosszú ideig tarthatná ezt az állapotot. így én csak ideiglenesnek tekintem a helyzetet. A magyar nyelvművelés ugyanis iszonyú nehézségekkel küzd. Folyóiratai élet-halál küzdelmüket vívják, alapítványokkal kísérletezik. A rádióból, televízióból folyamatosan kiszorulnak az anyanyelvi műsorok, s más nemzeti műsorok is. Az anyanyelv nagyobb megbecsülését várom. Úgy érzem, hogy ez el is jön majd. De most nem lehetek derűlátó. A nyelvében él a nemzet igazsága ma még csak jelszó, nem valóság. Abban bízom, hogy a parlament, amelynek túlnyomó része alkotó értelmiségi, egy idő után már nem tűri tovább, hogy a legfőbb nemzeti kincs, az anyanyelv ennyire háttérben maradjon. Tehát csak a távlatok tekintetében vagyok derűlátó. — Egyre több nyelvtanfolyam csalogatja résztvevőit. Az angol- és a némettanulás révén nem lopakodhat-e be nyelvünkbe az idegen hatás? Egyáltalán kell-e tartanunk az anglicizmustól és a germa- nizmustól? — Politikai, történelmi okokból következően ma sokkal több idegen hatás ér bennünket, mint valaha. A nyelvművelő mozgalom is majdnem mindig idegen hatások ellen irányult. A 20-as, 30-as években élte virágkorát a nyelvművelő mozgalom. Az akkori legnagyobb veszély, a germa- nizmus ellen küzdött. Idegen szavakat nyakló nélkül átvenni — nyelvellenesség. Ezáltal a saját nyelvünk értékei halványodnak. Nyelvünk sajátságait őriznünk kell. Úgy, ahogy a nerhzeti sajátságainkat, a népszokásainkat. Most nem a germanizmus fenyeget, hanem az angliciz- mus. Orosz nyelvi hatás lehetett volna 3-4 évtizeden át. Érdekes módon nem nagyon volt. Néhány szó került csak be a magyarba. A kolhoz és társai. Annyira más, annyira ellenszenves volt e nyelv a magyar embernek, hogy nem ártott sokat nyelvünknek. Napjainkban, amikor az angolszász területekről egyre több angol szó szűrődik be, úgy érzem, valamiféle védőhálórendszerre van szükségünk. Nem azt mondom, hogy ne fogadjuk be őket. Használjuk is mindaddig, amíg szükség van rá, vagy amíg nem találunk helyette magyar megfelelőt. De az nem biztos, hogy azért, mert a lízingre még nincs, akkor nem is kell próbálkoznunk. Ha ok nélkül átvesszük, sőt műveltségfitogtatásból, nyu- gatmajmolásból szándékosan terjesztjük, büszkén használjuk jól-rosszul kiejtve az angol szavakat, akkor minden bizonnyal ártunk a nyelvnek. Aki idegen környezetben tanul, az mindig gondoljon Kodály intelmére! A Visszatekintés című kötetben valahogy így fogalmazta meg: Az idegen nyelvekről pedig nem mondhatunk le. Sőt arra kell törekednünk, hogy minden magyar legalább két nyelven tudjon. De az idegennyelv-tudá- sunk ne gyengítse, hanem erősítse a magyart! Az ide- gennyelv-tanulással párhuzamosan tanuljuk a magyart is! Lörincz Sándor GERENCSÉR ZSOLT Szomorú történet A zon a nyirkos, januári napon egy hatalmas éjfekete Volga állt meg a házunk előtt. Három öltönyös férfi lépett ki belőle, majd — miután vonalba fejlődtek — áttörték az élősövényt. Éppen én voltam őrségben, hát nyomban riasztottam anyámat, aki — szintidőn belül! — khakiszínű otthonkában golyószóróval és kézigránátokkal jelent meg a balkonon. A három idegen valami fehér rongyot rázogatott, de mert nem tudták a jelszót, föléjük pörköltem egy sorozatot; anyám elhajított néhány hagymaszagú tojásgránátot, és mindketten vártuk, hogy megjelenjen apám a tankkal... De nem történt semmi... A garázs ajtaja nem mozdult... Rakéták sem ciripeltek... Aknavető sem kurrogott... Csak egy satnya pók mászott végig az arcomon, föl, egészen a sisakig. Arra, hogy baj lesz, előbb is rájöhettünk volna, hiszen apa' már a késő esti eligazításon is hiányzott, de enyám nem nyugtalankodott miatta. — Rossz pénz nem vész el, ne félj — mondta, és forró teát töltött a csajkámba. Csak akkor adtuk meg magunkat, amikor az idegenek elfoglalták a nagy tuja alatti fegyverraktárat, ahol Samut tartottuk, az atombombát... Elképzelni is rettenetes, hogy mi történik, ha behajítják a baromfiudvarba... Felemelt kezekkel, fegyvertelenül léptünk a bunkerbe, ahol meleg volt, vodka és harmonikaszó. Vagy két szakasz állig felfegyverzett aktatáskás forradalmár szorongott a helyiségben. Ezek a sebtében megásott futóárkon nyomultak be az udvarba... Tőlük tudtuk meg, hogy apa még az éj leple alatt el akart foglalni egy magasabb nyugdíjjal kecsegtető állást, de az ellenség megelőzte... Csak a szemüvegét találták meg, mert egy infarktus (lesipuskás afgán határvadász) leterítette, és magával cipelte a testét. Apám a vállalat halottja lett, és mint ilyen, nagyon szép temetést kapott. Álltunk a gödör mellett, anya, én meg a fekete Volga”. Néhány méterre tőlünk hullámzó, zokogó sokaság. Ismerősök, munkatársak, szomszédok, Lenti, a Dráva, mögötte pedig a vadregényes Horvátország... Egy vörös-fekete karszalagos ember (sokak szerint Stendhal) mondott beszédet. Méltatta apámat, aki fiatalon hagyta el a vállalatot; és mert a férfi sokáig beszélt, sok mindent méltatott közben. Közben én — aki sokat vert tagja vagyok a családnak — sírtam. Azt nem állítom, hogy rajtam kívül nem sírt senki, de úgy, ahogy én sírtam, mást nem hallottam sírni... Talán a sírt is telesírtam volna, ha az egyik leleményes sírásó nem ás egy másik gödröt is — mindjárt apáé mellett — és nem vezeti át oda a könnyeimet egy PVC-csövön. A koporsót, amelybe apám szemüvegét, töltőtollát és kedvenc íróasztalát helyezték, fél kettőkor bocsátották le a sírba. Anyám utánaszórta az emlékezés meg a fájdalom hantjait és az én sapkámat. Csak álltam a gödörnél, arra várva, hogy valami jóképű hant akadjon a Kezembe, mert más szór- hatnékom nem akadt... Szóval ott ácsorogtam, és figyeltem, hogy úszkál a koporsó a könnyeimen. Mint egy délceg hadihajó — közvetlenül a torpedó becsapódása előtti pillanatban... Gyalog mentünk haza. A szomszédok, a barátok, a munkatársak, a kíváncsiskodók, az ismerősök — de még a rokonok is mind — odajöttek hozzám, hogy milyen megható volt, ahogy álltam a sír mellett fedetlen fővel és magamban fohászkodtam és titkos fogadalmat is tettem. Merthogy tettem, az számukra nyilvánvaló. Meg is kérdezték, hogy mit fogadtam akkor... és ott... és én... S én rájuk emeltem megalkuvást nem tűrő barna szemeim, de el nem árultam volna. Azóta félelemmel vegyes tisztelettel tekintenek rám. Talán azt hiszik, hogy felfedeztem az atombabot és az ellenkormányt alakítok és világuralomra török... Nem tudom... Én csak azt a gödröt látom, meg a könnyeimen tovasikló hajót, és egy periszkópot — túl minden hullámtö- rőn és minden aknazáron.
