Somogyi Hírlap, 1992. január (3. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-04 / 3. szám
1992. január 4., szombat SOMOGYI HÍRLAP — EMLEKEZET 9 „Az idén éppen 45 esztendeje indultak Magyarországról az első marhavagonok a mindenükből kisemmizett, emberi méltóságuktól is megfosztott családokkal: emberrakománnyal. Előbb Németország nyugati zónája, majd keleti zónája felé... A riportkötet, melyet kezében tart az olvasó, talán az utolsó lehetőség arra, hogy a kitelepítéseket megszenvedők, a szemtanúk visszaemlékezései alapján idézze föl e szomorú eseményeit. Élőszóval. S csak néhány dologra vállalkozhat. Ki hogyan fogadta az új otthonteremtés kényszerét, ki hogyan gondol egykori szülőföldjére, falujára? Ápol-e még rokoni-baráti kapcsolatokat? Németországi utunk során — melyhez az Eötvös Alapítvány nyújtott anyagi támogatást — több ezer kilométert tettünk meg, várt és váratlan vendégként kopogtatva magyar-németek ajtaján Bajorországban, Ba- den-Württembergben, Hessen ben, másutt, s próbáltuk elhitetni vendéglátóinkkal: mára már félelmeiket felejtve fölvállalhatják a múltat. Azt a múltat, amiről mi ezideig keveset szóltunk, s ők ritkán beszéltek. Legföljebb ha maguk között (Hiszen a riportkötet anyaggyűjtése a keleti rendszerváltások siratja idején kezdődött, vagy másfél-két esztendeje.) — írja az előszóban a szerző Kozma Ferenc. A kötet fotóit Cseri László készítette. Megjelent a Pátria Könyvek sorozatában. Pífci, a hawaii isten S tuttgart egy erdők övezte völgykatlan, Baden-Württemberg fővárosa, gyümölcs- és szőlőtermelő tartomány székhelye, kulturális fellegvár. Az autópályán átívelő hidak egyikén a „Stau" felirat a rohanást fékezi, s a már érintésközeiben lévő úticél — ide látszik az óriási tv-torony — néhány órányira távolodik. A lassú menet és az állandó szemerkélő eső álmosít. Szerencsére nem kellett végigautózni a városon — aki megpróbált már csúcsforgalomban valamelyik német nagyvárosba behajózni, megérti aggodalmunkat —, mert a legelső benzinkútnál a kiakasztott várostérképről megtudjuk, hogy Paul Ginder profesz- szor a városszélen, néhány utcányira lakik innen. Az utca: egyforma sorházak. Ismerős kép szerte Németországban, az ötvenes évek elején-közepén épült otthonok sora, amikor az égető szükség nyomán került tető az ember feje fölé. Ezt a vidéket — remek szőlőt termett egykoron — szintén a telepesek számára parcellázta Stuttgart város tanácsa. A házsor a pécs-meszesi bányászlakásokra emlékeztet. A földszinten egy szoba-konyha, ehhez jön a beépített tetőtér — itt van Pali bácsi nappalija és dolgozószobája —, s a keskeny, nadrágszíjudvar néhány gyümölcsfával, veteményeskerttel. Egyforma házak, egyforma udvarok. Aki tehette, elköltözött, nagyobbra cserélte, újat épített. Paul Ginder is megtehette volna, de számára ez az utcasor sok mindent jelent; értékét aligha tudná valaki megfizetni. A dolgozószoba egyik sarkában Piki szobra. Ő a hawaii isten. Szemben a falon felírás, a Halotti beszéd kezdete: „Isa pur és hamu vogymuk...”. Én most inkább Pikire vagyok kíváncsi. Szomorúan legyint, mintha nem akaródzna elmondani a dolgot, aztán mégis mesélni kezd: — A fiam jó néhány évvel ezelőtt elutazott a ősvadonba, Pápuaföldre, az ember igazi kiteljesülését kereste. Sokáig nem hallottunk róla. Amikor megtudtam, hol van, fölkerestem, de addigra már elszakadt az emberektől. A magányos prófétájaként egyedül élt a dzsungelben. Egy darabig leveleztem vele, aztán nem jött semmi hír. Kerestettem, de eredménytelenül. Valószínűleg ez a szobor az egyetlen, ami arra emlékeztet, hogy volt egy gyermekünk... Halkan hozzáteszi: — Mára valószínűleg megtalálta azt, amit keresett. Az otthonát. Pikit tőle kaptam. Feltehetően az ifjabb Ginder jól ismerte apját: tudta, hogy ő sincs lélekben otthon. Hiszen Pali bácsi 1913-ban született Csávolyban, ebben a vegyes nyelvű községben, ahol bár alig élt magyar, a népi gyökérhez, a szülőföldhöz való hűség épp oly magától értetődő volt, mint ahogy az emberek büszkén vallották magukat az ezeréves Magyarország állampolgárának. Csakhogy ezt a szép világot tönkretették a két világháború szörnyűségei, a soviniszta nemzetiségi politika. A budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen szerez Ginder Pál jogi diplomát, s csak a katonai behívó menti meg a fenyegető munkanélküliségtől. (Ez utóbbi mondatot életrajzában olvastam.) — Gazdag bácskai parasztok voltak a szüleim, tehetős emberek. Csávolyban szerb iskolába járattak, aztán Kalocsán a jezsuitáknál nevelkedtem gróf- meg bárógyerekek között. Erősen kritikus szellemben. Tóth Töhötöm volt a magiszterem. Elvégezte a jogot, majd Szegedre megy orvosira. — Hogy is magyarázzam, hogy megértsd? Nézd, Csávolyban a gazdag bácskai svábok csak magyar zselléreket alkalmaztak. Furcsa helyzet alakult ki. A magyarok gabonát termeltek a környéken, a svábok sertéssel foglalkoztak. Amikor bejött a gabonakrach: a svábok fölvásárolták a földeket, tovább gazdagodtak. A hivatalos politika, a magyar állam nacionalizmusa volt fölül, a magyar zsellér alul, mi meg középütt... Tudtam, ebből semmi jó sem származik. — Valahol egy történelmi értekezésedben kifejted: bárhogy döntött a két világháború között a nemzetiségi német, rosszul döntött. — Ma is vallom. Magyarrá sem tudtam lenni — nem engedtek. Németté sem, mert be se fogadtak... Ezért gondoltam, hogy orvos leszek, s elmegyek Belga-Kongóba misszionáriusnak. Komolyan! Hiába mondta apám, vegyem át az egyik legjövedelmezőbb gazdaságát, a Bo- kodi-tanyát, inkább Szegedet választottam. Szeged: találkozás Móra Ferenccel, Ortutay Gyulával. Barátságok kötődnek, előadásokat tart az önképzőkörben, járja a falvakat, faluszociológiával foglalkozik. Az álmokból a világháború kitörése az ébresztő. A magyar sváb gyereket a belgák nem fogadják, s a nagy terv kútba esik. Elhagyja az egyetemet, Pestre kerül, ott ismerkedik meg Kovács Imrével. — Világot megváltó álmokat kergettünk — jegyzi meg mosolyogva. — Magyarország sorsán gondolkodtunk, a parasztság fölemelkedésén... Éjszakába nyúló beszélgetések, hajnalig tartó viták hónapjai ezek. Majd némi kitérő. A Volksbund szervezőjeként Pécsre kerül, német- országi megrendelésre toboroz iparosokat — susztert, szabót, asztalost, lakatost, kovácsot —, irodát nyit a Tímár utcában, majd a Szigeti úton. A vezető Krämer Flórián. — Nem sokáig tartott, s nem is volt eredményes ez a munka. Menet közben rájöttem, hogy a Volksbund idegen test Magyarországon, s rossz sejtelmeim később beigazolódtak. — A behívó? — Nem behívó volt: önkéntesként vonultam be a magyar hadseregbe, s kértem magam a Kárpátokba, a határvadászokhoz. A háború vége a visszavonulók között, Ausztriában éri Ginder Pált, ahonnan haladéktalanul visszatér Magyarországra, de napról napra keserűbben kell tapasztalnia, hogy akik örökölt nemzetiségükhöz hűek maradtak, azokkal nem békéi meg az új világ. — Kovács Imrével sem tudtam már szót érteni... A propaganda nagyon kemény. Nem várja meg, hogy szégyenszemre kiutasítsák az országból; fogja a kalapját, s maga megy. Egyenesen Stuttgartba, hiszen ismertté lett, hogy a kiutasított németek számára Dél-Németországot jelölték ki új hazának: az amerikai zónát. Fölajánlja szolgálatait az egyházi segélyező szövetségnek, ebből nő ki aztán a Magyarországi Német Caritas Menekültsegély, és belőle sarjad a Magyarországról származó németek szervezete, a Landsmannschaft der Deutschen aus Ungarn. A feladat nem kisebb: enyhíteni a kitaszított, szülőföldjükről elűzött magyar-német parasztok nyomorát, reményvesztettségét. Ginder Pál később állami szolgálatba lép, s mint a stuttgarti kormányelnökség fellebbezési bizottsága egyik kamarájának elnöke megy nyugdíjba. Autodidakta történész, Magyarországgal, az ott élt, az ott élő németség históriájával foglalkozik. A téma megszállottja. Vihart kavaró megjegyzéseivel sok barátot és ellenfelet szerzett magának. A szülőföldjében él. Felülemelkedett az indulatokon, a politikai meggyőződésén, a meghurcoltatáson. Könyvet írt a Pannónia térségében élő német nemzetiség történetéről. Megírja a csávolyi németek tragédiáját.. Érdemes néhány fontosabb munkáját kiemelni. 1970-ben kultúrpolitikai szemináriumot szervez, amelynek témája a magyarországi németek közvetítő szerepe. Dürer születésének 500. évfordulóján a magyarnémet középkori kulturális kapcsolatok témakörében ír. Elveszíthetetlen hazánk címmel vetített képes előadást tart Gerlingben. Dr. Jakob Ble- ier egyénisége és hatása címmel szemináriumot szervez Bleier születésének századik évfordulóján. Kiállítást nyit Gerlingenben 1986 őszén, Buda felszabadulásának 300 éves évfordulóján. Országos kiállításon segít; a téma: német telepesek Délkelet-Európá- ban. Asperg városában a nagyhar- sányi csata háromszáz éves évfordulóján jubileumi kiállítást hoz össze. Művészi képsorozatot terveztet a magyarországi németek történetének bemutatására. Hazai térképeket készít a német telepek fölvázolásával. Több száz cikke és tanulmánya jelenik meg a Németországban élő, de Magyarországon született németek kiadványaiban, az Unsere Post-ban, az Unsere Hauskalen- der-ben és a Suevia Pannonica, Archiv der Deutschen aus Ungarn című folyóiratban. Ginder Pali bácsi — talán nem sértem meg — korára jellemző szórakozottsággal hoz be hármunknak többféle italt, s négy (!) poharat. Maga fogalmazza meg az alapvető kérdést: — Mi a magyarországi németség? Erre kell válaszolni, hogy tudd, merre indulj, mit csinálj. Tizenkét évszázada élnek németek a Pannon-medencében. István király bajor felesége csak egy a sok közül. Papok, mesteremberek, katonák, s állandó az együttélés. Ennek dacára még ma sincs története. Igaz története. Legföljebb az, ami nagyon igaz, s amit Bibó István fogalmazott meg emígyen: a magyarországi németség históriája a zsákutcák sorozata... És mesél. Német származású híres emberekről, a németek hazaszeretetéről — gondoljunk csak az 1848-49-es szabadságharcra, idézzük csak fel a kivégzett tábornokok nevét... — A legnagyobb tragédia a háború utáni kitelepítés volt! Ebből a borzasztó sokkból még nem keveredtünk ki, népünk e gyötrő megaláztatást, kollektív büntetést még nem heverte ki. Akár itt él Németországban, akár otthon, Magyarországon. — Van rá egyáltalán esély? — Már hogyne volna! Igaz, szétestek a családok, évekig nem levelezhettünk, s amikor elkezdtük, akkor is laza „tábori leveleket” írtunk, félve a cenzortól, nehogy bajt hozzunk a testvérre, rokonra, jó pajtásra. Aztán megnyíltak a határok, mára már a vasfüggöny is lehullt. Jövünk-me- gyünk. Látunk és hallunk. — Sokan haza se látogatnak... — Ez is benne van a tarsolyban. Számolni kell vele, hiszen a mai németség, legalábbis ez a nyugatinak nevezett oldal, gazdaságilag Európa élére kapaszkodott. Ma bizonyára sokat hallod: azok a svábok jártak jól, akiket kitelepítettek. Tele pénzzel, magabiztosan mennek vissza a szülőfaluba, viszik a gyöngyöket, csecsebecséket, a megrendelt árut. De arról nem szól a fáma, hogy vajon hányán rokkantak bele a nagy kapaszkodások idején, az ötveneshatvanas években, hányán mentek el úgy, hogy sohasem szokták meg a kijelölt vidéket, falut, s együtt sírtak földijeikkel a kocsmában... Sok mindent láttam, átéltem. Az igazi segélyt a karitasz nem márkában, hanem jó szóban adta. Föl-alá járkál, szélesen geksztiku- lálva magyarázza: — Szóval jól jártunk, mondjátok ki! Csinálja végig, aki irigyli! Dobbanthat Ausztráliába, Kanadába! Nem kényszerből, kedvtelésből, a maga akaratából! Majd odamegyek, s negyven év múlva visszakérdezek: vajon megérte-e? A szívére mutat: — Ezt nem lehet kicserélni. És akármilyen idegen valójában ma Magyarország, s tudom, hogy semmi keresnivalóm nincs ott, csak nem tudok elszakadni... Több ezer kötetes magyar nyelvű házikönyvtára az egyik bizonyíték rá. Hiba nélküli, ízes magyar beszéde a másik. Egyformán ír, fogalmaz németül, magyarul. Gerlingenben helytörténeti múzeumot nyitottak, az otthont, a múltat idézőt. Egy régi, középkori toronyban. Tizenhárom szobát alakítottak ki, köztük egy csávolyi szobát, s harminc magyarországi család kötelezte magát, hogy felváltva, kalákában vállalják a nyitva tartással járó munkát, a rendtartást, a takarítást. — Tudod, mi a legérdekesebb? Még az ifjúság is benne van. Végezték a gyűjtést Magyarországon, hoztak régi bútorokat, használati tárgyakat, ruhaneműket. Apáikért, anyáikért... — Hallottam, hogy a csávolyiak a Stadtfestet is „meglovagolták”. Nagyot nevet. Az úgy volt, hogy valami kis pénz kellett a torony renoválásához, s mivel Németországban minden valamirevaló város rendez fesztivált, ahol legalább három napon és három éjen át sütnek-főznek, folyik a sör, hát a csávolyiak is beálltak szerényen egy bódéval — magyar étellel s magyar borral a tulipános lacikonyhába. — Az ilyen bevételre nálunk a finánc nem néz, úgyis tudják, nem saját zsebre megy. Mindenesetre azóta is a magyar standnak van a legnagyobb sikere Stuttgartban, a Festen. Egy óriási kiállítás, több ezer tabló, benne a dunai svábok története. 2400 négyzetméter kiállítási terület kell hozzá. Németországban nagy sikere van már jó néhány éve, s ha igaz, rövidesen Ginder Pali bácsi szervezésében Magyarországra is eljut. Ne.m az egész, de a lényege igen. B e lehet mutatni Budapesten, esetleg Pécsett, Bonyhádon s talán még Somberekén, a Ganáriumban is. A kiállítás költségeit a német állam fedezi. — Szeretném, ha sikerülne a dolog. Tudod öcsém, az a legnagyobb baj, hogy a mi népünknek nemcsak történelme, de népi öntudata sincs. Ehhez segítene ez a kiállítás. Meg talán betéved valaki a magyarok közül is, s talán más színben látja majd a németséget. Késő délután búcsúzunk, lassan sötétedik. Gerlingenbe kell még kijutnunk, ott foglaltunk szállást. — Mutasd a címet, fiam — kéri Pali bácsi. — Majd én segítek. Jobban ismerem a vidéket, mint a taxisok. A karitasz idejéből való tájékozódókészsége. Mutatom az utcát. — Nofene! Ez az utca itt van, alig százötven méterre, a szomszédban. Többnyire dél-csehországi menekültek lakják.
