Somogyi Hírlap, 1992. január (3. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-29 / 24. szám

1992. január 29., szerda SOMOGYI HÍRLAP — MŰVELŐDÉS 5 Váltásra várva AZ EPIZODISTA A Kihallgatásban (Fotó: Csobod Péter) Minden váltás nehéz. Ne­héz az új helyzetben megta­lálni a biztos pontokat, nehéz átkódolni és átprogramozni eddig,stabilnak hitt értékein­ket. Értékrendünk bizonyta­lansága a nehézség egyik oka. így élik meg a pedagó­gusok is azt a váltást, amely előtt e pillanatban az oktatási rendszerünk áll. Megújul a közoktatási törvény és a nemzeti alaptanterv — tehát minden, ami lényeges egy oktatási intézmény és ter­mészetesen a pedagógus életében és munkájában. Ebben a bizonytalanság­ban rendkívüli fontos, hogy meglegyen az egészséges információáramlás a minisz­térium, törvényhozás, vala­mint az önkormányzatok, az oktatási intézmények között. Most messze elmarad attól a szinttől, ami szükséges lenne; legalábbis ez derült ki abból az oktatáspolitikai-pe­dagógiai tanácskozásból, amelyet a megyei önkor­mányzati hivatal szervezett, karöltve a pedagógiai inté­zettel. A tanácskozáson a megye oktatási intézményei­nek vezetői vettek részt — sajátosságaik okán külön az általános iskolai és külön a középfokú intézmények ve­zetői. Az információhiány a új közigazgatási rendszer ki­alakulásával hozható össze­függésbe — a fenntartói és működtetői feladatokat az önkormányzatok kapták meg. A működés megyei szinten sem lehet összehan­golt, mivel a megyei önkor­mányzatok és a települési önkormányzatok nem alá-, hanem mellérendelt kapcso­latban vannak. A kétnapos oktatáspoliti­kai-pedagógiai tanácskozá­son, Jónás József, a megyei önkormányzati hivatal társa­dalompolitikai irodája vezető­jének előadásában és azt ezt követő hozzászólásokban sok szó esett a legújabb közoktatási törvénytervezet- ről. Mivel jelenleg immár a negyedik (!) változatát la­pozgatják a pedagógusok és vezetők. Nem csoda hát, ha bizonytalanok, hiszen meg tudja-e valaki mondani, hogy ez-e az utolsó változat. Az ajánlásban újabb vitákat he­lyeznek kilátásba... A törvénytervezet nagy kérdései közül az első he­lyen a finanszírozás: a köz­ponti normatívák „leáramol- tatása” áll. Vajon az intéz­mény avagy az adott önkor­mányzat kasszájába folyik-e majd a pénz? Sok vihart kavart már az iskolákban az igazgatóvá­lasztás körül kialakult huza­vona is: milyen jogosívá- nyokkal rendelkeznek majd a testületek és milyenekkel az önkormányzatok? Szintén lényegi elem — hiszen a tör­vény megszületéséig, mely­nek időpontja messzinek lát­szik, hogy — kialakulhatnak kellemetlen, az oktatási in­tézmény működését nehe­zítő helyzetek. Ez egy kor­rekt törvénnyel elkerülhető lenne. Hasonlóképpen a bi­zonytalanság táptalaja, hogy a nemzeti alaptanterv sem az első változatát éli meg; ennek a harmadik verzióját böngészgethetik a pedagó­gusok. Sürgető tehát, hogy mielőbb megszülessen a már „parlamentképes” leirat. Hiszen törvény csak abból lehet, de amíg az nincs, bi­zonyosság sincs. A sok tisztázatlan kérdést gyarapítja a területi oktatási központok felállítása, ame­lyek három megye régiójá­ban (nálunk Somogy, Tolna, Baranya, és Pécs központ­tal) jönnek létre: ám nem tudni lesz-e hatósági jogkö­rük vagy csak ellenőrző fel­adatokat látnak majd el. Noha változás várhatóan bőven lesz, azonban ezek le­téteményesei mégis csak a pedagógusok. Az ő motivált­ságuk függvénye a változás végrehajthatósága. Ám ők manapság egyre lehangol- tabbak, nyomasztja őket az elbocsátástól való félelem is. Viszont jobbat akarnak és jobban. Ézt bizonyítja a me­gye igazgatóinak hatalmas érdeklődése is a fórum iránt. Végül egy megszívlelendő gondolat Jónás József sza­vaival élve: „az igaz, hogy a gazdaság állapotának függ­vénye a oktatás minősége, ám a ma oktatásának függ­vénye a jövő gazdasága.” Reméljük, így gondolják ezt a honatyák is, ha majd a gombra illesztik ujjúkat. Balassa Tamás Régi adóságaim közül való szerény törlesztés ez az írás Tóth Béla színművészről. Most azonban végre leülünk a színházi klubban. „Egy kis fáziskéséssel”... — néz rám finom mosollyal beszélgető- társam. Viszont most itt a kü­szöbön még az alkalom, mely aktuálissá tesz néhány közvet­len szót pályáról, életről, szakmáról, szerepekről. Hisz nemrég, valamivel karácsony előtt neki ítélte oda a szakmai kuratórium a Gobbi Hilda ala­pította „Aase-díjat". Azt a díjat, amelyet „Emlékezetes percek, pillanatok főszereplői” néven nyújtanak át évente, jobbára „kis” szerepek kiváló alakítá­saiért, lényeget illetően — életműért. Ami az ő esetében megközelítően 40 évet jelent a színpadon. És Kaposváron. És mindig néhány mondatos villanásokban, olykor egy-egy karakterszerep emlékezetes alakjával. Tóth Béla ugyanis — mint ezt sokan tudják róla — epi­zódista. Az, akinek valóban percek, pillanatok alatt kell va­lamilyen emlékezeteset, lehe­tőleg hús-vér alakot teremte­nie. Sok függ persze az írótól is: ad-e igazi feladatot? Vagyis azon, meg van-e írva e villa­násnyi színpadi figura is — vagy csak egy a sok közül. Utóbbinál nehezebb a szí­nész dolga. Tóth Béla eseté­ben, akinek csaknem vala­mennyi színpadi megnyilvánu­lását láthattam, mindenképp kiemelendő: mindig igényesen és művészi alázattal nyúlt bármihez, amit rábíztak. Hosszabb távon egy-egy évadban átlag 5-6 alkalom­mal. Pályakezdése óta, ami voltakép egybeesik a Csiky Gergely Színház születésével 1955-ben. Mélyről, gondterhes gyer­mekkor után, véletlenek lánco­lata nyomán jutott el Tiszaörs faluból a Színművészeti Főis­kolára, majd onnan a kapos­vári színház társulatához. Ab- iban az időben, amikor „kie­melték” a káderokat... Tóth Bélának akkor jó őrangyala lehetett. Nem égett le, nem roppant össze a főiskola pszi­chés buktatóiban; s a rende­zők sem osztottak rá mindjárt jelentős nagyobb feladatokat. Eleinte hiányérzete volt A Paraszt Hamletben (Fotó: Kovács Tibor) ugyan, ám visszatekintve, mondta, — jó érzés, amiért úgy történt, ahogyan. Apró feladatait korrektül és meg­bízhatóan teljesítette. Szám szerint — ha valaki össze­számolná —, több mint 200 színpadi személyt jelenített meg 37 színházi évada folya­mán. A Magyar Színházi Inté­zetben átnéztem a kartotékait. Egy ideig írtam is, hogy szolga, csapos, lakáj, paraszt, közjegyző, vincellér, iskola- mester, bakter, vigéc, seriff, római légionárius, pincér, pásztor, cigány, fogadós — de betelne a papír, ha leírnám, még mi minden... Mindig kis­emberként, mindig ezer alak­ban. Vajon honnan ismerte őket, hogyan bújt a bőrükbe? Úgy tartja, kétféleképp. A próbák folyamán. Egyfelől életből ellesett apró megfigye­lések özönét elraktározva. Másfelől „azért van a ren­dező...” — mondta elmoso­lyodva. Mindkettő türelem és kitartás dolga. És igazi közösség, amely él­tető levegője, közege, immár több mint három és fél évti­zede. Az együttes, a társulat közössége, ahová mindig beil­leszkedett, s minden „éra” alatt igyekezett kijönni min­denkivel, konfliktusok nélkül. Ottléte alatt kilenc igazgató váltotta egymást — Tóth Béla maradt. „Nem vagyok helyváltoztató típus... Bátortalanság ez vagy a bennem levő szorongások tették? A konkrét félelmek a „na, ez már le van írva” érzé­sétől? Lehet... Ámde nekem elég egy jó szó — s már nem érzem magam 60 évesnek... —, mondja, mintegy hango­san gondolkodva. S hozzáfűzi még: „Milyen nagyszerű, hogy voltaképp mindegyik rendező­vel jól ki tudtam jönni, s mind­egyik adott feladatokat...” Bizalomhiányra ezért is végképp nem lenne szüksége, hiszen szeretik a kollégái, sze­reti a közönség. És végtére is jónéhány olyan karaktersze­rep áll mögötte, amire szíve­sen emlékszünk. Amiket való­ban megőrzött az emlékezet, akár évtizedek távolából is. Mint Kurrah ördögfióka (Csongor és Tünde), Dob- csinkszkij (Revizor), Sipos Pali (Sarkadi: Szeptember)\ megszámlálhatatlan operettfi­gura vagy — már Babarczy László igazgatása alatt (és rendezésében — Ficsur alakja (Liliom)', vagy mint az Oidi- pusz király pásztora s jó né­hány más. Vagy a két, szá­momra talán legemlékezete­sebb: az öreg Firsz, akit ottfe­lejtenek az udvarházban (Cseresznyéskert)', vagy két éve a Kihallgatás Horetzky el­ítéltje, amelyért a kiritikusoktól a „Legjobb férfi epizódalakí­tás” díját és egy veszprémi te­levíziós különdíjat vehetett át. Jó érzés a produkciók több­ségében ott látni őt ma is a színpadon. Jelenléte valami megnyugtató biztonságérzetet kölcsönöz ebben a megkeve­redett világban. Ha valaki pél­dául Gáti „Pipi” igazgatása és „gonosz” Horvát művészeti veztése idején disszidált, és mondjuk 25 év után hazatérve beül a kaposvári színházba, egészen bizonyos, hogy őt megpillantva meghatódik: „Is­tenen, hát a Tóth Béla is meg­van még!...” S hogy vajon meddig tart még a boldog ál­lapot, amikor színpadra lépve közüttünk lehet? „Ameddig igényt tartanak rám — válaszolta. — A ked­vem megvan hozzá — és bol­dogan vállalom...” Reméljük, sokáig még. Wallinger Endre J. DEROGY —H. CARMEL: Szupertitkos Izrael A damaszkuszi 33 60 68-as nem válaszol 9 Abdallaht 1984. ok­tóber 25-én tartóz- • tatták le Lyonban — éppen akkor, amikor hamis algériai útlevél birtokában megszervezte a Moszad által üldözött hálózat visszavonu­lását... Abdallah az észak-li­banoni Kubáját városában született, a helyi keresztény előkelőségek egyik klánjában. Marxista lett, belépett a Nagy-Szíriáért küzdő Szíriái Néppártba, majd csatlakozott dr. Habas szervezetéhez, a NFPF-hez. Algériában katonai kiképzésben részesült; utána követte dr. Haddadot, aki ki­vált a NFPF-ből, s védnöké­nek halála után megalakította saját szervezetét, az LFFF-t (Libanoni Fegyveres Forra­dalmi Frakciók). Ennek a mag­ját négy testvére és két gyer­mekkori barátja alkotta. Carlos és Abu Nidal példá­ját követve már korán úgy döntött, hogy átviszi a háborút Európába, ahol számíthat Olaszországban a Vörös Bri­gádok és Franciaországban a Direkt Akció eszmei támoga­A zsidó állam titkos diplomáciájá­nak kulisszatitkait tárja fel a fran- ;ia-izraeli szerzőpáros. Részleteket közlünk az Akadémiai Kiadónál meg- elent könyvből. tására; közben egyik testvére, Robert kapcsolatot létesített Cipruson a KGB regionális irodájával. 1981-ben beiratko­zott Párizsban az Alliance Francaise egyik tanfolyamára, hogy ott-tartózkodásának hi­vatalos indoka legyen. Már novemberben megkezdte az „antiimperialista” tevékenysé­get: e hó 12-én az LFFF kis hí­ján végzett az amerikai nagy- követség ügyvivőjével. A kommandó 1982. február 13-án agyonlövi az amerikai katonai attasét... Április 3-án kiterjeszti tevékenységét a „cionista imperializmusra”: megöli Jakov Barszimantovot, a Párizsban szolgáló izraeli diplomatát, akiről azt gyanít­ják, hogy a Moszad tagja. A gyilkosságot egy fiatal nő hajtja végre, akit később „nagy segge” és széjjelálló fogai alapján azonosítanak: a ma­ronita Jacqueline Eszberről van szó, aki beiratkozott a lyoni egyetemre s akit Geor­ges Abdallah menyasszonyá­nak tekintenek. A Moszad négy nappal ké­sőbb telexet küld a francia po­litikai rendőrségnek az LFFF szervezetéről, vezetőjének nevével és leírásával, vala­mint azzal, hogy ő a felelős a három merényletért. Augusztus 21-én egy po­kolgép, amelyet az amerikai nagykövetség kereskedelmi tanácsosának szántak, megöl két rendőrt. Szeptember 17-én az izraeli diplomáciai testület egyik autója repül a levegőbe egy párizsi középis­kola előtt, s mintegy ötven embert megsebesít... Az LFFF 1983-ban átlátogat Olaszországba, és 1984. feb­ruár 15-én végrehajtja a nagy húzást: meggyilkolja Rómá­ban a sínai multinacionális erők főigazgatóját. Március 26-án kis kiruccanás Francia- országba: az Egyesült Álla­mok strasbourgi főkonzuljá­nak az autóját átlukasztják a golyók, de eltévesztik célpont­jukat... Augusztus 6-án a trieszti pá­lyaudvaron az olasz vámosok a Moszadtól kapott információ alapján igazoltatják a jugo­szláviai Ljbuljanából beérkező Orinet expressz egyik utasát: a férfi csomagjaiban három cipó Semtex robbanóanyagot találnak. Hamis marokkói út­levelet használt. Ő volt az LFFF első tagja, aki lebukott... Ekkor versenyfutás alakul ki az Abdallah-csoport és az olasz kollégák által értesített DST, a politikai rendőrség kö­zött. A nyomozás viharos gyorsasággal folyik, és októ­ber 25-én kézre kerül a vezető is, aki Lyon elhagyására ké­szült, miután rendbe tette a hálózatát. Ekkor indul be az a zsaro­lási gépezet, amelyet a terro­rista szolgáltatásokra beren­dezkedett családi klánok fej­lesztettek ki, hogy megpróbál­ják visszaszerezni a „nagy ha­lat”. Robert és Maurice — Ab­dallah két testvére — 1985. március 23-án elrabolja Gilles Peyrollest, a libanoni Tripoli francia kulturális központjának igazgatóját (Gilles Perrault író fiát), és túszukat elrejtik Akkar keresztény falu egyik kis há­zában — Jacqueline Eszber- nek, Barszimatov izraeli dip­lomata kém „nagyseggű” gyil­kosának őrizetére bízva. A DST-nek és a külügyminiszté­riumnak sikerül április 2-án ki­eszközölnie a kiszabadulását, méghozzá Algéria bejrúti nagykövetének és Hilarion Cappucci görögkatolikus ér­seknek a közvetítésével; ez utóbbit 1974-ben kiutasították Izraelből, mert fegyvercsem­pészetet folyatott a palesztin terroristák javára. Az LFFF — amely ennek fe­jében vezetőjének korai sza­badulására számított, hiszen csak tiltott fegyverek birtoklá­sáért és hamis papírok hasz­nálatáért emeltek vádat ellene — hiába törte magát, mert még aznap este rábukkantak a hálózat egyik párizsi rejtek­helyén arra a revolverre, amellyel megölték az amerikai katonai attasét. így bűnré­szesség vádjával indítanak el­járást George Ibrahim Abdal­lah ellen, s ezért továbbra is fogva tartják, mígnem az es­küdtszék elé kell állnia. Az LFFF ekkor adja át a sta­fétabotot az Arab Politikai Fog­lyokkal Vállalt Szolidaritás Bi­zottságának (APFVSZB), élve azokkal a kapcsolatokkal, amelyeket a Terrorista Inter- naiconáléval épített ki. Ezt kö­vetően kerül sor arra a három, vaktában végrehajtott merény­lethullámra. A Chirac-kormány, amely az időközben lezajlott válasz­tások nyomán hatalomra ke­rült, alkalmazkodott a kétszí­nűség politikájához. (Folytatjuk}

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents