Somogyi Hírlap, 1992. január (3. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-27 / 22. szám
1992. január 27., hétfő SOMOGYI HÍRLAP — MŰVELŐDÉS 5 Képzés német segítséggel LENGYELTÓTI HÉTKÖZNAPOK A Német Kézműipari Szövetség segítségével remény van arra, hogy a magyar iparosképzés színvonala hamarosan érezhetően javuljon — hangzott el az Ipartestületek Országos Szövetségének (IPOSZ) sajtótájékoztatóján, amelyet az IPOSZ és a Német Központi Kézműipari Szövetség vezetői közösen tartottak. Elmondták: három éves, már tavaly megkezdett oktatási program keretében összesen 8,4 millió márkás támogatással járulnak hozzá a német partnerek a magyarországi szakmunkás- képzés, illetőleg a mestervizsgáztatás intézményének modernizálásához. Elengedhetetlennek ítélik, hogy a régen végzett mesterek és szakemberek továbbképzésen vegyenek részt. Az oktatási program keretében már tavaly több mint százan vettek részt — tíz különböző szakmából — valamilyen továbbképzésben, mégpedig Németországban. A szakemberek oktatása mellett a német partner 13 különböző szakmában tankönyvkoncepciót is készített, sőt ezeket magyarra is fordíttatta. Az expedíció Mint autodidakta természetbúvár és szarmatológus, sokat járkálok erre, arra. Sok mindent hallok, sok mindent észreveszek... Például a múlt hónapban én vettem észre először Gargyay Egon kisnyugdíjast, aki eddig még nem tűnt föl senkinek. Aztán nevemhez fűződik a Kapos átúszása, és néhány impul- zív fekete lyuk felfedezése a bőrömön... De pár hét múlva elindulok életem első, igazi, nagy expedíciójára; a Cukorgyári Ülepítőhöz... Ez a térképen savany- kás-zölddel besatírozott terület még ma is fehér foltja a tudománynak. Bár évszázadok óta folynak próbálkozások, eddig még senkinek sem sikerült átvergődnie rajta. Igaz ugyan, hogy Anonymus Gestája megemlíti egy helyen, hogy: „Ismeretlen eredetű nomád por- tyázók fésülték át a mély árkokkal, konzervdoboz-csapdákkal tarkított terepet." De azóta sem sikerült kideríteni, hogy a szövegben szereplő egyének hun vannak... Talán felfalták őket a kiéhezett gumiabroncsok, vagy egytől egyig megfulladtak abban az iszonyú bűzben, amelyről már a Képes Krónika is képtelen történeteket mesél: „A láp közepéből sűrű felhő emelkedik az égnek, mint egy irdatlan harapófogó... A környező növényekre apró hólyagok nőnek, majd kifakadnak és a törékeny szárakat khaki-színű anyag önti el... Körös-környül dühöng a bűz, a lápi láz; még a szent- jakabi apátság kutyája is megbetegedett...” Hiába halad hétmérföldet-lépő bakancsaival a történelem és a technika, ember még nem került ki onnan — élve... Mert előfordultak bátor kutatók, akik — egy szolid vasgyűjtés reményében — bemerészkedtek a telepre. Ezeket aztán más — szintén bátor — kutatók találtak meg... kinek a fél karja, kinek a bal lába, kinek a télikabátja hiányzott. Volt olyan is, akivel egy lenyelt műanyag flakon végzett... És én — néhány kiló- nyi motyóval és egy használhatatlan gázpalackkal — mégis elindulok, hogy megkíséreljem a lehetetlent, és jelet hagyjak a jövőnek. Utamon elkísér világvevő noteszem, amibe fontosnak vélt észrevételeimet jegyzem fel, hogy beszámolhassak az illetékeseknek. Meggyőződésem, hogy utam végére érek, de a biztonság kedvéért elkészíttettem végrendeletemet. Ebben — a mintegy hetvenoldalas értekezésben — fiamra hagyom így élt Mohr Talabér című könyvemet, lányomra pedig vasalat- lan zsebkendőmet, amelyet még akkor gyűrtem össze, mikor drága feleségem elhagyott... De félre a szentimen- talizmussal! Olyan küldetésre vállalkoztam, amely nem tűri a lélek csélcsap áradozását. Ehhez a vállalkozáshoz kemény szív kell, vasakarat, összezárt, konok ajak. Bízom abban, hogy a világ összekulcsolt kézzel szorít nekem, és lelkes imája átsegít a nehézségeken... Gerencsér Zsolt Változatok a változásra Vannak itt nagylelkű emberek is — Aggodalom és bizalom — Vendégváró háziasszonyok A hétköznapi koraesti órán zsúfolásig tele volt még a lengyeltóti művelődési házban a gyermekkönyvtár. Résnyire nyitva az ajtót meghökken az ember, mert nem nyüzsgő nebulókat, hanem pergő beszédű meglett embereket lát az aprók olvasóasztalainál. A helybeli nyugdíjas egyesület — mert nagy számú tagsága okán nem klubbá, hanem egyesületté terebélyesedett a közösség — ugyancsak termet betöltő vezetősége ülésezik. o A nagyteremben az alkalmi „turkáló” szedi össze holmijait. A bútorvásár, a karácsonyi ajándékvásár jó előjelnek bizonyult, szívesen keresik fel a lengyeltótiak vásárlóként is a házat olyan árukért, amelyekért máskor utazni kellett. Azért a könyvtárosok sem panaszkodhatnak, mert a háromezer-háromszáz főt alig meghaladó település lakóiból négyszáz felnőtt és több mint négyszáz gyermekolvasójuk is van. Hogy változtak-e az olvasási „szokások”? Ugrásszerűen megnőtt az „étvágy” a folyóiratokra, a heti- és napilapokra. Sokkal kevesebb pénz jut ezekre előfizetőként, az igény pedig megvan. A friss számok nyilván csak helyben olvashatók, ám gyakran kölcsönzik a bekötött korábbi évfolyamokat. A művelődési ház és könyvtár egyébként szerkesztőségi műhely is. A lengyeltóti és környékbeli önkormányzatok alapítványt hoztak létre és dr. Tóth Zoltán felelős szerkesztő „jegyzésével”, az intézmény dolgozóinak lelkes közreműködésével itt szerkesztik a havonta megjelenő Lengyeltóti és környéke című lapot. Örömmel mutatják, hogy ez a lap a településtörténetnek is fóruma. Dr.Tóth Sándor fogorvos — többek között — itt teszi közzé kutatásainak eredményeit. A Buzsákról átjáró keramikusművész, Verseghy Ferenc szakkört vezet a gyermekeknek, a nyolc osztályt nem végzett felnőttek — döntő többségében cigányok — számára tanfolyamot indítottak a kör igen szép számú résztvevőivel, noha önköltséges volt. Mégis fizettek a bizonyítvány megszerzéséért, nem kis motiváló ebben, hogy ez a jogosítvány megszerzésének is alapfeltétele. Az intézményhez tartozik a sportcsarnok, amely Lengyeltótiban korántsem csak az iskolai testnevelés céljait szolgálja, sőt nem is csupán a felnőtt sportegyesületeké, hanem esténként — noha az igénybevételért ugyancsak fizetni kell —, sokan keresik fel látványos izgalmas alkalmi asztaliteniszpárbajokra... © Lehetne sorolni még azokat a mindennapi, akár „aprónak” is mondható tevékenységformákat, amelyek látszólag nem nagy ügyek, de amelyekre Németh Márta intézményvezető és munkatársai gondot fordítanak. Ám mégis úgy summázzák: nincs ebben semmi rendkívüli. Az alapműködés feltételeit az önkormányzat biztosítja, a kiegészítő pénzeket, „eseti” bevételeket pedig feléli a ház. Mégis az ilyen házakra mondhatjuk joggal, hogy nyitottak. A lengyeltóti is azzá lehetett, miután hosszú évek áldatlan elhanyagoltsága után „lakhatóvá” tették. így most lecsapódhatnak itt a település gondjai, örömei, változásai is; az aggodalom és a bizalom egyaránt. Mert sokasodik a munkanélküliség, rosszabb a közbiztonság, ugyanakkor találkozni lehet a talpraállás példázataival, reményteli vállalkozásokkal is. Gondolnánk ez utóbbiak „privát” dolgok — mi közük a közművelődéshez? Nos amikor az intézmény legutóbb sport- és játékdélelőttöt szervezett, gondolt egyet két tehetős helyi gazda és a versenyző, futkosó apróságokat friss tejjel, forró kakaóval vendégelte meg. A két gazda, Kőhegyi György és Fehérvári György önzetlenségének egyébként előzménye is van. Amikor Farkaslakáról fogadott a falu vendéggyerekeket, nemcsak jó szóval, de a háziasszonyok a legfinomabb süteményeikkel is várták őket. © Nagy szavak és teoretikus eszmefuttatások nélkül azt tapogatja ki türelmes kézzel az Esti pingpongpárbaj a sportcsarnokban (Fotó: Kovács Tibor) intézmény gárdája, hogy mire van „Tótiban” szükség. Ezért indítják hamarosan a háziasz- szonyképzést amely több lesz mint egyszerű sütő-főző tanfolyam. Részben a család igényeiből, részben a munka nélkül maradt nők gondjaiból kiindulva úgy tervezik, hogy ennek a háziasszonyképzésnek össze kellene találkoznia Lengyeltótiban a falusi turizmus manapság már sokat emlegetett, de szárba még alig-alig szökkent hajtásaival. Mint elmondták, vannak olyan családok, akiknek van már ebbéli tapasztalata, sőt olyan háziasszony is van, aki kinyitja portáját a szerveződő csoport előtt és saját konyhájában, szobáiban mutatja be, mit lehet és érdemes tenni. A lengyeltóti hétköznapok tehát nem idilliek, de törek- vőek. Az örökös pénzhiányra való — gyakran jogos — hivatkozás ellenében ezek az apró „nyitások” azok, amelyek által az úgynevezett „kultúr- ház” és könyvtár a falu életének, nyilvánosságának fórumává válik. T. T. J. DEROGY —H. CARMEL Szupertitkos Izrael A damaszkuszi 33-60-68-as nem válaszol 7 Párizs a következő esztendőben tiszte- • letben tartja az iraki nagykövetség három gyilkosának diplomáciai mentességét, noha azok kis híján megtizedelték a párizsi rendőrséget és megöltek egy felügyelőt. Ez a lazaság azonban egyáltalán nem bizonyul kifizetődőnek. Mi több: Francia- ország a 80-as évektől kezdve a gyűlölet Libanonból importált stratégiája egyik kedvelt célpontja lett. 1980 őszén felrobbant egy robbanóanyaggal megrakott motorbicikli a Co- pernic utcai zsinagóga előtt (4 halott), s ez döbbenettel töltötte el a francia közvéleményt. Noha csak előjátéka a baloldal hatalomra jutását követő fekete évnek, illetve az 1986-ban a jobboldal visszatérését kísérő, közel-keleti eredetű kettős merénylethullámnak: 13 halott és 135 sebesült — olyan sorozat, amilyenre nem volt példa az algéA zsidó állam titkos diplomáciájának kulisszatitkait tárja fel a francia-izraeli szerzőpáros. Részleteket közlünk az Akadémiai Kiadónál megjelent könyvből. riai háború óta! E „haditettek” mögött kirajzolódnak azok a klánok, amelyek osztoztak dr. Haddad örökségén. Az élükön Szalem Abu-Szalem, aki 1979-ben eltünteti a Kis Lulut, s egyedüli irányítója lesz azoknak a kapcsolatoknak, amelyeket Carlos létesített a külföldi csoportokkal, s ő tartja fenn a kapcsolatot Mischa Wolf keletnémet titkosszolgálatával. Szalem szervezte meg a merényletet a párizsi Copernic utcában, s a cseh eredetű robbanóanyagot a dél-jemeni nagykövetség révén kapta kézhez. Különben ez utóbbi ország lesz a szovjet katonai hírszerzés (GRU) által ellenőrzött nemzetközi felforgató tevékenység gócpontja, s ide is menekült Szalem, miután kicsúszott a feleségét 1982 júniusában, Szaidában letartóztató izraeliek keze közül. Tüstént befagyasztja szervezetének tevékenységét mindaddig, amíg felesége ki nem szabadul az izraeli-libanoni háborúnak 1983 novemberében véget vető fogolycsere alkalmával. Egy másik félelmetes klánvezér szintén aláveti magát a felesége parancsának, s ez az asszony megtagadja kegyeit a férjétől, amíg az nem éri el — mint később látjuk — Kuvaitban bebörtönzött bátyjának kiszabadítását. Imád Mugnijehről van szó, a libanoni Hezbollah fő mozgatójáról — ő a felelős az 1983. október 23-án a bejrúti amerikai és francia állások elleni öngyilkos merényletekért, a Libanonban végrehajtott nyugati túszszedésekért, valamint a TWA légitársaság egyik Boeing gépének az eltérítéséért. Ez a véreskezű ember, aki 1950-ben született Dél-Libanonban s kapcsolatok fűzik a PFSZ egyes katonai vezetőihez, az utasításokat egy teheráni operatív központtól kapja, Irán damaszkuszi nagykövetének a közvetítésével. Mugnijeh a maga Antigonéjának befolyására s annak követeléseihez alkalmaz: kodva igyekszik meghiúsítani azt a „fegyvereket a túszokért” üzletet, amelyet Reagan környezete próbál nyélbe ütni Teheránnal, az izraeliek titkos közreműködésével. Rakétákat is leszállítanak Iránnak, hogy tarthassa magát Irakkal szemben, de az amerikai túszok zöme nem szabadul ki, és William Buckley, a CIA bejrúti rezidense sem, akinek az elrablását maga Mugnijeh szervezte meg. Kuvait pedig az amerikai nyomás ellenére sem hajlandó szabadon bocsátani Mugnijeh sógorát és a Dava terrorista csoportjának általa beszervezett 16 tagját, amelynek ő a fegyvermestere. A kuvaitiak úgy vélik, hogy ha engednek a zsarolásnak, azzal csak bátorítják a merényleteknek és a megtorlásokkal való zsarolásnak ördögi körét. A francia hatóságok szabad kezet engednek a Hezbollah küldöttjének, hogy kifejthesse tevékenységét az iszlám fundamentalizmusra fogékony libanoni menekültek körében. Philippe Madelin, a TFI televíziós adó egyik vezető riportere azóta fényt derített arra, hogy Imád Fajez Mugni- jez 1985. november 10-én érkezik Párizsba egy bejrúti járattal, és az útlevelét kezelő rendőröknek átadja a 623 298-as számú útiokmányt, amelyről^ azok tudják, hogy hamis. Éppen az előző nap kaptak az amerikai nagykövetségről egy nyomozati értesítést erről a személyről, aki közvetlenül felelős az amerikai és francia katonai létesítmények elleni merényletekért és a túszok fogva tartásáért. A külügyminisztérium a belügy révén utasítást adott, hogy fényképezzék le az utazót Ro- issyben, tartsák szemmel egészen november 16-i távozásáig, de semmiképpen se igazoltassák. Philippe Madelin felteszi a kérdést: „Vajon miért jött Párizsba az az ember, akiben a Hezbollah katonai vezetőjét vélik felfedezni? Miért hagyták, hogy hat napon át nyugodtan sétálgasson? Aligha pusztán azért, hogy a diákok körében tett látogatásai révén kapcsolatokat teremtsen Párizsban...” (Folytatjuk)
