Somogyi Hírlap, 1992. január (3. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-11 / 9. szám
6 SOMOGYI HÍRLAP — KÖZELKÉPEK 1992. január 11., szombat Egy alkalommal már tíz órakor megérkeztünk a tankolóhelyre, vártunk és nem értettük a gyönyörű, viszonylag szélcsendes időben miért késlekedik a felszállóparancs. A kísérő helikopterekből fogyott ki a benzin, a tartályautó pedig valahol a homok kellős közepén durrdefektet kapott. Az ötvenfokos hőségben — a legközelebbi árnyék is száz kilométerekre lehetett — kimerítő volt a várakozás. Mire a tartálykocsin a defektet megszerelték, hatalmas szélvihar kerekedett, a szemünket nem tudtuk kinyitni, ültünk a gépek védte tenyérnyi területen és az eget kémleltük. „Fekete Felhő”, a csapat meterológusa sivatagi szaktekintély lehetett. A szélviharban összevissza rohangált, mint egy megvadult paripa és berber nyelven, széles kézmozdulatokkal és fejlett mimikával magyarázta mindenkinek: odafönn jó az idő, süt a nap, az, hogy nem látunk a homoktól, semmi esetre se zavarjon meg senkit. Az ő tanácsára megadták a felszállóparancsot. Jíz perc múlva felszálltak, a szárny két végét megfogtuk, és felszálláskor rohantunk vele, amíg erőnkből futotta. A hammada, ahogy a kősivatagot az őslakók nevezik, a föld legterméketlenebb területe. Végigrepülni felettük nem kis vakmerőség. A tonnányi kőszirtek, vagy „csak” pár ki- lónyi „kövecskék” közt ugyanis leszállásra még remény sincs... A kőrengeteget tanúhegyek tarkítják, melyek a napi hatalmas hőmérsékletkülönbségek hatására folyamatosan aprózódnak. A szél fáradhatatlanul koptatja a hegyek oldalát, a puhább anyagokat „kimosva” az időtállóak közül. Sok helyen fordul elő, hogy a puhább anyagra telepedett rá évmilliókkal ezelőtt a kemény vulkáni bazalt. A hammadák, vagy inkább kavicsos sivatagok másik típusa pedig tengeri eredetű. Az őstengerek visszahúzódásával alakultak ki, ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a megkövesedett kagylóvázak, tengeri „herkentyűk”, melyeket a Szahara ezen a vidéken garmadával rejt magában. A földi kíséret dolga szinte lehetetlenség: a köves talajon naponta nyolcszáz kilométert megtenni a repülőgépek nyomában. Sokszor kellett — még a több száz lóerős Jeepünkön is — felezőváltót kapcsolni. A kőtengeri lavírozás eredménye: négy elromlott lengéscsillapító, féltucatnyi defekt egy leszakadt tetőkárpit, a súlytól behorpadt tető, hátsó gumibak, és egy kitört hátsó ablak. Siettünk, mert tudtuk, ha Szabados Zoliék valahol leszállásra kényszerülnek, csak ránk számíthatnak. Emberek, házak, városok Az algír sivatag lakói, az arabok, beduinok és berberek Az algériai repterek többsége a belföldi légiforgalmat szolgálja. A repülőterekhez tartozik egy kisebb betonozott leszállópálya, egy épület váróteremmel, valamint egy büfé, ami vagy nincs nyitva, vagy csak tea kapható benne. Utunk minden állomásán szerettünk volna telefonálni. A reptér parancsnoki irodáinak közvetlen vonalain mindössze Algírig sikerült eljutnunk. Azután többórányi kísérletezés után beletörődtünk: Európa innen nagyon messze van... Másnap, amikor a fiúk felszálltak, még nagyobb szembeszél lassította haladásukat, ráértünk a földön araszolgatni. A fakó színű néhol két-három- száz méter magas homokdűnéken patanyomok látszottak. A közeli oázis irányából vezettek ide. Mintegy fél órai autózás után értük utol a karavánt, tucatnyi teve két beduinnal bandukolt egykedvűen a homokban. Ahogy megálltunk, rögtön körénk gyűltek. Csecsebecséket, fénylő apróságokat kértek. A dobozos Sió nektárból és BB üdítőből nem tudtunk volna eleget adni: nagyon ízlett nekik. A dűnék árnyékában, oázisok közelében sokfelé láttunk tevéket. A Szaharában egy- púpú tevék (dromedárok) élnek vadon. Csapatokban bandukolnak, útjuk mentén lelegelve még a legcsenevé- szebb félig már elszáradt bozótot is. A repülőkkel csak a tankolóhelyeken és az éjszakai szállásokon volt alkalmunk találkozni. Rádiót vittünk, de mivel a mikrofon átvette a motor búgását, drága segítőtársaink a levegőben használhatatlanok voltak. Nem titkolták: a fekete bazaltsziklák és végtelen homoktenger közepette a hatalmas szélben többször halálfélelmük volt. Ilyenkor leszálltak, kifújták magukat és irány tovább... Ötven fok és homokvihar A hajnali szélcsend kedvezett a gépeknek. A sárkányrepülők fél hatkor — még sötétben — keltek és szereltek, igyekeztek minél előbb, lehetőleg elsőként startolni. Az előnyüket meg is őrizték egészen az első tankolóhelyig. „Imaszünet a homokban” — Száguldás a világ legszélesebb „autópályáján” — Afrika cserépkályhája a kő sivatag A sivatag és a Szahara hallatán sokunkban a sivárság, a pusztító szélviharok, a végtelen homoktengerben fáradtan araszolgató karaván, a többnapos szomjúságot már nem bíró állatok elaszott tetemeinek képe tűnik fel. A Szaharának azonban létezik egy másik, ismerői számára valósabb arca is. A mostoha körülmények ellenére emberek, állatok és növények élnek itt, a táj lenyűgöző és az utazó számára minden kilométer tartogat valami váratlanul újat. Egy éve Szabados Zoltán sárkányrepülővel és budapesti csapattársainkkal elhatároztuk, hogy elindulunk és megpróbáljuk a Transz Szahara Légi Maraton verseny keretében a levegőben és földön leküzdeni az algír sivatagot. A versenyre Kelet-Közép-Euró- pából egyedül — és egyben a legmeszebbről is — mi érkeztünk. A ralit „ultralight" gépek számára rendezik. Ezek a papír- és vászonrepülők háromszázötven kilónál nem lehetnek nehezebbek. Egyik kategóriájuk a mikrolight, vagy magyarul sárkányrepülő, melynek súlya a százötven kilót nem haladhatja meg. Két gépünk az egri Apollo cég speciálisan sivatagra felkészített terméke volt, ötven lóerős osztrák Rotax motorral és speciális navigációs berendezésekkel felszerelve. A mezőny tagjai ötperces késleltetéssel indultak, ismerve a sivatagi „regulát”: harminc fok, aztán két óra múlva kanyarodni jobbra... A haladást gyakran élénk szembeszél nehezítette, így a kétszázötven kilométerre lévő tankolóhelyre a gépek nagy időkülönbséggel, a pilóták holtfáradtan érkeztek. Az El Qued repülőtérig tartó kétszáz kilométert félig kiszáradt sós mocsár felett kellett megtenniük, miközben a szavannákról a sivatagba jutottak. A lakott területek elmaradtak, a fűcsomók, cserjék egyre kisebbé váltak, a tájat már a fakó színű vándorló homokhegyek uralták. Találkozó a semmi közepén Bömbölt a Szahara. A szél felkapta az apró homokszemeket, s ezernyi piciny tűszúrást éreztünk bőrünkön. Nem hallottuk egymás szavát a vihar süvítő zajában. Még szerencse, hogy a Zoli gépét rendben szétszereltük, így tudtunk segíteni a franciáknak, akiknek a repülőjét egy mindent elsöprő széllökés nekivágta a tíz méterre parkoló konyhakamion oldalának. Elbújtunk a Jeep mögött a méternyi szélcsendben. Az ajtaját nem tudtuk kinyitni, hogy be- szálljunk, mivel a szél egy másodperc alatt telefújta volna az autót homokkal. Besötétedett, fáradtak voltunk, az ötvenfokos meleg mindannyiunkat meggyötört... barátságos, ám tartózkodó emberek, félve fogadják az idegent. Amikor Szabados Zoltán egy lakott település közelében leszállt, sokan gyűltek köré, de tíz méternél közelebb senki sem merészkedett. Napkeltekor rendszerint a müezin éneke ébresztett bennünket. Ez az ima ideje is. Jókora késésben voltunk, öt órakor még több mint háromszáz kilométer volt hátra az aznapi távból. Érezve az idő szorítását tempósan haladtunk az úton. Mintegy fél óra múlva a vezető autó félreállt. Az arabok kiszálltak belőle, tanakodni kezdtek, hogy pontosan merre van kelet, aztán leborultak és imába fogtak...Tíz perc múlva indultunk tovább. Szabados Zoltánnak állandó problémái voltak a gépével. Nehezen indult és valahol folyt belőle a benzin. Kiderült, hogy a műanyag csövek nem bírták a kínzó sivatagi strapát és áteresztették az üzemanyagot. A motor ettől néha — fönn a levegőben — durrogni kezdett és időnként erejét vesztve lehörgött. Szabados Zoli ilyenkor — kétezer méter magasan — egyik kezével elengedte a kormányru- dat, hátranyúlt és megpiszkálta a vezetékrendszert. A gyors „javítás" hál'istennek mindig megtette hatását. A kaposvári pilóta számára a füstölgő olajkutak is nyújtottak meglepetést. A tűznyalábok- ból feláramló meleg levegő még 3 ezer méter magasan — mint egy papírrepülőt — dobálta a törékeny sárkányt.. A sivatagi oázisvárosok több száz, néha ezer kilométerekre terülnek el egymástól. Többnyire kicsiny települések, szűk sikátoros utcáik napközben kihaltak, csak egy-egy arab ücsörög egykedvűen valamelyik ház falának támaszkodva. A házaknak ablaka, legtöbbjüknek még teteje sincsen. Az alacsony falak csak a szél ellen védenek. Berendezést, bútort elvétve találni. Legelterjedtebb lakásdísz a szoba közepén földből kinőtt datolyapálma. Az épületek si- vatagszerte jellegzetesen vöröses színűek. Egy ízben megpróbáltuk egy ilyen téglával leverni az egyik sátorcölöpöt. Ahogy ráütöttünk vele, a kezünkben omlott porrá... Az utolsó kaland Visszaérkezve északra, az éjszakák egyre hidegebbek lettek, bizony elkelt a csurgóiak meleg síoverálja. Kincses Ferenc, a másik magyar — a pilóta — az utolsó előtti nap is szolgált meglepetéssel...Viharos szél fújt és az eső is szemerkélt. Szabados többszöri kényszerleszállás után érkezett be a táborba, Ferit azonban hiába vártuk. Aznap a többihez képest nagyon rövidnek tetszett a táv, ezért egyikük sem vitt magával sem hálózsákot, de még élelmiszert sem. Hiába lőttünk föl jelzőrakétákat, hiába rádióztunk, Feri a sötétben semmi életjelt nem adott. Mintha elnyelte volna a sivatag. Mint kiderült, egy mély, sziklás völgyben a szárny alá kuporogva vacogta végig az éjszakát, napkeltekor szállt fel és repült utánunk. Hajnalban érkezett. Feltankoltuk a rendezőktől kapott forró teát és indult az aznapi távot teljesíteni. A célba a két magyar együtt érkezett, a több mint ezernyi kisereglett néző hatalmas ovációval fogadott mindenkit. Szabadosék, az elmúlt napok fáradalmát feledve, pattantak ki a gépből. Arcukról sugárzott a mosoly: sikerült, megcsináltuk!! Átrepültük a sivatagot!! A szervezők minden célba ért versenyzőt győztesnek kiáltottak ki, közöttük rangsort nem állítottak fel. Barna Zsolt i Átrepültük a sivatagot!
